Áldottak a lelki szegények

Igehirdetés 2013. szeptember 22.

Áldottak a lelki szegények

Lekció: Mt 4,18-25
Textus: Mt 5,1-3

„Amikor meglátta Jézus a sokaságot, felment a hegyre és amint leült, hozzá mentek a tanítványai. Ő pedig megszólalt és így tanította őket: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked, hogy életben, egészségben eljöhettünk ezen a vasárnapon igéd hallására. Tudjuk, hogy sok vesződséged van mivelünk, és nagy bátorságot kell gyűjtenünk, hogy egyáltalán meg merjünk téged szólítani. Még ahhoz is a te segítséged kell, hogy méltó módon megköszönjük ajándékaidat, hát még ahhoz, hogy kéréseinkkel eléd merészkedjünk, hiszen te jól tudod, sokkal jobban minálunk, mire is van szükségünk. Nem neked, hanem magunknak van szükségünk arra, hogy megfogalmazzuk a nehezen megfogalmazhatót; kimondjuk, ami homályos és bizonytalan bennünk. Segíts most valódi őszinteségre bennünket, hogy tényleg színed elé állva magunk mögött hagyhassuk önellentmondásainkat, s elérjük azt az énünket, amilyenné teáltalad lehetünk. Jézus nevében kérjük, vidd végbe ezt a csodát mindnyájunkban Szentlelked által. Ámen.

Igehirdetés

Az elmúlt vasárnapon Jézus nyolc boldog-mondásának egyik kiragadott mondatát magyaráztuk, ma pedig a sorrendben legelsővel foglalkozunk. Idézzük fel, hogy a „boldogság” szó valójában azt jelenti, áldott, áldottan élni, másokat gazdagítani. Nem az egyéni boldogságról van tehát szó, hiszen egyéni boldogság nincsen is – az ember úgy van megteremtve, hogy kizárólag mások között, másokért is élve lehet boldog, egymagában nem. Nagyon fontos, hogy így olvassuk a boldog-mondásokat, hogy ezekben mindig az emberi összetartozásról, a közös életünk rendjéről van szó, tehát azt tudjuk meg belőlük, hogyan érdemes élni, hogy ne csak a saját magunk, hanem mások életének is a javára lehessünk.

Mielőtt a mai mondatunkkal foglalkoznánk, hadd bocsássam előre, Isten kijelentésének nyelvezete legtöbbször paradoxonokba öltöztetve szólít meg bennünket, és ez pontosan így van a nyolc boldogságban is. A paradoxon olyan emelkedettebb beszéd, amely a mindennapi értelem számára közönséges ellentmondásnak tűnik, s ezért a tudatlan ember elutasítja, mint bolondságot. A paradoxon ugyanis kifejezetten provokál, értelmezésre kényszerít, meg kell fejteni, úgy is mondhatnánk, fel kell hozzá nőni, éspedig arra a lelki-szellemi színvonalra, amelyen a bibliai szerző a maga Isten-élménye és megtisztulása hevületében, mint új formulát megalkotta. Ha csak a legfontosabb bibliai paradoxonokat említjük, amilyen a szűztől születés, a kereszten megdicsőülés, vagy a halálból feltámadás, akkor mindjárt értjük, hogy ezek a közönséges szinten élő ember gondolkodása számára csakis bolondságok lehetnek. Vagy eszünkbe juthat a mózesi rézkígyó – amikor mindenki éppen kígyómarástól szenvedett, mégis egy rézből készített kígyóra kellett felnézniük, hogy életben maradjanak.

Megérthetjük a paradoxonokat, a látszólagos ellentmondásokat, amint például egy kétágú létrára gondolunk, aminek ugyan mindig két különböző, egymástól eltérő szára van, mégis arra való, hogy felmásszunk rá és magasabbra vigyen, mint ahol vagyunk. Jó lenne, ha a boldogmondások sorában legelső is segítene most minket abban, hogy fölé emelkedjünk mindennapiságunknak, s általa egy magasabb világba érkezzünk. Így hangzik tehát: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.

