Áldássá leszel!

Igehirdetés 2004. augusztus 22.

Áldássá leszel!

 

Lekció: 1Móz 11,27-12,6
Textus: 1Móz 12,1-3

“Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.”

 

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, köszönjük, hogy megtartottál bennünket életben és egészségben. Vigyáztál ránk olyankor is, amikor mi nem is gondoltunk terád, és angyalaidnak parancsoltál, hogy meg ne üssük lábunkat a kőben. A kísértések között erőt adtál, és kérünk, bocsásd meg, hogy mi nem éltünk úgy a te erőiddel, ahogy azokat adtad nekünk. Megvalljuk, hogy sokszor vétettünk ellened azzal, hogy magunkat szerettük a legjobban, és önző természetünk uralkodhatott rajtunk. Bocsásd meg, hogy nem hallottuk meg, amit te mondtál nekünk, és igédet a földre engedtük hullani. Sok kétség és zűrzavar uralkodik a lelkünkön, de házad csendjében téged keresünk, aki az út, az igazság és az élet vagy Krisztusban. Őérte kérünk, adj most nekünk szívbéli áhítatot és olyan alázatot, amelyben képesek vagyunk felfogni a te akaratodat. Töltsd ki ránk Szentlelked világosságát és kegyelmét, hogy megújult szívvel és megújult akarattal térhessünk haza házadból. Az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Az elmúlt héten feleségemmel együtt részt vettünk egy nemzetközi Lelkigondozói és Pásztorálpszichológiai konferencián, mint meghívottak, melyet Indiában, Bangalore-ban tartottak. Élmény volt maga az utazás és természetesen a világkonferencia, aminek részese lehettünk, s amiről az ősz során szívesen részletesebben is beszámolok majd egy szeretetvendégségen. Most csak annyit róla, hogy a konferencia a globalizáció ártalmaival foglalkozott, arra kereste a választ, hogy mit tehetnek a lelkigondozók és pásztorálpszichológusok, általában a hívő emberek a világban, amikor a pénz uralma alatt a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek, és amikor az egyik oldalon a soha nem látott hatalom halmozódik, a másikon pedig a nyomorúság és szegénység, a testi-lelki betegség és kiszolgáltatottság növekszik.

Bocsássák meg a testvérek, ha most egy ideig gyakrabban fogom emlegetni ezt a hetet, de harminc országból száznál több keresztyén lelkigondozóval és pásztorálpszichológussal beszélgethettünk életükről, országukról, és egyházukról. Természetesen rengeteg fontos tapasztalatra tettünk szert magában a csodálatos kultúrájú országban is, mely vendégül látott bennünket. Mai igénk is messze kalauzol bennünket térben és időben, amikor Ábrahám elhívásáról olvasunk. Négyezer éve történhetett mindez a Tigris és az Eufrátesz völgyében, és lám, ma is hangzik közöttünk annak a híre, mintegy jelen van, ami ott az Úr és Ábrahám között történt.

Lényegében arról van szó, hogy Isten szól valakinek és az meghallja azt. Az igazi emberség jelenik meg itt: ember az, aki elég éber, hogy meghallja Isten szavát – s méltó módon válaszoljon is arra. Amikor húszórás utazás után, jóval éjfél után megérkeztünk indiai szálláshelyünkre, nem sokat láttunk abból, hol vagyunk. Fáradtságunkban lefeküdtünk és aludtunk. Aztán reggel pálmafákat láttunk az ablakból, és egészen más madárhangokat hallottunk, mint itthon. Különös volt minden hang – más és ijesztő. Elgondolkodtató, hogy az ember az ilyesmit azonnal észrevesz – más hangokat hallok, mint amit megszoktam. Vajon ilyen érzékenyek vagyunk-e lelki tekintetben is? Észrevesszük-e, ha a megszokott hangok helyett, amik jönnek hozzánk, egyszer csak megszólal az a másik – az Örökkévaló hangja?

Mert minden életnek ez a döntő kérdése: csak a világot hallja, a botrányokat, az embereket és vélekedéseiket; vagy van benne éberség, lelki megszólíthatóság, hogy el tudja őt érni Isten igéje is! Ilyen tekintetben mindegy, hogy valaki megtért már, s tényleg elindult; Isten igényt tart arra, hogy őt mi mindig meghalljuk.

