Áldozni – újszövetségi szívvel

Igehirdetés 2014. június 29.
Áldozni – újszövetségi szívvel
Lekció: Csel 21,17-26
Textus: 2Pét 1,4
„…igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, elkerülve azt a romlottságot, amit a kívánság okoz a világban.”

Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük azokat a csöndes érintéseket, amiket a te végtelenül gyöngéd szereteted közölt velünk csak az elmúlt héten is, hogy növeljed hitünket és erősítsed tisztánlátásunkat. Annyi jót kapunk tőled, ami beleépülve életünkbe tanít minket különböztetni helyénvaló és nem helyes között. Megvalljuk, nagy szükségünk van ezekre a te kegyelmes ajándékaidra, hogy általuk összekapcsolódjon földön küszködő emberlétünk a te végtelen égi jóságoddal, s így egészen el ne tévedjünk, kétségbe ne essünk, hanem tisztuló élettel, egyre több örömmel és békességgel járhassuk utunkat. Segíts most mindnyájunkat igazán rád figyelni, és engedd, hogy átjárjon és megújítson bennünket az ige, a Krisztusról való beszéd. Add ehhez Szentlelked tüzét, éltető erejét minden hozzád könyörgő szívébe! Ámen.
Igehirdetés
Statisztikák kimutatták, hogy nálunk évente átlagosan három orvosnál való megjelenés esik egyetlen emberre, míg az európai átlag évi egy orvoshoz fordulás körül van. Azt is kimutatták, hogy nálunk az egészségi panaszok legalább egyharmada, tehát harminc százaléka lelki okokra vezethető vissza, vagyis arra, hogy valaki elégedetlen az életével, valójában boldogtalan, nem érzi jól magát a saját bőrében, és ezért aztán kilyukad a gyomra, fáj a feje vagy éppen nem tud aludni. Sokfajta oka lehet az ilyesminek, amit, ha állandósul, orvosi nyelven neurózisnak hívnak, de mi most csak arról a változatról gondolkodjunk, amikor valaki azért van ebben, mert több sors lehetősége merül fel előtte – tehát különböző életutak, amikről maga sem tudja az illető, melyik is az övé – úgy is szokták ezt mondani, hogy nem találja valaki önmagát.
Hány embert látni, aki toporog tehetetlenül, mert érzi, hogy indulnia kellene, de maga sem tudja, merre menjen. Ezek az életválságok rendszerint olyan helyzetek, amikben egyszerre több lehetőség is kívánatosnak tűnik. Az ókori meséből ismerjük a szamár példáját; két illatos fűcsomó közül nem tudja, melyiket válassza, végül éhen vész. Ennek a fordítottja szokott mainapság inkább megjelenni: az ember ebből is, abból is megtömi magát, nincs önkorlátozás – aztán csodálkozik, hogy elrontotta a gyomrát. Lelki értelemben ez úgy jelenik meg, hogy nem sérül ugyan a valóság megítélésének képessége, mint komolyabb pszichiátriai esetekben, de az illető az állandó belső konfliktusai miatt nehezen tud uralkodni az érzelmein. Düh, rosszkedv, vészes elégedetlenség saját magával és másokkal, állandó háborgás, mások iránt szurkálódás, és mindeközben szenvedés attól, hogy engem nem szeretnek eléggé, úgy, ahogy azt én megérdemelném. Az egész mélyén az önellentmondás rejlik: különböző én-lehetőségek küzdenek hangtalanul egymással, be nem ismerten, mert az ember meg akarja tartani egyszerre, egy időben egyik, másik vagy éppen a harmadik énjét is. A költő ezt úgy mondja, hogy „Zavaros harcba sodródik az ember, / Most magával, aztán a környezettel.” (Goethe: Wertherhez) – a Biblia azonban még radikálisabban fogalmaz, amikor a mániás, dühöngő állapotban lévő emberről azt mondja, hogy Légió-nak hívják, mert „sokan vannak”. (Mk 5,9) Az ember néha egyszerre akar áldozatos, nagylelkű, igaz ember lenni, és ugyanakkor kapzsi, zsugori, csak felhalmozni tudó lény is maradni, aki semmiről nem tud lemondani, ami csak az övé, vagy amit az életből magának rabolni tud. Vagy egyszerre akar tiszta szívű Isten-gyermeke lenni, de közben megmaradni hiú és hódító lénynek is, aki folyton verseng, öncélúan hadakozik és így habzsolná fel magának az életet. És ez nem szokott sikerülni.