Miben is áll ennek a mondásnak paradox-mivolta? Abban az egyszerű tényben, hogy minden ember szeretne a maga módján gazdag lenni. Nem csak anyagiakban, hanem lehetőségekben, élményekben, vagy akár távlatok és lehetőségek tekintetében is. A kisemmizett élet mindig szánalomra méltó – ezért aztán mindenki gyűjt magának valamit: köveket, tájakat, zenéket, könyveket, szakmai elismertséget, jó konyhai recepteket és így tovább. Nincs ebben semmi rendkívüli, ilyenek vagyunk. Jézus első mondata ezt a magától értetődő tulajdonságunkat szólítja meg, s azt akarja igazi értékén a kezünkbe adni, mit is jelent valójában gazdagnak lenni, mit érdemes úgy igazán gyűjteni.

De kezdjük az elején: azt mondja nekünk, hogy a „lelki szegények” élnek áldott, vagyis igazán másokat gazdagító életet. Kik hát ezek a lelki szegények? Egészen biztosan nem a szellemi fogyatékosok vagy hibbantak, ahogyan azt a mai közbeszédben érteni szokás. Olyan sötét korszakban élünk, amikor a szavak jelentését elsősorban a kabarék nyelvezete határozza meg – és ennek a lehető legsilányabb nyelvhasználatnak az eredménye aztán, hogy ma mit ért az átlagember is, aki semmi fáradtságra nem hajlandó a szavak igazi értelméhez való eljutásra, a „lelki szegény” alatt.

Ez a tömör kifejezés egy többrétegű bibliai fogalom fordítása, aminek első jelentése így hangzott Jézus idejében: azok élnek Isten-áldotta életet, akik a Lélek indítására le tudnak mondani a meggazdagodásról. Ha még részletesebben akarjuk megfogalmazni, így is mondhatjuk, akik nem az anyagiak felhalmozásában látják az ember igazi gazdagságát. Még másképpen mondva azokról van szó, akik félre tudnak állni a nagy tülekedésben, aminek ez a neve, hogy „szerezni”, mert pontosan látják, hogy akik úgynevezett „sokra jutnak”, egészen olyan üres életet élnek Isten nélkül, mint azok, akiknek nincsen semmije. Nem arról tanít tehát Jézus, hogy ne törekedjen valaki normális otthont teremteni a családjának, hanem arról, hogy régen rossz, ha semmi más cél nincs is valaki előtt, mint az, hogy szerezzen, és amikor már szerzett, akkor még többet szerezzen. Lukács evangéliumában magyarázatképpen ezt halljuk kiegészítésül ehhez a helyhez: “Jaj nektek, gazdagok, mert elvettétek vigasztalásotokat.” (Lk 6,24) Ami úgy értendő, hogy szerezni akartatok? – tessék, szereztetek, most hát ennyitek van – elnyertétek, amit akartatok, összesen ennyi vigasztalásotok van, semmi több. Az apostoli tanítás pedig egyenesen így fogalmaz: Minden rossznak gyökere a pénz szerelme (1Tim 6,10), amiben semmi túlzás nincs, ha meggondoljuk, mennyi rontása van a kapzsiságnak és a fösvénységnek az emberi világban.