Sok élet volt már, amely szépen indult – aztán bedugultak a fülek, vagy ahogyan a Biblia több helyen mondja, “megkövéredett a fülük”; s lett az éberség helyett önigazultság, mások bűneivel foglalkozás, maga iránt kritikátlanság és önelégültség. Akár a samaritánus falunál, ahová nem fogadták be Jézust és a tanítványait – s azok válaszul az “ég tüzét” akarták kérni az ott lakókra. “Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek!” – pirított rájuk Jézus, noha “igazuk volt”, vagy mondjuk inkább úgy, volt egy kis igazuk. Napszálltakor nem befogadni a jövevényt, pusztában éjszakázás elé állítani fáradt vándorokat valóban embertelenség volt.

A tanítvány, akinek “igaza van”, akiben ott dohog sértettsége, bizony rászorul arra, hogy újra meghallja, mit is mond neki az ő Ura! E nélkül elkeseredik és átkozódni kezd, hiszen csak magát hallja, meg az embereket, de Istent nem – s ebből így nem sok jó szokott kikerekedni.

Ábrahám meghallotta, amit az Úr mondott neki; és semmi mást nem is kívánhatok a testvéreimnek, mint hogy halljuk meg, amit az Úr mond. Szól ő hozzánk az olvasott igében, amit odahaza és a bibliaórákon együtt is tanulmányozhatunk, szól a hirdetett igében, a sákramentumokban, szól hozzánk Szentlelkében, és némelykor még jelek és csodák által is – csak legyen, aki észreveszi, meghallja s aztán meg is cselekszi!

Ahol meghallott és megcselekedett ige van, azon mindig áldás lesz. Sokszor megtapasztaltam ezt, és biztosan így vannak ezzel mások is. Ábrahámnak Isten azt mondta, légy vezetett emberré, tedd, amit tőlem hallasz, és akkor megáldalak. Tudjuk, hogy ez így is lett. S pontosan ez az, ami oly igen hiányzik az Isten nélkül élő ember életéből, az áldás. Lehet benne siker, esetleg éppen dől a pénz és talán egyre nagyobb a hírnév is – de egyre több az ellenség, és akit megsértettem; egyre több, akitől félek, akitől okkal kell tartanom, mert irigykedik rám, és végül is pont az hiányzik, ami jó érzéssel tölthetné el az embert: a nyugodt és békességes élet.

A Biblia különböztet siker és dicsőség között. Amikor Isten azt mondja Ábrahámnak, hogy felmagasztalom nevedet, akkor azonnal hozzáteszi, hogy “áldás leszel”. Nem irigyelt elöljáró, akit hordszéken visznek körbe, és nem is magadat megszedő vámos, akinek mindene megvan, csak jó a lelkiismerete hiányzik. Nem is hódító leszel, aki kartácstűzzel takarítja el az útból az okvetetlenkedőket, mint tették ezt annyian, hogy a rendcsinálás után még hálásak is legyenek az emberek, hogy életben maradhattak.

Az engem meghallgató embert felmagasztalom – ez azt jelenti, hogy neve egy magasabb körben fényesen fog ragyogni. Lehet, hogy az emberek között nem lesz sikeres, sőt törvényszerűen el kell buknia, mikor nem akar olyan lenni, mint a legtöbben. Sikere nincs, emberi tapsokat nem arat, hanem kap megkövezést, mint a próféták, és keresztre feszítést, mint a Legigazabb is – de a neve Isten előtt szebben ragyog, mint azoké, akik az újságok címoldalain és a történelemkönyvek lapjain szerepelnek. Ez a különbség a siker és a dicsőség között. Felmagasztalom nevedet, de nem a tapsoló publikum előtt, hanem fölemelve azt az én világomba.

