Áldott mosakodás

Igehirdetés 2015. augusztus 30.

Áldott mosakodás

Lekció: 2Móz 40,30-38

Textus: 2Móz 40,30-32

„A mosdómedencét a kijelentés sátra és az oltár között helyezte el, vizet töltött bele a mosakodáshoz. Ebben mosták meg Mózes, Áron és a fiai a kezüket és lábukat. Valahányszor bementek a kijelentés sátrába, és az oltár elé léptek, megmosakodtak, ahogyan megparancsolta az Úr Mózesnek.”

Imádkozzunk!

Jó lenne Urunk, ha mindig látnánk a sátor fényeit, nappal a ködoszlopot, éjszaka a tűzoszlopot, amivel vezetted tiéidet. De csak a világ fényeit látjuk, mert a vér és arany vonzásában élünk, és nagy ritkaság, ha mégis felcsillan valami a te hozzáférhetetlen világosságodból. Hadd legyen ez most másként! Vedd el szívünk vakságát, gőgös értelmünk alámerült mivoltát, megzavarodott homályát, hogy szépen tündököljön bennünk az evangélium. Krisztus nevében kérjük, add ezt mindnyájunknak! Ámen.

Igehirdetés

Isten népe olyan ősatyával büszkélkedhetett Ábrahám személyében, aki azt az ígéretet kapta: Megáldalak téged, és áldás leszel… általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. (1Móz 12,2-3) Ez az áldás kezdettől sokféleképpen megnyilatkozott számukra, amikor megmaradtak az Isten iránti engedelmességben, az áldás hiánya viszont mindig nagy nyomorúságokat hozott magával. Máig ott a közbeszédben is a fordulat, ha valami félresiklik: „Nem volt rajta áldás…” Az áldás egyik legszebb megnyilatkozása Isten ószövetségi népe életében a pusztai vándorlás vezetettsége volt, amikor az Úr nappal ködoszlopban, éjjel pedig tűzoszlop formájában vezette őket. Milyen jó lenne nekünk is ilyen biztos léptekkel járni a magunk vándorútját, tudva, hogy őt követve akár a pusztában sem tévedünk el! Ez valóban nagy áldás, amiben együtt van a külső biztonság és a belső bizonyossága, békéje. Akik ilyen komolysággal figyelnek őrá, az ő vezetésére, azoknak nem marad sem kételyük, sem félnivalójuk, hiszen az megy előttük, aki sosem vezeti őket félre.

Volt azonban e vezetettségnek – sok más egyéb között – egy titka. A szent sátor szolgái, akik Isten üzenetét közvetítették, nem mehettek be az Úr elé tisztátalanul, csak megmosott kézzel és megmosott lábakkal. Nem vihették be magukkal a mindennapok porát – megszokott önzését, hamisságait, emberi indulatait – csakis úgy léphettek be oda, hogy előtte megtisztultak. Az a rézmedence azért került oda a szent sátor és az áldozati oltár közé. Áron és fiai szolgálata arra vonatkozott, hogy folyamatos lehessen Isten áldása a népen, ezért tanították őket (Mal 2,7 és Ez 44,20-23) s ezért végezték az áldozatok bemutatását is. Pontosan tudták, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg, olyasmit nem, amit szégyenkezve kell lemosni magunkról. Kérdezték tőlem a hittanosok, amint felnőtt templomos emberek is kérdezik olykor, szabad-e a lottó ötösért imádkozni. Igen, jó is lenne munka nélkül hirtelen nagyon gazdagnak lenni, de egyáltalán nem biztos, hogy áldás is lenne azon a gazdagságon. Ha lehet hinni az erre vonatkozó híreknek, nem is nagyon szokott lenni. Előbb-utóbb el kell költözni, a szomszédok és rokonok elől el kell bújni, hiszen jönnek ám kölcsönökért, mi az nektek ennyi pénzből. Ilyenkor az emberek elvesztik előző kapcsolataikat, a barátaikat, még az ismerőseiket is. Gyakori a válás és a család szétesése, mert nehéz a dolgot megfelelően elosztani, a túl nagy szerencsét kezelni – pedig ott a gazdagság minden munka és minden teljesítmény nélkül! Isten csak megáldható dolgokat áld meg, és ezt számtalan példa mutatja a Szentírás ezerötszáz oldalán éppen úgy, mint a mai, mindennapi életben. Hát ezért nem volt szabad a kijelentés sátrába sem csak úgy, tisztulás nélkül belépni.

