Akit ő szeret, azt megfeddi

Igehirdetés 2004. december 19.

Akit ő szeret, azt megfeddi

 

Lekció: Mát 25,1-13
Textus: Jel 3,19

“Akit én szeretek, azt megfeddem és megfenyítem, igyekezz tehát, és térj meg!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy nem hagytad magára az embervilágot, még akkor sem, ha néha ezt gondoljuk rólad. Köszönjük a csöndes jeleket és érintéseket, amelyekben hírt adsz magadról és arról a szeretetedről, amely változatlan a világ teremtése óta. Tudjuk, Urunk, hogy nem vagyunk méltók hozzád, hiszen a mi természetünk önző és magunkat szeretjük a legjobban. Te pedig – és ezt mindig újra tapasztaljuk – türelmesen várod, hogy felnőjünk hozzád és megtanuljuk tőled azt a jóságot, amivel mindnyájunk életét hordozod. Szeretnénk ebben az adventben új reményt találni, hogy nem elveszett az ember, hogy van jövő és minden emberi igyekezet támogatásodra talál, ahol valaki csak téged igazán keres és szavadat valóban meg akarja hallani. Boldog a nép, amely megérti a kürt szavát – te mondtad ezt a zsoltáros által. Segíts minket, hogy megértsük most igéd szavát, amivel ébresztgetsz bennünket lelkiképpen. Várunk téged, eljövendő Úr, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Áldd meg ezt a várakozást azzal, hogy betöltesz minket az életnek igéjével, Krisztussal. Őérte kérünk, hallgass meg minket imánkban, és adj Szentlelket mindnyájunknak! Ámen.

 

Igehirdetés

Advent idején fények gyulladnak, így van ez ősidők óta és így van ez mindnyájunk gyermekkora óta is. Gyertyák, lámpások, mécsesek – amiknek olyan jó elnézni a lángját. Jönnek velünk az emlékek, amikor először rácsodálkoztunk a gyertya fényére – és ettől olyan szép és különös az advent és ettől olyan szép a közeledő karácsony is. Persze, a világban is fények gyulladnak ilyenkor, de azok nem önmagukban állnak, hanem mindig akarnak tőlünk valamit: ott áll mögöttük az emberi szándék, itt vegyél, nálam a legolcsóbb, itt vegyél, ez a legújabb, amit csak találni lehet, ide gyere, itt a legkomfortosabb a hely és legnagyobb a választék. Úgyhogy ezektől a fényektől hamar meg is csömörlik a lélek, és visszamenekül önmagába, belső világába, ahol azt kérdezi magától, mintegy kutatva és tanakodva: vajon bennem kigyulladt-e már a lelki világosság? Van értelmes elmém, tudok különböztetni hasznos és haszontalan közt, de vajon ez-e az igazi világosság?

 

Hiszen az evangélium is azt mondja egy helyen, legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva – vajon az a lámpás, amiről az evangélium beszél, ég-e mibennünk? Készen állunk-e, mint a példázatbeli szolgák, hogy ha a gazda hazatér a menyegzőről, éjfélkor akár, vagy hajnalban is, azonnal ajtót nyissunk neki? Van-e bennünk éberség, olyan készenlét, hogy ne találjon minket váratlanul az életben semmi és senki?

 

Ezek az adventi kérdések szólalnak meg a tíz szűz példázatában is. Akaratlanul is kétség támad bennünk, amikor hallgatjuk a történetet – vajon az okos szüzekhez vagy a balgákhoz tartozunk? Ki mondja meg nekünk? És mi lesz a sorsunk, ha ide, vagy oda tartozunk? És át lehet-e jutni egyik táborból a másikba? Mennyi, de mennyi kérdés, amint csak valóban elkezdünk gondolkodni, hiszen az advent a jövő eljöttének ünnepe, és a jövőt senki nem ismeri.

 

Ezért fontos most mindenek előtt az advent evangéliuma, ami nem egyetlen példázatból, hanem az egész Szentírásból, annak minden lapjáról jön hozzánk: nem vagyunk egyedül, eljön hozzánk az Úr. Nem vagyunk magunkban a sötétség idején. Isten tud és akar is világosságot gyújtani. Ezért küldte a prófétákat és ezért küldte a testté lett igét, akiről a próféták szólottak, Krisztust. Ő a világ világossága, és aki benne hisz, az nem lakik sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. Mit jelent nekünk ez a világosság, amit Isten így adott a világnak, éppen őbenne, Krisztusban?

