Alább kell szállanom

2005. január 9.
dr. P. Tóth Béla

Alább kell szállanom

Lekció: János 1,25-34
Textus: János 3,30

“Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy ide hívtál ma bennünket szent igéd hallására. Áldunk téged, aki jóságoddal napjainkhoz napokat toldasz, és úgy tanítasz minket azokat számlálni, hogy bölcs szívhez jussunk. Elhoztuk hálánkat és elhoztuk köszönetünket minden ajándékodért, de itt van velünk a kérdés is, vajon méltók vagyunk-e hozzád. Ismerjük magunkat és tudjuk, milyen sok bennünk az önzés, a hamisság és a szeretetlenség. Bocsásd meg sok gyarlóságunkat, a szavakat, amiket nem jól mondtunk, csak magunkra figyelve, és a tetteket, amikért csak szégyenkezhetünk. Tudjuk, hogy te nem az igazakat jöttél hívni, hanem a bűnösöket megtérésre. Nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj, csak egy szót szólj, és meggyógyul a te szolgád. Hívjuk és várjuk kegyelmed jelét, a Szentlelket, akik megadsz mindenkinek, aki azt őszinte szívvel és igaz hittel kéri tőled. Azt ígérted, hogy aki benned marad, abban te is megmaradsz, és az terem sok gyümölcsöt. Tedd ezt a csodát most mindnyájunkkal.

Ámen

Igehirdetés

Év elején, január első néhány vasárnapjain úgy szokás, hogy Jézus ügyének kezdeteivel foglalkozunk. Talán azért van ez így, mert a mindennapi életünkben is indul egy új szakasz, egy új naptári év mindig új kezdet, új lehetőség. Ilyenkor azonban szembesülünk mindjárt azzal a kérdéssel is, hogy valóban új lesz-e az új év, vagy pedig igazából minden marad a régiben. A szívünk vágyik a megújulásra és felcsillan, hogy lehet másként, jobban, igazábban, tisztábban is élni – de ott vannak mindjárt a lehúzó erők is, amik viszont csendben, vagy nem is csendben azt mondják, úgy sincs erő ehhez, úgyis megy minden a régiben, és talán még azt is, hogy úgyis mindegy.

Azt hiszem, amikor valaki tényleg az emberéletnek ezekkel a döntő kérdéseivel foglalkozik magában, akkor igazából nem hagyja magát meggyőzni, még oly ellenerők által sem, amik lehúznának és azt mondanák, hogy nincs megújulás. Mindnyájan remélünk valami jobbat, kívül és belül egyaránt, a világban és magunkban is � már csak ilyenek vagyunk, mi emberek. És föl ne adjuk ezt a reménységünket és ezt a hitünket, akkor sem, ha ritkán valósul meg ebből a szép álomból valami akár a világban, akár saját magunkban, mert az embert a reménye és a hite élteti.

Ha reálisak akarunk lenni, akkor jól tesszük, ha megbarátkozunk egy történeti modellel. Legtöbbször úgy fest a valóság alakulása, hogy van egy eredeti állapot, ami a kiindulást szolgáltatja, és ez idilli. Talán azért, mert abba születtünk bele, talán azért, mert valami más miatt kedvessé lett, de az is lehet, hogy egyszerűen a megszokást, a biztonságot jelentette. Aztán következik a második lépcső, a zűrzavar. Amikor elvész az eredeti rend, az egyensúly, a biztonság, a megszokott körülmények, és igen, az idill is. Lesz a helyén valami idegen, szokatlan, bizonytalan és zavaró, sokszor a szó szoros értelmében a zűrzavar. “Zavaros harcba sodródik az ember” – mondja a költő – most magával, majd a környezettel�. Ezt szoktuk összefoglalóan úgy hívni, hogy felnőtt élet. Küzdelem, váltakozó esélyekkel, győzelmekkel és vereségekkel, amiknek gyakran még az értelmét sem látjuk igazán. És végül, ideális esetben, következik mind ezekre valamikor a harmadik lépcső, a helyreállítás is, amikor mégis kijön valami jó az egészből.

Ezt a modellt követi a Biblia is, amikor a paradicsomkert idilljéből látja indulni az embert, amire jön második szakaszként az onnan való kiesés, a bűn és a halál, és a lelki zűrzavar állapota, végül pedig, hogy Isten nem hagyja ennyiben a dolgot, hanem elhozza mindenkinek a megváltást, az emberlét gyógyulásának, helyreállításának lehetőségét is.

