Akikhez ő közel jött

Igehirdetés 2011. május 29.

Akikhez ő közel jött

Lekció: Zsolt 53,1-9
Textus: 5Móz 4, 7

“Melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mi hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk?”

Imádkozzunk!

Édesatyánk, nagy szükségünkben hozzád kiáltunk, akiről tudjuk, sokkal közelebb vagy hozzánk, mint azt gondolni merjük. Ajándékaidat gyakran észre sem vesszük, sőt magunkat egészen elhagyatottnak és magánosnak érezzük. Bocsásd meg ezt a hálátlanságunkat. Elismerjük, miért is titkolnánk előtted, hogy nem ritkán rossz döntéseket hozunk, amikkel rongáljuk életünket, és te azt is tudod rólunk, milyen nehezen találjuk a kiutat a próbák idején, főleg amikor magunk ziláltuk össze életünket. Rászorulunk bocsánatodra, mert bőven vannak mulasztásaink sőt vétkeink is, és sokkal többet tartózkodunk életünk külső területein, a felszíneknél és a látszatoknál, mintsem ott, ahol magad is jelen vagy, a forrásnál és az alapoknál. Segíts elmélyedni, magunkba nézni és úgy számot vetni, hogy megtöltekezhessünk a te hűségeddel. Égig ér a te kegyelmed, és hűséged a felhőkig, add ezt most újra hinnünk, ebben megerősödnünk, és ez által új életre élednünk Krisztusban! Őérte kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

Május utolsó vasárnapja gyermeknap. Az országban sokfelé rendezvények vannak, s bár nem egyházi ünnep, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy mi is nagyon sokra tartjuk a gyermekekben és az ifjúságban megjelenő isteni ajándékot, a lehetőséget. Gyermeknek és ifjúnak lenni annyi, mint hogy tulajdonképpen még minden lehetséges. Ez nagyszerű érzés, mert a felnőtté válással egyre több dolog alakul ki és zárul le az életünkben. Amint utunkat járjuk, belefogunk ügyekbe, döntéseket hozunk, elkötelezzük magunkat, és az eredmény az, hogy a gyermeki létet jellemző sok-sok „még lehet” egyre fogy, és vele együtt egyre szaporodik a „már nem lehet”. Ez is egyik oka, hogy a fiatalok ma olyan sokan nem kívánnak igazán felnőtté válni: messze kitolódik például a házasságkötés és a gyermekáldás vállalása. Valaki derűsen és mosolyogva mondta a múltkorában, hogy a feje fölött elmúlt évtizedek miatt rocksztár immár biztosan nem lehet. Elmúlt a „még lehet”, és eljött a „már nem lehet”. Emberek lelkében felnőttként is ott zsonganak az ifjúságból való, egykor kedves dallamok – olyan melódiák, amik valamikor éppen azért lettek jelentősek, mert belőlük nem kevesebb, mint maga az egész világ intett felénk minden ragyogó lehetőségével. „Az emberélet nagyszerűt ígér, mily szép a nappal, és mily nagy az éj…” – mondja a költő. (Goethe)

Igen, ezzel a hittel vetjük magunkat mindnyájan az életbe, csupa reménységgel és csupa várakozással. Az élet rendje szerint azonban sorra kiderül mindenről, mi micsoda is tulajdonképpen – s az illúziók fokozatosan szétfoszlanak és sorra elvesznek. Sokan válnak idők múltával csalódottá, s vagy a szüleiket, vagy magukat, vagy a társukat hibáztatják, netán a sorsot vagy Istent – mert az élet nem pontosan azt hozta számukra, amit vártak. „Az életet, ím megjártam, Nem azt adott, amit vártam”, mondja Arany is az Epilógusban. Mélyen emberi dolog ez, s kevesen vallják meg, hogy ők is így állnak ezzel. De még azok is, akik megvallják, ritkán jutnak el odáig, hogy belássák, nem annyira az élettel van baj, hanem azzal, ahogyan mi, emberek végigjárjuk azt. Mert az élet minden pillanata újra és újra felveti a kérdést, milyen alapokon is állunk, milyen alapokon is hozunk döntéseket – mert ha valami, hát akkor ez valóban mindent a lényege szerint meghatároz.