 

Fogalmazzuk meg ebben az adventben úgy ezt a világosságot, hogy “helyére került élet”. A fellobbanó világosság a legmélyebb pince sötétségében is azonnal ad az embernek valami támpontot, hol is van ő tulajdonképpen, mi is veszi körül, mire számíthat. Akár milyen kicsi lenne is az a fény, amit a sötétben gyújtanak, talán egy gyufaláng az egész, de már nem vagyunk olyan tanácstalanok és elveszettek, ha legalább ennyi fényünk van. A Krisztusban istenfiúságra jutó ember azonban nem ilyen kicsi fényt kap. Hogy pontosan mekkorát, azt maga a fény ajándékozója határozza meg, de az én tapasztalatom szerint abban a pillanatban, hogy valaki visszatér Istenhez, akit elhagyott, ott azonnal világossá lesz egy sereg dolog: hogy miért és mennyiben járt valaki eddig rossz úton, hogy most hol is van valójában, mitől menekül meg, ha nem Isten nélkül folytatja tovább az útját, és mire számíthat, ha komolyan veszi a neki adott világosságot.

 

Az ilyen módon Krisztusra talált élet a helyére zökken és ennek egyik legfontosabb jele, hogy megtelik nyugalommal és békével. A sodródó ember mindig aggódik, mert vele tényleg mindig megesik valami váratlan, valami elfogadhatatlan. És ebből az emberből, amint fellobban számára a Krisztus világossága, egyszer csak a helyén lévő ember lesz. Persze, őt is érinti továbbra is az élete minden eseménye, de valami nagy különbséggel. Az alapok már biztosak, amik nem rendülnek meg többé. Még a nehezen elfogadható dolgokról is sikerül kimondania előbb, vagy utóbb az ilyen embernek: Igen, Uram, így volt jó, ez volt kedves te előtted! Amikor mások gyarlóságai az útját nehezítik, az jósággá változik benne. A belső élete megtelik fénnyel, valóban övé lesz “az életnek világossága”, amit így mondhatunk mai magyar nyelvünkön: világos lesz az élete. A düh és a kétségbeesés helyén megterem benne a derű, összesen csak attól, hogy visszatért Istenhez.

 

Szeretném most hittel hirdetni minden testvéremnek, hogy mindez valóság. Lehet belső békével és bizonyossággal élni – s ennek egyetlen titka, hogy ne a magam világosságával, hanem az ő fényénél haladjak tovább. S ez nyitva van minden ember előtt, adventben különösen is! Ilyenkor minden erről szól: a készülő ünnep, az ajándékkészítő igyekezetek, s a szívbéli várakozás szép csendje is.

 
Ám ezt a példázat szerint öten megtalálták, öten nem. Mit tegyen az ember, ha kívül rekedt a menyegzői fények világából, talán éppen saját hibájából? Mit tegyen, ha rádöbbent, ő bizony a “balga szüzek” közé sorolható, akinek nem ég a mécsese, s nincs olaja? Mit tegyen, akinek nincs ünnep és fény az életében, hanem van visszautasítás és bezáródó ajtó, “nem ismerünk téged”, s van sötét hideg és magányosság? “Légy buzgóságos és térj meg”  – mondja neki az Úr – “akit szeretek, megfeddem és megfenyítem azt.”

 

Isten feddéséről csapásokkal kapcsolatban szokás gondolkodni, éspedig mindjárt felháborodottan és számonkérőn, hogy miért adta ő ezt vagy azt a bajt miránk. Azt is szokták mondani, hol volt ő ekkor, meg akkor. Pedig az ő feddésének van egészen más összefüggése is: akit én szeretek, azt feddem meg. Vagyis adjunk hálát, éspedig két kézzel, amíg ő feddéseivel visszaterelget még az útra – mert mikor ezt abbahagyja, s nem kapunk tőle ilyesmit, akkor már hagy menni a magunk feje után – szaladjunk vesztünkbe, ahogy akarunk. Ennél szomorúbb állapot pedig nincs.

 

Senkinek nem kívánok feddésszámba menő eseményeket életében. De azt szívemből kívánom, hogy amikor ilyen dolgok eljönnek, ne őrá haragudjunk, hanem kérdezzük meg magunktól, nem lenne-e itt az ideje a megfordulásnak. Mert amikor erre képesek vagyunk, azonnal megérezzük, hogy a rosszból jó jöhet ki, a feddés mögött világossá lehet Isten szeretete és megújító szándéka. “Fiam, a Mindenhatónak fenyítékét meg ne utáld!” – olvassuk a Példabeszédek könyvében, s ugyanezt mondja a Jelenésekből olvasott ige is: “Akit én szeretek, azt megfeddem és megfenyítem, igyekezz tehát, és térj meg!”  Így lesz a feddésből ajándék, Isten szeretetének jele: ha megtérés teremhet belőle.