Ebből az ellentmondásos zűrzavarból a régiek úgy keresték a kiutat, hogy ünnepek alkalmával áldozatot hoztak, mert eszükbe jutott mindaz, amiért hálásak lehetnek, és adtak belőle. De eszükbe jutottak a bűneik is, amiket szerettek volna jóvátenni – hoztak hát a templom javára egy pár gerlicét, egy kecskét vagy egy juhot, a nagyon tehetősek, a főemberek vagy a király egy bikát – amit ott aztán feláldoztak Istennek. Emlékezhetünk, milyen fontos mozzanat volt az ószövetségben ez a dolog, az áldozat, hiszen egy Ábrahám hitét is úgy próbálta meg az Úr, hogy megnézte, ugyan képes volna-e a számára akár a legdrágábbat, az egyetlen fiát is feláldozni. És eszünkbe juthat a bibliai történetíró háborgása is, amikor Éli főpap két gonosz fiáról úgy szól: „Igen nagy volt az ifjaknak bűne az Úr előtt, mert az emberek megutálták az Úrnak való áldozatot.” (1 Sám 2,17) Mi tudjuk már, hogy Megváltó Jézusunk olyan áldozatot mutatott be önmaga odaadásával, ami az egész embervilág javára érvényes – de ennek jegyében aztán sokszor el is kényelmesedünk, hogy már nincs is szükség áldozatra, minden rendben van. Pedig az életben minden áldozatra épül: egyetlen gyermek megszülése és felnevelése is áldozat, három gyermeké pedig, ami minimálisan szükséges lenne családonként egy nemzet fennmaradásához, még inkább áldozat. Ahol emberek békességben és szeretetben élnek együtt, hangos szó és kifakadások nélkül, ott az kizárólag azért lehetséges, mert időnként fel tudják áldozni a maguk igazát legalább időlegesen a békesség kedvéért, és megvárják a pillanatot, amíg egy problémát nyugodtan, higgadtan, indulatok nélkül meg tudnak egymással beszélni.
Mai igei olvasmányunkban is áldozatról hallunk, éspedig különös módon már jócskán az újszövetségi időkben. Pál apostol külföldről érkezik haza, ami vallási értelemben tisztátalan helynek számított, és egy tengeri út után ezért olyan tisztulási szertartásokon kell átesnie, amihez az áldozat is hozzátartozott, hogy egyáltalán bemehessen a templomba. Ezt Pál el is végezte a zsidók kedvéért, pedig akkoriban már egyértelmű volt, hogy például a pogányokból lett hívőknek sem körülmetélkedni nem kell, sem pedig áldozatokat bemutatni, hanem csak a bálványáldozati hústól, a vér megevésétől, a fúlva holt állattól és a paráznaságtól kell tartózkodni. Pál azonban szeretetből, népének tagjai kedvéért megtartja ezeket az ősi szertartásokat, de még így is fellázítják ellene a sokaságot és elfogják. Meg is ölnék, de amikor Cezáreába szállítják, mint veszedelmes foglyot, a császárra fellebbez, hogy Rómába juthasson, és ott, a világ fővárosában is hirdethesse majd az igét.