Szeretem Bulgakov „Mester és Margarita” című regényét, de egy mondatát sosem tudom jó szívvel olvasni. Elfogadom, hogy Jézust egy naiv vallási álmodozónak látja, aki mindenkit jónak gondol, még a római katonák közül azt a Patkányölőt is, aki két fejjel magasabb nála és úgy arcul üti Pilátus intésére, hogy kifröccsen a vére – legyen Bulgakov hite szerint, hogy Jézus ilyen volt. Ám amikor azt mondja róla, hogy piszkos kitonban vezették a helytartó elé, tiltakozik benső énem. Jézusnak nem volt saját háza, lakása (Lk 9,58), ez tény, ahol a fejét polgári kényelemben lehajthatta volna, mert vándortanítóként járta az országot, és ott aludt, ahol éppen befogadták, vagy a szabad ég alatt, mint az utolsó éjszakán is az Olajfák hegyén. Tanítványait is erre a szent egyszerűségre biztatja (Lk 10,5-9) – de a ruhája egészen bizonyosan nem volt piszkos. Kimosta a patakban, efelől nincs kétségem, ha arra volt szükség. Aki úgy ismerte az Ószövetséget, mint ő, hogy mondásainak tekintélyes részét is közvetlenül abból merítette, s annak legjobb, legemberségesebb hagyományait vitte tovább és emelte még magasabbra (Jel 19,8), annak nem hiszem, hogy piszkos lett volna a ruhája.

Amint a ruha és a külső megjelenés mindig valami belső állapot kivetülése, úgy a kezek és lábak megmosása sem pusztán testi tisztálkodás volt a szent sátor előtt. A lábak a távlati célokat, az ember nagyobb léptékű irányultságait, tendenciáit jelképezik. Azt, ahová készülünk, amik az ambícióink – ahová megyünk. A kezek ezzel szemben a mai konkrét cselekvést, életünk morálját, etikus szintjét jelentik. Mind a két dimenzióban szükséges a megtisztulás, éspedig naponta. A tegnapi mára nem elég. Nem elég, hogy beleszülettem egy derék, vallásos családba. Nem elég, hogy valamikor, talán már felnőtt fejjel elindultam a hit útján. Nem elég, hogy tegnap olvastam a Bibliát és imádkoztam – a megtisztulásra minden nap szükség van ahhoz, hogy bemehessek az Úr elé.

A megtisztulás néha egyszerű lemosást jelent, de ha valaki mondjuk diót tisztított a héjából, annak barnák lesznek az ujjai, s napokba telik, amíg az onnan valahogy lekopik. Ha holnap újra diót tisztítok vele, megint barna lesz – ezt hívják a lélektanban szokáserősségnek. Nem lehet úgy megtisztulni bizonyos dolgoktól, hogy holnap ugyanazt teszem. Vegyük példának a hallgatás képességét – bizonyos embereknek, akik szeretik magukat közölni, valóságos horror nem megszólalni. Ott a helyzet, amiben annyira kinyilatkoztathatnám bölcsességemet, tudásomat, okosságomat, egész nagyszerű rátermettségemet – de hallgatok, mert gyakorolni akarom magamat abban, ami nehezen megy. És ha ma gyakoroltam, holnap már könnyebb lesz – halványodott valamit az a bizonyos szokáserősség – pedig már egészen habitusommá is vált valami, s hajlok arra, hogy összetévesszem magamat azzal a tulajdonságommal. Az embernek még a saját tulajdonságait is le kell mosni abban a rézmedencében. Mit jelent ez? Hogy sorra meg kell szabadulni mindattól, ami nem én vagyok. Van a szanszkrit nyelvben egy különös mondás: neti-neti. Azt jelenti, hogy sem ez nem, sem az nem az. Vagyis a világban lévő dolgok egyike sem az, amit mi emberek olyan nagyon keresünk. Ez a távoli vallásos ige teljesen egybeesik a mi szigorú, bibliai bálvány-tilalmunkkal: semmit ne csinálj magadnak, amit imádnál. De ha ezt komolyan gondoljuk, akkor így kell folytatnunk, még a saját tulajdonságaidat sem szabad abszolutizálnod, Isten helyébe tenned – mert azok sem te vagy. Rád ragadtak a születésedkor, elirigyelted őket másoktól, fejedbe vetted, hogy egyszer majd igazán olyan leszel, de az valójában mind nem te vagy. Hát akkor mi vagyok? Örökkévaló lángocska, lélek vagyok, Isten Lelkéből egy pici darab egy csodálatosan működő, emberi test edényében. Ő alkotott, ő szabta meg lényegemet, még a helytartójává is tett egy időre, amikor a nagyszerű, izgalmas feladattal megbízott, hogy ember legyek. Végigvezet itt egy lenyűgözően szép úton – de közben még a testem sem én vagyok, az is csak hordozója valami magánál értékesebbnek, az örökkévaló, eltaposhatatlan mivoltomnak. Én magam Istenből vagyok, az ő megnyilvánulása és teremtménye – s mégis, az életem egyetlen porcikája sem az, amit egész utam során olyan nagyon vágyom megismerni, elérni és végre birtokba is venni. Ha magamat meg akarom fogalmazni, sokkal jobban teszem, ha azt sorolom fel, mi minden nem vagyok, hiszen egyedül így jutok oda, hogy megválva végre bálványaimtól valóban szabad Isten-gyermeke legyek. És ez jelképében mind ott rejlik már abban a rézmedencében és az elrendelt mosakodásban, a kéznek és lábnak naponkénti megtisztításában.