Az 53. Zsoltár azt az alapvető és lényegi kérdést teszi fel, hogy az ember Isten közelében, vagy pedig tőle távol éli le életét. Már a karmesternek szóló felirat is sokatmondó. A Károli Bibliában ugyan még azt a lefordítatlan héber szót olvassuk itt (amiből semmit nem értünk): „A mahallat-ra” – viszont új fordítású Bibliánk már ezt mondja: „A betegség” kezdetű ének dallamára. Magyarázók szerint ebben a tempójelzésnél is sokkal mélyebb utasítás található, hogy „Búskomor előadásmódban”. Igen, van azon búsongani valónk, hogy mily gyakran érvényes e zsoltárt, mely arról szól, a bolond azt gondolja magában, nincs Isten! (2.v.) Nem a modern istentagadásról van itt szó; olyasmit az antikvitás nem is ismert, hogy Isten létét valaki is tagadta volna. Arról van szó, hogy emberek elvileg hiszik ugyan Isten létét, ám valóságos döntéseiket úgy hozzák, mintha ő távol lenne. Oly messze, hogy észre sem veszi, mi emberek mit teszünk, s nem is foglalkozik velünk.

Ez a fajta „bolondság” már gyakoribb volt az ókorban is, s bizony ma is széles körben elterjedt – még elvileg „vallásos” emberek körében is. Ez a zsoltár azt a szomorú igazságot mondja ki, hogy aki távolinak gondolja Istent, mint aki semmit nem lát és semmit nem hall, az előbb-utóbb komoly bűnök elkövetésére is hajlik, és mindeközben észre sem veszi, hol tart már. Egy súlyos gyilkosság elkövetője szerint például teljesen a „véletlen” műve, hogy ő aznap éjszaka leszúrt valakit. Amikor a részletek felől kérdezték, kiderült, hogy egy kifejezetten gyilkolásra készített tőrkést mindig autója ajtajában tartott, s amikor aznap este kiszállt autójából, vitte magával a szórakozóhelyre – persze, csak véletlenül. Aztán véletlenül minden úgy alakult, hogy “önvédelemből” használnia is kellett, és megölt egy embert. Ilyen az, amikor észre sem vesszük, hová jutottunk már – mert hisz magunk vagyunk, “magunknak kell megvédeni magunkat”.

Isten van valahol, ó, hogyne – de oly messze, hogy eszünkbe sem jut meg is kérdezni őt, valóban ott kell-e legyen az a gyilkos eszköz állandóan a kezünk ügyében! Ő azt mondaná, amit Jézus is mondott: “Ne félj, csak higgy!” – s akkor nem kellene egy gyilkolásra alkalmas eszközt állandóan magunknál hordani! Aki őt távolinak gondolja, az mindent megengedhetőnek tart, hiszen gyakorlatilag nélküle rendezi be az életét – s ezért néz ki aztán úgy a világunk, ahogyan kinéz, s ezért olyan a mi saját életünk is, mint amilyen.

Hát vegyük észre, ha mi, a templom népe is így élnénk: elviekben hívőkként, nem tagadva létét, a gyakorlatban mégis egészen magunkra utaltan, mert ő “olyan messzi van tőlünk”. S halljuk csak meg újra a mózesi igét, az elragadtatott felkiáltást: „Melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mi hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk?” Másként él, aki tudja, Isten közel van hozzá, mint az, aki azt véli, ő oly messzi ment, hogy nem is kell már vele törődni, észre sem vesz abból semmit, amit mi cselekszünk. Nem tudom, feltűnt-e számunkra, hány jézusi példázatban van szó olyan királyról vagy házigazdáról, aki messzire távozott, és a szolgái azt hitték, sosem jön haza. Pedig hazajön! Néha egy nem várt eseménnyel, néha egy pénzügyi világválsággal, néha a munkahelyünk megszűnésével vagy valami mással – de üzen, s akik nem alszanak egészen mélyen, és nem ragaszkodnak tíz körömmel a káprázatok világához, azok ráébrednek, hogy eljött az ideje életük megjobbításának.