Ha ebben a hármas modellben gondolkodunk most mi is, hogy eredeti állapot, annak az elvesztése és végül a gyógyulás, helyreállítás – akkor bizony nem vagyunk messzi az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy az eredeti, ártatlan és tiszta állapot tényleg mindenki számára elveszett. Néha mondogatjuk ugyan magunknak, hogy lehet, hogy mindenki másnál így van, de én azért más vagyok – valójában azonban senki nincs közülünk az Isten adta, eredeti állapotban. Nincsenek maradéktalanul tiszta és igaz emberek, “nincsen csak egy igaz is”, kiált fel a Biblia több helyen is, úgy az Ószövetség, mint az Újszövetség lapjain.

Az Éden-kert tisztaságát, egyszerű örömét elvesztettük. Van a helyén fáradtsággal művelt föld, hiábavaló igyekezet, fájdalommal szült magzat és családi gond, végül pedig a testi elmúlás és annak félelme – és mindebből az életnek nevezett zűrzavarból hiányzik a középpont. Hiányzik, ami köré kristályosodhatna minden. Csak az élet zajlik, ahogy szokott a maga törvényei szerint, de nincs szép formája – nagysága és jelentősége – önmagában, ha a középpontja, a lényege hiányzik. Valami, ami értelmet adna az egésznek! Ezért fontos, hogy a középpont nélküli zűrzavarra elkövetkezzen a helyreállítás, a gyógyulás.

Lássuk, a Jézus ügyének kezdetéről hogyan beszél nekünk a Biblia, mert ott is a három szakaszos modellt látjuk viszont. Tudjuk, hogy az első evangéliumok, Máté, Márk és Lukács a külső eseményeket ismertetik, de a Jánosé itt is a lelki, belső történésekre teszi a hangsúlyt. Nála szinte semmit nem hallunk a gyermek Jézusról, sem nyolcad napos korában, sem tizenkét évesen, hanem mindjárt a hitbeli kérdésekkel szembesülünk.

Az alap-állapot a közismerten megcsontosodott korabeli vallásosság. Működnek az intézmények Izraelben, érvényesek a tanítások, folyik az áldozat a jeruzsálemi templomban, de aki lelki megújulást keres, annak ki kell mennie Keresztelő Jánoshoz a Jordánon túlra. Ismert ez a helyzet, amikor a hivatalos mellett ott van az ellenkultúra, a szabad-csapat világa, és mindenki megtalálja a magáét, ha éppen keresi, vagy itt, vagy ott, valamilyen formában. Nem nagyon idilli ez az alap-állapot, ám annál ismertebb. A munka és a hobbi, a család és a kedves, vagy a jog és a kiskapuk világa mind erről a kettősségről szól. Ha nem lehet így, akkor majd úgy.

Már szinte megszokottá válik és teljesen elfogadott is az életnek ez a kettőssége, ám Keresztelő János megtérést követel. Ne maradjon így az élet, teremjetek a megtéréshez méltó gyümölcsöket! Meg is szeppen mindenki, ez a János szent ember, és kezdik a Keresztelőt Messiásnak tekinteni, ám ő elutasítja ezt magától.
És akkor zűrzavar támad. Hát akkor ki vagy te? Miért keresztelsz egyáltalán? Lesz üdvünk a Jordánban megmerülve vagy nem lesz? Olyanná teszik ezek a kérdések az egész országot, mint egy felbolydult méhkas. Senki nem érti, miről van szó. Néznek egymásra, tanácstalanok. Megkeresztelkedtünk, de minek? Ha egyszer nem te vagy a Messiás, akit vártunk. Ki vagy te egyáltalán?

És érdekes módon ebben a zűrzavaros helyzetben is el van rejtve valami fontos üzenet. Mert azt látjuk, hogy még a vallásos felbuzdulás is lehet önmagában hiábavaló, hiszen itt valóságos zarándoklatokat vezettek Jánoshoz a pusztába, százak és ezrek mozdultak meg! De valami mégis hiányzott. Önmagukkal és a bűneikkel már találkoztak, érezték a megtérés szükségességét, meg is tértek a maguk módján, de az igazi középpont, az emberélet igazi középpontja még hiányzott. Mert az nem Keresztelő János volt, a híres és igazmondó próféta, nem is a jeruzsálemi főpap, a nép elöljárója, akit mindenki tisztelt, hanem akit maga Isten küldött, Jézus.