De hát valóban lehetséges mindez? Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél. (Mt 19,26) Vagyis olyasmi ez, amit minden erőnket összeszedve sem tudunk elérni, de Isten ingyen való kegyelme mégis lehetővé teszi. Mind a kettő fontos: tehetetlenségünk bánkódással való tudomásul vétele, ugyanakkor az ő végtelen jóságának és türelmének felismerése, amivel folyton vár minket haza, most is, a tékozló fiú apjának módjára. És ha mi egyszer valóban arra kanyarodunk, hát megszán, elébünk szaladva átölel és megcsókol. (Lk 15,20) Aki ezt a végtelen jóságot Isten részéről még sosem tapasztalta, az vak, süket és szegény nyomorult ember – aki viszont megtapasztalta csak egyszer is, annak nem tanácsos elfelednie, s onnét kezdenie megint előröl, ahol abbahagyta a távoli vidéken. (Lk 15,16) Az Anomymus Alcoholicus (AA) összejövetelein mindenki csak úgy szólalhat meg, még akkor is, ha már harminc éve nem iszik: „XY vagyok, és alkoholista” – hogy senki el ne feledje, honnan is jött, s hova nem akar visszaesni.

Ebben áll a nagy evangélium: van megtisztulás! Senki ne higgye, amit a Gonosz valamikor Júdás fülébe is suttogott, hogy „úgysincs kiút” – mert igenis van. Nekünk olyan Szabadítót adott Isten, aki minden bilincset letört, és minden tömlöcben lévő lélekért alászállt. (1Pét 3,18-19) Ő Isten kinyújtott keze, amivel magához emeli az odalent küszködőket – emlékezzünk csak Michelangelo freskójára a Sixtus-kápolnában! A rézmedence mosakodása is azt mondja, van megtisztulás. S ne feledjük, amikor a tanítványok ott ültek zavarodottan, dicsőség és kétely közt hánykolódó emberi szívvel az utolsó vacsorán, Jézus megmosta a lábukat (Jn 13,8), egyértelművé téve számukra, hogy éppen erre van szükségük. Még azoknak is, akik már megfürödtek, azaz megmerültek a Jordánban a bűnök bocsánatára.

A tegnapi megtisztulás azonban mára nem elég. Ne féljünk lemosni magunkról a világ porát, a bálványok ezer kísértését, de még a saját tulajdonságainkat sem, hogy végre hozzájussunk örökkévaló énünkhöz. Ő bennünk lakik, mi pedig őbenne (Jn 14,20) – és ezt tudva nincs mit félnünk a test feloldódásától sem. Megtaláltuk őt, s benne igazi önmagunkat (Jn 14,16-17), ami belőle való és hozzá visz vissza. Legyen ez elég, hiszen mi volna ennél több! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk áldozatodat, amivel magadra vetted a világ bűneit, és elhoztad a kegyelem esztendejét mindeneknek. Ne engedd felednünk, hogy mi már hozzád tartozunk, a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk. Emlékeztess erre a félelem és a kétely óráiban, hogy győztesen futhassuk meg pályánkat, s hozzád érkezzünk az örök ragyogásba! Imádkozunk a sok tízezer iskolásért, akiknek a napokban kezdődik az új tanév. Segítsd őket és tanítóikat a legjobbakra. Ámen.