Isten népe megtapasztalta, és ezt mi is akár naponként is megtapasztalhatjuk, hogy akik hozzá kiáltanak, azokhoz ő nagyon közel jön. Ha pedig úgy érezzük, hogy nincs közel hozzánk, akkor talán éppen abban a kiáltásban kell növekednünk! Ezt semmi nem pótolja, semmi nem helyettesítheti, mert ez a hívő élet alapja és lényege. „Kiáltásom halld meg, Isten! Vedd füledbe az én kérésemet! Mert én szívem nagy ínségből, messze földről, Kiáltja Felségedet!” – énekeltük az előbb… Pontosan ezt kell tennünk, kiáltani hozzá, és akkor ő közel jön. „Mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, megmenekül”, mondja Jóel próféta (Jóel 2,32), amit Pál is idéz (Róm 10,13) és ugyanezt mondja a 91. Zsoltár is: “Segítségül hív engem, hát meghallgatom őt” (Zsolt 91,15). S a legközismertebb, nagyszerű ígéret: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem!” (Zsolt 50,15)

Mi történik ott, ahol emberek megtapasztalják, a maguk kétségbeesett, de igaz szívből szóló kiáltására, hogy ő közel jön? Első és legfontosabb, hogy ott eloszlik a félelem, ami minden örömöt és minden jövőt meg tud mérgezni. “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – ujjong fel az apostol, és tudjuk, Bocskai fejedelmünk is éppen ezt az igét hímeztette zászlóira, mikor sikeresen kiharcolta a keresztyén felekezetek vallásszabadságát és egyenjogúságát 1606-ban országunk számára. Megtapasztaljuk, ő tényleg megsegít a próbák idején, és nem hagy el minket a kísértések alatt sem. “Nem hagy minket feljebb kísérteni, mint elviselhetnénk, hanem a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja”. (1Kor 10,13) Azokból a próbákból sorra kiment, amikbe ő vitt bennünket.

Olyan bajokra nézve azonban, amiket magunk szereztünk magunknak, nincs ilyen ígéretünk – ott rajtunk a sor. Egyetlen dolgunk van, megfordulni, vagyis megtérni, hiszen magunk mentünk abba a zsákutcába, s ezért nem is másnak, hanem magunknak kell onnan visszafordulni is. Aki szívéből hozzá kiált, az megtapasztalja, hogy ő egyszer csak valóban közel jön! S akkor nem kell már félnie sem betegségtől, sem elmúlástól, sem semmilyen veszteségtől, mert ő ezeknél mind-mind erősebb, és ezért mindezeken felül tud minket lélekben emelni. Ha ő közel van, valóban velünk van, akkor tényleg, mitől is kellene félnünk? Milyen jó lenne ezt igazán megérteni és mélyen a szívünkbe vésni! Mert ez valóban mindent megváltoztat.

Aztán ha ő közel van, akkor végre el kell kezdeni ébernek maradni, vagyis nem engedhetünk meg magunknak akármit, és ez legalább olyan fontos, mint az első dolog, hogy adjuk csak fel bátran a félelmet. Leghelyesebb azt megérteni ilyenkor, hogy azért kell kiiktatni életünkből minden törvénytelenséget, mert Isten törvényei nem ellenünk, hanem értünk vannak. Amikor a törvényt megtartjuk, például a Tízparancsolatot, de éppen úgy a szeretet Nagy Parancsolatát is, akkor valójában magunknak tesszük ezzel a legnagyobb jót, mi élünk ezek által helyesebben és igazabban. A mi életünk lesz szebb és a mi cselekedeteink lesznek értékesebbek, és egyáltalán nem kell sajnálni azokat a dolgokat, amiket ezek révén elveszítünk.