Ő az, akiben Isten Lelke igazán közénk jött. Azt mondja róla János, hogy látta leszállni rá az égből a Szentlelket, amint a galamb leszáll. Vele, Jézussal van nekünk is dolgunk! És ezért nem elég kimenni akár a Jordánhoz, vallásos felbuzdulásokra felindulva, és nem elég leülnünk egy Keresztelő János lábához, sőt, nem elég vallást tenni a bűneinkről sem, mert mihozzánk Jézust küldte az Atya, és nekünk ővele van dolgunk. Ő az, aki az elveszett eredeti állapot és a kikerülhetetlenül elkövetkező zűrzavar és felbomlás után újra rendezi az életet, mert elhozza nekünk az Isten gyógyító és helyreállító szeretetét. Róla beszél János, hogy nem méltó a sarujának szíját megoldani, annyival több őnála Jézus. Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.

És azt hiszem, jól tesszük, ha ma visszatalálunk őhozzá mi is valamennyien. Az előbb a zűrzavart emlegettük, mint az elveszett eredeti állapotra következő szakaszt, és vajon nem erről van-e szó, amikor hitves és hitvestárs egymást vádolják, a legköznapibb helyzetben, magukban vagy hangosan, hogy nem vagy tökéletes, nem vagy igazán az, akinek látni szeretnélek. Mert miről is van szó? Összesen csak arról, hogy hiányzik a középpont két ember kapcsolatában. Néha mind a ketten azok akarnak lenni, máskor pedig egyik sem alkalmas rá, keringenek reménytelenül egymás körül, vagy már éppen ott tartanak, hogy mind a ketten csak maguk körül képesek keringeni, pedig ha megtalálnák közös életük centrumát őbenne, egyszeriben valami szép új rend alakulna ki köztük. Attól a pillanattól, hogy két ember ugyanaz előtt az Úr előtt hajt fejet, már lehetetlen, hogy ne találnának el egymáshoz megint! Csak másként, immár megújulva, megtelve a közös középpontjuk erejével, szeretetével, ahogy az evangélium mondja, Szentlelkével.

Az eredeti állapot, az idill elveszett, azt restaurálni többé sehogy nem lehet. Csak az érzelgős dalok énekelnek arról, hogy ha mindent visszaforgatnánk, akkor minden rendben lenne, de a valóság nem ilyen. Ami elmúlt, vissza soha nem jön többé. De a rosszból jöhet ki jó. A bűnből lehet megtérés, az elrontott élet születhet újonnan, az Isten nélkül élő ember megfordulhat és elindulhat keresni, kérni és zörgetni, mert az ígéret szerint talál, kap majd és megnyittatik számára.

Az elveszett idill és az arra következő zűrzavar után a harmadik állapot a helyreállításé. Ez valóban a közel jött Isten, a Szentlélek munkája bennünk. Aki vigaszra szorul, az megvigasztaltatik, aki beteg volt, az meggyógyul, aki halott volt, az feltámad. Istennek van hatalma mind erre. Nagyszerű, megújult életek beszélnek erről. Emberek kijönnek a bűnből, maguk mögött hagyják a kínzó szorongásaikat, legyőzik a kísértéseiket, mert az Isten Báránya elveszi a világ bűneit. Akik benne hisznek, azokat felhatalmazta arra, hogy ők is Isten fiai legyenek. Mi kell ennél több? Vagy mi lehet ennél több? Ez maga a helyreállítás, a gyógyulás, a feltámadás, mert éppen ezt vesztettük el a paradicsomban.

Mérjük meg most magunkat, hol is állunk ebben a tekintetben, mennyire vagyunk valóban helyreállított, meggyógyított életű emberek. Legyen a mércénk ebben a Keresztelő János szava: Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom. Ő ott ezt nyilván azért mondta, mert az első gyülekezetben lehettek, akik bizonytalanok voltak, ki legyen a vezércsillaguk, Keresztelő János, vagy Jézus. Ezért ennek az útmutatásnak meglehetett a maga aktualitása abban a helyzetben. János azonban valami olyan fontosat mondott ezzel a mondattal, ami ma is érvényes: Annak növekednie kell, nekünk pedig alább szállanunk.