 

Milyen hát a megtért ember? Van nem csak mécsese, hanem olaja is. Mennyi szép mécsesű embert látni, aki megkapta a szülői szeretetet, jó neveltetést, szép képességeket, anyagi lehetőségeket, társat, gyermeket, hivatást, gyülekezetet, otthont – valami mégis hiányzik, és ez az olaj. A Bibliában az olaj a Szentlélek jelképe. Isten közelségéé, a vele való bensőséges odatartozásé, a jó és igazán beszélgetős imádságoké. Ami nélkül minden kiüresedik egy idő után, elveszti az örömét, a fényét – mert az csak belülről jöhet, a Szentlélek felől. Ha ő bennünk lakik, akkor van fénye a munkának, van fénye és ragyogása a házasságnak, akkor tudunk türelmesek lenni a gyermekeinkhez és nem csak nyűg a gyermeknevelés, akkor megértjük, milyen jó és új tulajdonságot akar kihozni belőlünk az élet egy-egy megpróbáltatása.

 

Legyen hát derekatok felövezve, lámpásotok meggyújtva, ti pedig hasonlók ahhoz az emberhez, aki várja, mikor tér vissza ura a menyegzőről, hogy azonnal ajtót nyisson neki. Ez a készenlét a lelki éberség, amivel kapcsolatban a minap olvashattuk a Kalauz szerinti igében, hogy olyan komoly dolog, mintha egy zsákmányra éhes oroszlán ólálkodna körülöttünk, keresve, kit tud elnyelni. Veszélyek közt élünk, s ha ezek legtöbbször láthatatlanok is, az “oroszlán” lelki értelemben tud legsúlyosabban pusztítani!

 

Legyetek hát éberek – adventben még inkább, mint máskor. Szükség lehet arra az olajra akkor is, ha éppen mellékszereplők vagyunk az élet sok jelenetében. A példázatbeli lányok egyike sem volt menyasszony – ők csak nyoszolyólányok voltak. De táncuk és énekük, a kezükben tartott mécsessel, hozzátartozott a menyegző akkori szokásaihoz – ez adta az ünnepi öröm áhítatát. Mellékszereplők voltak egy családi eseményen, mégis fontos volt, van-e olaj a mécsesükben, vagy nincs.

 

Mert azzal, hogy híjával voltak az olajnak, végül is kimaradtak az ünnepi örömből, és a külső sötétségen lett a helyük. Hát ez az, amit el kell kerülnünk, testvérek! És ennek egy útja van: ha megbecsüljük és komolyan vesszük az élet mellékszerepeit is. Amikor nem mi vagyunk a középpontban, de mégis fontos, hogy miként járunk el. Amikor kevesen látnak, vagy talán éppen senki sem. Mellékszerep, mondhatnánk ilyenkor. Mégis fontos! Még az sem mindegy, mondja egy gondolkodó, hogy reggel miként fűzzük be a cipőnket. Nem mindegy, hogy egymással miként beszélünk, sőt, a Biblia szerint “egymásról még szívetekben se gondoljatok gonoszt!” – vagyis ott bent dől el igazán minden, nem pedig az egymás közti harcban, amit olyan sokra szoktunk venni.

 

Adventi fények, vajon kigyulladtak-e már a szívünkben? Világít-e már a helyére zökkent élet? És ha nem, vajon megbecsüli-e már a Mindenható feddését? Tudja-e, hogy ő ezt csak annak adja, akit szeret – akitől megvonja, attól elfordult egészen? Légy buzgóságos, és térj meg – milyen egyszerű adventi evangélium: lehet, ma is lehet megfordulni, ő hív most erre minket! Ha meghalljuk, kérjünk tőle “szent olajat” ehhez, hogy világíthasson bennünk Isten Lelke, törékeny, földi mécsesekben – amíg csak itt vagyunk! Ámen

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy olyan várakozást oltottál az ember szívébe, amit nem olthat a világ semmilyen fénye és öröme, egyedül a te közelséged. Köszönjük ezt a mostani adventet, amiben újra tanitgatsz minket várakozni, készen lenni és figyelni. Légy áldott a csöndért, ami megtelhet szereteteddel és azzal a reménységgel, hogy eljössz hozzánk. Íme, a karácsony fényei messziről már intenek felénk, és mi tudjuk, hogy valóban megjelent üdvözítő kegyelmed minden embernek. Imádkozunk hozzád, hogy adj áldott és békességes készülődést az ünnepre. Jöjj el a téged várókhoz, akár fiatalak, akár idősebbek, egészségesek vagy betegek. Mentsd meg országunkat az ellenségeskedést szítóktól és adj egyességet és egymás iránti megbecsülést mindenhol, ahol csak emberek élnek a földön. Adj lelki éberséget és készenlétet, hogy ha jössz, érkezésed majd készen találjon! Ámen.