Még az önkorlátozás, az aszkézis is a javunkra van, ha jól értjük, miről is van szó. Az aszkézis nem arra való, hogy az élet örömét elvegye, mondja egy magyar gondolkodó, hanem arra, hogy átemelje abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud. (Hamvas Béla) Az életünk megtisztítása tehát nekünk, magunknak van leginkább javunkra, nem Istennek van arra szüksége. Ő csak gondoskodik általa életünk szépségéről, ha már egyszer lehetővé tettük számára ezt a gondoskodást önmagunk megtisztításával, vagy ami ugyanaz, önmagunk megtagadásával.

Végül pedig még valami fontos a miénk, ha ő közel van, mert már szívből kiáltottunk hozzá és így ő eljöhetett hozzánk: nem csak a félelem elmúlása és nem csak az erkölcsileg felébredt, különböztetni tudó élet – hanem tőle jövő állandó biztatás és a belőle fakadó lendület. Ha ugyanis valóban szívből hívtuk őt s ő tényleg el is jött hozzánk, ott lehetetlen, hogy befékezve maradjon az ember élete. Közeleg a mennybemenetel, az áldozócsütörtök ünnepe, majd arra tíz nap múlva a pünkösd, a Szentlélek kitöltetésének ünnepe, amikor háromezer ember döntött úgy, hogy Isten gyermeke és Krisztus követője akar lenni, a világ történetében pedig új fejezet kezdődött – és ez az új fejezet mindnyájunkra ma is vonatkozik.

Van új élet Krisztusban, lehet megújultan élni. Nem kell az embernek megmaradni az elrontott, régi életében. Ha az élet forgatagában elvesztette volna a hitét, lehet újat kérni attól, aki azt „szemrehányás nélkül adja”. Ha verembe estünk és oroszlánok volnának is körülöttünk, ő még ilyen helyzetben is meg tud minket menteni. Ha a testünk porrá omlik is, ő azért a maga számára elő tudja hozni mindazokat, akik elaludtak. Tényleg hitehagyottan és befékezett lélekkel kell leélni az életünket, ha mindez így igaz? Nem emelhetjük-e fel tekintetünket az égre, hogy „fölemelt fővel várjuk őt az égből ítélő bíránkul, aki előbb érettünk isten ítélő széke elé állott, és rólunk minden kárhoztatást elvett”? (Heidelbergi Káté) Nem felejthetjük-e el mindazt, amik már a hátunk mögött vannak, és nem dőlhetünk-e neki célegyenest az előttünk állóknak? De igen! Éspedig éppen azért, mert ő nagyon közel van, és ennél semmi fontosabb nincs és nem is lehet az ember életben. Ha mégis volna, az bálvány, amit el kell takarítani az első helyről.

Igen, eloszlik a félelem. Igen, megtanuljuk, hogy az ő törvényei nem ellenünk, hanem értünk vannak, amik mind a javunkat szolgálják s ezért nem engedhetünk meg magunknak akármit, hanem érdemes mindig ébernek lenni és komolyan venni az ő útmutatásait. És újra lendületet és hitet is kap az életünk – hát ezek a jó dolgok történnek az ő közelében. “Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek! A ti szelíd lelkűségetek ismert legyen minden ember előtt! Az Úr közel!” (Fil. 4,4) Aki ezt tudja, az még azt is megérti, miért is kellett végigjárja a maga hosszú és tekervényes életútját. Minden szépen a helyére kerül, elnyeri értelmét, mert minden azért volt, hogy megértsük, mit is jelent az, hogy ő közel van mihozzánk. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy nem félelemnek lelkét adtad nekünk, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét. Köszönjük, hogy tapasztalhatjuk, ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság, és aki belenéz a te igéd tükrébe, az a szabadság tökéletes törvényébe tekinthet bele. Köszönjük, hogy mindig újra éberségre intesz, és te adod meg Lelked által hitünk erejét és lendületét is. Segíts bennünket a most következő hét napjain, hogy el ne feledjük mindezt, sőt a szívünkben forgatva erőt és útmutatást jelenthessen. Gyógyítsd a betegeket, vigasztald a gyászolókat, és segítsd meg a munkálkodókat. Rád bízzuk magunkat, kiáltunk hozzád, légy közel a téged hívókhoz! Ámen.