Tudjuk-e ezt mi is örömmel, belülről fakadóan mondani? Ismerjük-e ezt a lelkületet, hogy szeretetből valakihez úgy viszonyulunk, hogy neki növekednie kell, nekünk pedig alábbszállanunk? Persze, ez első renden Jézusra vonatkozik, de nem áll meg a dolog Jézusnál. Elkezdődik Jézusnál, és aztán onnét kilép és más valakire is érvényes lesz. Érvényesül-e ez benned már? Történik-e benned, hogy “alábbszállani”? Tudod-e azt, hogy milyen iszonyatosan nagy dolog “alábbszállani”? Tegnap még “nagy” voltál, és ma már kisebb vagy és holnap önként még lejjebb szállsz!? Alázatosan a bűneidet megvallod, a nyomorúságodat, a tudatlanságodat és a maszkjaidat leteszed. Alászállni! Tudod, mi ez? Ehhez bizony Szentlélek kell! Annak a Lelke, aki maga is alászállott, pedig Isten formájában volt. Egészen alá, még az emberségnek is a legaljáig, sőt annál tovább, a kárhozatig. Ezt jelenti alászállni! Ezt jelenti a szeretet, ha valakinek kételyei lennének, mi az.

Mert mindenki emelkedni akar. Ki nagyobb közöttünk? És nem csak mi kérdezzük ezt a kérdést, hanem a tanítványok is ezt kérdezték, amíg Jézus azt nem mondta nekik, ne így legyen közöttetek! Neki növekednie kell, nekem pedig alábbszállanom. Aki belülről, kedvesen, boldogan csinálja ezt, hogy “alábbszállani”, hogy jó dolog ismeretlennek maradni, névtelenül jót cselekedni, félreértések alatt lenni, nem magyarázkodni, nem igazolni magamat, nem visszaüzenni – az már valóban vett Szentlelket. Aki mindig csak emelkedni akar, mások fölébe kerekedni, legalább szavakban, legalább érvekkel, legalább néhány ember előtt, az valami más lelket vett.

Keresztelő Jánost az asszonytól születettek közt a legnagyobbnak mondta Jézus. Ez a János hagyta nekünk ezt az egyszerű mondatot. Aki megérti, az mindig szeretni fogja ezt, és bajban, örömben, élete elején vagy hazafelé tartva megleli majd benne békességét. Mert ahol az “én” alábbszáll, ott Jézus növekedhet. Ez pedig az emberélet egyetlen igazi és helyes célja.

Ámen

Imádkozzunk!

Édesatyánk, köszönjük a te drága ajándékodat, Szentlelkedet. Köszönjük, hogy több az élet, hogysem a test, és köszönjük, hogy több az élet, mint a mi lelkünk és szellemünk, a mi belső világunk, a mi gazdagságunk. Több az élet az emberinél. Köszönjük, hogy az emberit az isteninek, a te Szellemednek edényévé tudod szentelni. Köszönjük Édesatyánk, hogy az a te gondolatod, hogy teljesedjünk be a te Lelkeddel. Az a te gondolatod, hogy teljesen átformálódjék életünk, ez az állati, önző, szorongó, reszkető, halálfélelemtől gyötört élet a te Szentlelked templomává legyen. Köszönjük Édesatyánk, hogy te ezt akarod, és véghez is viszed. Áldj meg minket, hogy elég legyen nekünk a te kegyelmed, semmi többre szükségünk ne legyen. Elég legyen a keskeny út, amit Jézus olyan tisztán és világosan rajzolt elénk, és amin ő maga jár előttünk szakadatlanul. Segíts minket, hogy megmaradjunk őbenne és ő is mibennünk. Vigasztald gyászoló testvéreinket, akik az elmúlt héten váltak meg szerettüktől. Gyógyítsad a betegeket, emeld fel a szomorúakat, adj új hitet és élő reménységet mindnyájunknak. Fogjad a kezünket, hogy el ne tévelyedjünk, és add meg nekünk a dicsőítésben rejlő erőt, hiszen minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged.

Ámen