Nekünk, mai keresztyéneknek nem szükséges már az ószövetségi kultuszi áldozatok megtartása, hiszen Krisztus valóban eleget tett a maga egyszeri és tökéletes áldozatával minden bűnünkért, sőt, maga az ószövetségi zsidó nép is letett az áldozatokról, mióta Kr. u. 70-ben lerombolták a rómaiak a jeruzsálemi templomot. De egy magasabb cél elérése például ma sem lehetséges másként, csak úgy, ha önző, énes céljainkat, amik lehetetlenné tennék a megvalósítását, feláldozzuk az érdekében. Mert áldozat nélkül ma sem megy, keresztyéneknek sem megy. Rotterdami Erasmus mondja, hogy ami igazán szép, az nagyon nehéz is, amikor a keresztyén fejedelem működéséről értekezik. Nagyon szép dolog fejedelemnek lenni, de ezért aztán nagyon nehéz is. Sokkal könnyebb mulatozni, vadászni járni, szerencsejátékokat űzni, táncosokat, zenészeket és udvari bolondokat tartani meg lakomázni, de fejedelemnek lenni, jó fejedelemnek, aki szép munkát végez népe javára, az nagyon nehéz és áldozatos tevékenység. (R. Erasmus: A fejedelem születése és neveltetése.) Talán mi magunk is lehetnénk olykor elöljáróink iránt több megbecsüléssel, s nem csak azt kellene mindig mérlegelni, tömik-e vajon a zsebünket megfelelően vagy sem – mai napság szinte nincs is más érv elöljáró mellett vagy ellen, ami bizony elég szomorú diagnózis rólunk. De visszatérve az előbbiekhez, jó még egyszer leszögezni, hogy magasabb célok az ember személyes életében mindig kizárólag áldozatok révén érhetők el, legyen szó tudományos, művészeti eredményről, vagy egyszerű családi helytállásról.
Érdekes azonban felfigyelnünk arra is, hogy a keresztyének között is szükségtelennek bizonyult a sokféle rituális áldozat, amik helyébe a vízzel keresztelkedés látszólag egyszerű mozzanata lépett – ám a keresztelkedésben egy sokkal nagyobb, lelki áldozat ábrázolódott ki, mint amit valaha az ószövetségi időkben egyáltalán vittek. Ott mindig még csak az ember tulajdonáról, gazdagságáról volt szó, hiszen a jószágaiból adott mindenki áldozatot, vagy a pénzéből. A keresztelkedésben azonban nem kevesebb jelent meg, mint annak a szimbóluma, hogy valaki lemossa magáról a pusztán természeti embert, a testet, összes vágyával és mohóságával együtt, hogy semmi más ne maradjon belőle, csak a lelkében rejtőző égi szikra, az ember örökkévaló és isteni mivolta.
És noha a keresztség, mint szakrális esemény olyasmi, amit nem kell, sőt nem is szabad megismételni, hiszen „egy az Úr, egy a hit és egy a keresztség”, ahogy az apostol ezt fogalmazza (Ef 4,5), magát a sákramentum kiábrázolta lelki történést, az áldozatot meghozni nem egyszer, hanem sokszor kell az embernek ahhoz, hogy valóban nemesedjen és tisztuljon a létezése. Akár napjában többször is, mert a szívünk minduntalan bezáródik Isten előtt, és olyankor elszakadunk tőle. Erről az áldozatról azonban, ami tehát nem kevesebb, mint önmagunk odaadása, azt kell tudni, hogy nem is áldozat, éspedig attól a pillanattól kezdve, amint megértjük, hogy magunkat „feláldozva”, vagyis magunkról a pusztán testi, habzsoló énünket, de igazából még a tulajdonságainkat is lemosva – valami sokkal jobbat kapunk helyette. Amint az ember nem mentegeti, és nem magyarázza már magát, hanem kész meghalni önmagának, abban a pillanatban felragyog előtte, akiért mindezt érdemes volt eldöntenie. „Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” (Ef 5,14) Ez a nagyszerű dolog pedig, amit az ige „feltámadásnak” hív, néha összesen annyi, hogy megfordulunk. Eddig mentünk az Úrtól elfelé, de most megfordulunk, és elkezdünk közeledni hozzá. Ez ilyen egyszerű.
Az általunk, mai emberek által hozható legfontosabb áldozat ezért a megtérés. Megfordulni, amikor azt érezzük, rossz irányba megyünk, mert Isten igéje erre világít rá az életünkben. „Aki oroz vala, többé ne orozzon” – mondja a Károli Biblia, amit ma úgy mondhatunk, aki lopkodni szokott, az többé ne lopkodjon. (Ef 4,28) Aki eddig szívesen mondott másokról rosszat a hátuk mögött, az tanuljon meg másokat magánál különbnek tartani. (Fil 2,3) Aki eddig nagyon élvezte a saját boldogtalanságát, az keressen valami hasznosabb elfoglaltságot. Ahogy ezt egy neves pszichológus ajánlgatja nem kevéssé ironikusan a panaszkodó pácienseknek: Csak annyit szenvedjen kedves, amennyi jólesik! (Bagdy E.)