A „lélek szegényei” kifejezés egy másik rétege aztán, és teljes joggal így is lehet érteni a jézusi mondást, hogy azok élnek Isten-áldotta életet, akik még nem gazdagodtak meg a saját szemükben annyira, hogy lelki-szellemi tekintetben már semmit befogadni nem tudnak. Őbennük, az ilyen értelmű „lelki szegényekben” azokról van szó, akik még érdeklődnek, akik még keresnek, tehát nem önelégültek annyira, hogy nekik már senki nem mondhat semmi újat, legfőképpen Isten nem. A Léleknek ezek a „szegényei” azok, akik még törekednek jó könyveket olvasni, nem pedig csak azokat, amik kiszolgálják ízlésüket – olyanokat, amelyek még formálni tudják őket valami jobbra és nemesebbre. Ezek a „lelki szegények” a Bibliát is úgy olvassák, hogy kiteszik magukat a nehezebb részeknek, az értelmet és üzenetet nem egykönnyen adó fejezeteknek is. Isten elé állva pedig készek meghallani a Szentlélek szavait, intéseit, amik útmutatásokká lesznek, mert maguktól nem tudják még a saját útjukat sem, annyira nem gazdagok. De folytathatjuk azzal, hogy a lelki szegények a saját életük talányos fordulatait sem teszik „ad acta”, hanem próbálják megfejteni azokat, és azon vannak, hogy levonják a tanulságokat a saját kudarcaikból is. Ide tartozik a nem-ragaszkodás szabadsága, a bálvánnyá lett dolgok elengedni tudása is. Akik nem tudnak elengedni, akik kétségbeesetten szorítanak magukhoz valamit, amitől mindent várnak, azok még „lelki gazdagok”, mert van valamijük, ami nem engedi őket igazán gazdaggá lenni.

Amikor mindezt végighallgatjuk, azt hinnénk, Jézus valami nagy lemondást és aszkézist hirdetett – de ez nem így van. A bálványait feladni tudó embernek ígér – cserébe azokért – valami nagyon fontosat: a mennyek országát. Sajnos, ez a szó is eltorzult a közbeszédben, mert nem úgy általában a „mennyországot” jelenti, tehát valami túlvilági boldogságot, hanem Isten királyi uralmát itt és most. Máté evangélista, mint hithű zsidó nem akarta kimondani, vagy akár csak leírni is az Úr nevét, ezért mond az ő országa helyett „mennyek országát” – ez a szó azonban a helyesen élt földi élet beteljesedését jelenti, hiszen ha az Úr uralkodhat, akkor ott ő biztosan áldott, és teljes életet hoz uralmával. Ezért a dologért, ilyen életért könyörgünk, amikor a Miatyánkban azt kérjük, hogy „jöjjön el a te országod”, és ezzel dicsőítjük őt ugyanennek az imának a végén, amikor azt mondjuk, hogy „tied az „ország”, vagyis az egyetlen uralom, ami alatt embernek élni érdemes.

Az ő uralma, tehát királysága azonban nem valami tőlünk idegen világot akar bennünk kifejleszteni, hanem éppen azt, ami a mi lényünk legközvetlenebb sajátja. Úgyis mondhatnánk, hogy az elveszett igazi énünket akarja visszaadni, azt, ami tőle való és örök. Minden ember lényében van valahol egy belső mag, amit mi magunk már régen elveszítettünk. Feladtuk a legszebb álmainkat, megtagadtuk a hitünket, megkötöttük a magunk kompromisszumait, és ezek után csodálkozunk, hogy üres minden, mi magunk pedig kisemmizettek vagyunk, olyan emberek, akik vigasztalásra szorulunk. Pedig összesen annyi történt, hogy elvesztettük igazi énünket, mert elvesztettük az ő országlását, bennünk való uralmát.

Hát ezt fogjuk visszakapni, amint megint „lelki szegények” tudunk lenni, vagyis a Lélek indítására nem hiszünk többé az anyagiak mindenhatóságában, sőt vállaljuk saját ürességünket is, és tudunk koldusokká lenni, a Szentlélek koldusaivá, akik tisztában vannak azzal, hogy nélküle semmi nem ér semmit ezen a világon. Ő az egyetlen igazi tartalom; az ő uralma„országa” alatt érdemes élni, sehogy másként. Ez a belső felismerés gazdagít meg egyedül, mert ez adja vissza igazi önmagunkat, a felülről való örök Lelket. Így hát a „lelki szegénnyé” válás nem elveszi tőlünk az életet, hanem a kezünkbe adja. Ha hasonlattal akarunk élni, azt is mondhatjuk, minden egyes emberi életnek van egy vezérdallama, amit Teremtőnk elhelyezett bennünk, mintegy beleírta a szívünkbe.