Ábrahám életveszélyes kalandokba sodródik feleségével Egyiptomban, aztán irtózatos kérdések gyötrik, miként áldozhatja fel gyermekét, ha egyszer az ígéret fia; Sodomában a világ szennye csaknem elborítja, amikor imádkozik, ha akad tíz igaz, ne pusztuljon el a város. Folyamatos veszélyben jár hát hosszú élete során, de Isten “felmagasztalja a nevét”. Nem sikereket ad, hanem magához emeli nevét, a lényét, az ő világába – idelent pedig áldássá teszi örök időkre.

Ez e mai igehirdetés legfontosabb mondandója: áldássá lenni. Ne véljük, hogy ez egyházi vagy papi szófordulat. Itt az életminőségről van szó. Mostanában sokat foglalkoztat egy német gondolkodó mondata: Nem az a nagy ember, aki imádkozik, hanem aki mindenki számára áldássá tud lenni. Igen, így kell élni! Alább nem szabad engedni: hadd legyek áldássá mindenki számára. Aki ezzel szívében járja életét, jó úton jár. “Megáldatnak benned a föld minden nemzetségei” – ez erről szól. Ha meghallod, amit mondok neked s meg is valósítod. Ha nem a sikert hajszolod, hogy legyél valaki az emberek között – hanem tudod, Isten az, aki dicsőséget ad abban a magasabb körben nevednek – akkor áldás leszel.

Ehhez a dologhoz lélek szerint csatlakozik egy sajátos védettség. Lehet, hogy csak késő vénségedben lesz gyermeked, mint Ábrahámnak és Sárának adta Isten, vagyis a földi élet jó része mintegy üresen és hiába telik. Lehet, hogy mindig vándorolni, menni és menni kell, új nehézségekkel találkozva és sok küzdelemmel – de az Úr melletted áll és vigyáz rád. Megáldja azokat, akik téged áldanak, és megátkozza azokat, akik téged átkoznak – mert minden nehézséged közepette is az övé vagy, és örökre az is maradsz. Nem a tied életed, hanem az Úré. Ő majd átkozza azokat, akik téged átkoznak, ezzel nem kell foglalkoznod! Életed végső sorsa nem emberek kezében van.

Milyen nagy evangélium ez nekünk, akiknek oly fontos az emberek vélekedése! Életünk tartalmát jó részt az adja, ki mit gondol rólunk, jót-e vagy rosszat! És boldogít, ha szeretnek, és boldogtalanná tesz, ha nem. Ilyenek vagyunk, milyenek is lehetnénk mások Isten nélkül. De nem ez a végső fórum: Jaj nektek, ha az embereknek akartok mindenáron tetszeni. (Gal 1,10)  Ne azoktól féljetek, akik a testet megölhetik, hanem azoktól, akik még a lelket is a gyehennára tudják juttatni utána. (Mát 10,28) Nem az emberek a ti ellenségeitek, hanem a szellemi hatalmasságok, amik bennetek is uralkodnak – azokkal küzdjetek meg! (Ef 6,12) Az irigységgel, hatalomvággyal, életszomjúsággal – a telhetetlenséggel és a mohósággal – ezekkel, ne pedig az emberekkel! Azokkal majd én megküzdök – “megátkozom a titeket átkozókat!” Ne álljatok bosszút magatokért, szeretteim! – mondja Pál. (Róm 12,19) Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek! – mondja Mózes a zsidóknak a tengeri átkelésnél. (2Móz 14,14) Ha Izrael szembeszáll az üldöző fáraóval, megütközik vele, hogy magát megszabadítsa, nincs szabadulás Egyiptomból. Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek! – ne ragadjon rátok ennek a világnak átkozódó, ellenséges lelkülete. Amennyire lehetséges és amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek! (Róm 12,18)

Ezeknek az igéknek jegyében induljunk az új hétnek. Isten szól – de csak az hallja meg, akinek éberség lakik a szívében. A meghallott igéből áldás lesz, sőt az ilyen ember áldássá válik mindenkinek. Ami életéből érték, azt Isten védi, ezért nem kell magát féltenie. Járhatja útját, Isten pedig csodálatosan igazgatja lépteit. Ad neki utódot is, száz éves korában, ha kell – sőt, megengedi, hogy meglássa “fiainak fiait is” (Zsolt 128,1-6); az ő hatalma erre is elég. E hitben járjuk napjainkat! Ámen.