Az az ember toporog, tipródik az élete útján, hogy merre menjen, aki elvesztette kapcsolatát az élő igével: a beszélő, a megszólaló, az önmagát kijelentő Istennel. Akinek porosodik a polcon a Bibliája, s aki még a templomban is mindig a másik fülével hallgatja az üzenetet: “Milyen kár, hogy nincsen itt, ez pont neki szól!” Amikor nagy bennünk a tanácstalanság, valójában mindig arról van szó, hogy nem kell az ige. Kell a barátom véleménye, kellenek a bulvárlapok, kell a tévé és kellenek a saját, betöltetlen álmaink, de nem kell az ige, ami pedig az életnek beszéde. (Ján 6,68) „Uram, kihez mehetnénk? Az örök életnek beszéde nálad van. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” – ahogy Péter ezt vallotta.
Pedig azt mondja az ige, hogy isteni természet részesei lehetünk, éspedig az „igen nagy és becses” ígéretek által. Isten ígéretei a Szentírásból szólongatnak minket, és amint azok újra igen nagyok és becsesek lesznek számunkra, egyszerre kinyílik előttünk az isteni természet lehetősége is. Megértve és komolyan véve ezek közül csak egyet is – gondoljunk a magvető példázatára, ahol egyetlen magból száz terem – egyszerre lesz türelmünk másokat végighallgatni, és lesz belső békességünk szükségek idején, még frusztrált pillanatokban is. Tudunk majd mosolyogni helyzetekben, melyekben egyéb alkalmakkor csak fogunkat tudtuk csikorgatni – mert időközben mi már isteni természet részeseivé lettünk. Kezd felragyogni bennünk a Krisztus, és ahogy az ige mondja: „Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Pld 4,18) Hát ezért érdemes a Bibliát mindig olvasni és egyre alaposabban ismerni, mert Isten ígéretei, az „igen nagy és becses ígéretek”, amik által mi isteni természet részesei lehetünk, onnan jönnek mihozzánk, nem máshonnan.
Az emberi zűrzavartól, a neurózis és az önellentmondás világától indultunk, amit régen kultuszi áldozattal orvosoltak, de a keresztségből megtanultuk, hogy nem a tárgyainkat, hanem a saját anyagi, testi mivoltunkat kell áldozatul adnunk, mintegy lemosva magunkról még a tulajdonságainkat is, ha az egységhez valóban el akarunk jutni. Ez az áldozat igazából a megfordulás, az új irány, ami már nem elfelé visz bennünket Istentől. És az ő ígéreteit komolyan véve valóban új és más lényünk lesz: isteni természet részeseivé válunk. Ezekben legyen előrehaladásunk és sok örömünk a most következő hét napjain. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy nem a ro9sszkedvre és nem a pusztulásra, hanem örömre és szeretetre teremtettél minket. Áldunk téged, hogy ma is ebben erősítettél igéd ígéreteivel, a nagy és becses ígéretekkel. Segíts minket őszintének lenni magunkhoz, adj bátorságot a megfordulásra, ha arra van szükség. Adj erőt a jónak nem csak ismeretére, de véghezvitelére is. Imádkozunk ezen a napon egyházunk közösségében azért, hogy újítsd meg látásunkat az egyháztagság dolgában: mit jelent hozzád tartozni, és mit jelent a te népedhez tartozni. Add, hogy világító, szép példává hadd legyen minden keresztyén élete, aki csak valóban megfordult és elindult már tefeléd. Hadd tartozzunk magunk is ezek közé – segíts ebben mindnyájunkat. Gyógyítsad betegeinket, vigasztald a gyászolókat, mutass utat mindnyájunknak igéd és Szentlelked által, ahogyan azt meg is ígérted. Ámen.