Egy kisfiú valamikor a hatvanas években beleszeretett a számítógépekbe. Akkoriban még olyan nagyok voltak ezek, hogy csak egy egész szobában fértek el. De ő ezekkel akart foglalkozni. És addig tanult, dolgozott és igyekezett, amíg évtizedek múlva a világ egyik legnagyobb ilyen cégének a második embere nem lett. Az ő életének ez volt a vezérdallama, hogy számítógép. Amikor kisgyermekként boldog és örömteli napjaink vannak, játszunk a homokozóban, akkor a „magunk dallamát” nem csak, hogy ismerjük, hanem naponként énekeljük is. Tessék meghallgatni a játék közben dudorászó gyermekeket! Aztán belenövünk a felnőtt életbe, és elvész a szép dallam, jön helyette panaszkodás, jajszavak, dühös fogcsikorgatás vagy szorongó vacogás, kinek mi. S mikor végigtekintünk életünk romjain, és rájövünk, hogy valójában még mindig lelki gazdagok vagyunk, még mindig nem egész szívvel mondjuk, hogy jöjjön el a te országod – akkor jutunk a legközelebb ahhoz, a nagy szegénységben, hogy mégis csak megajándékozhasson minket országával. Ha ezen az úton járunk, újra felcsendül bennünk életünk elfeledett, legmélyebb dallama, mert megint az ő gyermekei lettünk, olyanok, akik mindent tőle kapnak s nem várnak már semmi mást sem egymástól, sem az élettől, benne megkaptak mindent. Így lesz az ember a leggazdagabbá, amikor a legszegényebb; így lesz övé Isten országa, holott már teljesen üres a keze, és teljesen üres, bálvány nélküli a szíve.

Jézus ezen az úton járt előttünk, és minket is erre hív. Akiknek nem kell az ő országa, azok mindig beérik az anyagi előmenetellel, és nem is lesz semmi másuk, csak az, amit szerezte maguknak. Ők már elvették vigasztalásukat. De nem áldottak, senki nem gondol rájuk szeretettel, mert ők csak magukat boldogítják. A magukat megüresítők azonban tovább lépnek, és lelki kincsekre lelnek, azok közt is a legfontosabbra, az ő országára. Ez az ő válasza a szegénnyé válásra, mert boldogok, vagyis áldottan élnek a lelki szegények, hiszen övék a mennyek országa. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk Jézus, hogy te valóban mindent és mindenedet odaadtál mi érettünk, és amikor már semmid nem maradt, még az életedet is elvették tőled, akkor az Atya neked adhatta a legtöbbet, a maga jobbjára ültetett és neked adhatott minden hatalmat mennyen és földön. Segíts minket, hogy követni tudjunk téged a nem ragaszkodás útján, képesek legyünk elengedni akár olyasmit is, ami régen a bálványunkká lett már. Segíts abban, hogy Szentlelked koldusai lehessünk, egészen üres szívvel, ahová kérjük és várjuk a te jelenlétedet és országlásodat, aminél nincs semmi nagyobb gazdagság ezen a földön. Imádkozunk gyermekeinkért és az ifjakért, a mához egy hétre kezdődő konfirmációért, hogy biztos lelki alapot kaphassanak az életük útján most útra indulók Könyörgünk egy családért, ahol váratlan és nehéz gyász napjai jöttek el – segítsd őket ezekben a fájó napokban kegyelmed vigasztaló erejével. Add, hogy odahaza, családi otthonainkban is a te uralmad legyen a legfőbb jó és gazdagság, ami minden mást meghatároz. Légy velünk a most következő hét napjain, adj vezetést, útmutatást, és benned való örömöt mindnyájunknak. Ámen.