Álom-e szabadság?

Igehirdetés 2013. március 17.

Álom-e a szabadság?

Lekció: Zsolt 46,1-12
Textus: Csel 2,17

„Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és lányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, nincs ember, aki téged szemlélhetne, senki nem ismerhet meg téged. Ha nem ragyog ránk fényed, nem tudunk rólad, aki pedig mindig voltál és örökké leszel. Vétkeztünk, beszennyeztük szánkat, kezünket és tagjainkat, de íme, leborulunk és sírunk gyarlóságainkon. Te tanítottál magunkat fiaidnak nevezni, nem szégyelltél bennünket és erre hivatkozva jövünk most hozzád feloldozásért. Emelj magadhoz, tisztogasd le szennyeinket, és adj a szívünkbe új hitet és új látomást. Engedd, hogy megpillantsuk az igaz igét, Krisztust és kövessük útmutatását. Ámen.

Igehirdetés

Az igehirdetések terén két lehetőségünk is van: vagy az élettől indulunk, hogy elérkezzünk az igéhez, vagy pedig az igétől indulva jutunk el az élethez. Mind a kettő legitim út, az elmúlt hét eseményei azonban most arra késztetnek, hogy az élettől indulva haladjunk az ige felé. Két fontos esemény is volt ugyanis országunk életében néhány nap leforgása alatt: egyik a nemzeti ünnepünk, a március 15-i megemlékezés, a másik pedig a hófúvásos természeti katasztrófa.Időben annyira egybe is esett a kettő, hogy a fővárosban az állami zászló felvonását leszámítva el is maradtak a hivatalos ünneplések, ugyanakkor ezernél több autót és gépjárművet temetett be az utakon a néha 2-3 méter magas hótorlasz.
1848 ünnepléséről annyit, hogy évről-évre jó emlékezni fiatalemberekre, akik végtelenül lelkesek, de sok tekintetben kiforratlanok és forrófejűek voltak, mert álmodtak valami tündérit, amit ők szabadságnak neveztek, és amiről a birodalmak világában a történelem bebizonyította, hogy nem volt realitása. Az egy közteherviselésen kívül, amiben a nemesség kinyilvánította, hogy maga is hajlandó adót fizetni, vagyis kész áldozatot hozni a hazáért, a többi követelés, ami lényegében mind az éppen aktuális nagybirodalomtól való nemzeti függetlenséget szolgálta volna, vágyálomnak bizonyult.

 

Mégis jó emlékezni az álmodókra, mert fontos dolgokban hagytak példát. Először is abban, hogy igenis meg kell becsülni az álmainkat – képességünket, hogy túllátunk azon, ami éppen van. Hajlunk arra, hogy egy idő után legyintsünk s azt mondjuk, úgyis mindegy. Hajlunk arra, hogy feladjuk reményeinket, hitünket, még a legszebb álmainkat is, és egészen hozzáragadjunk a földhöz, a köznapokhoz – ezért állítson csak meg mindnyájunkat a maroknyi álmodó, aki nem félt, és nem a saját irháját mentette 1848-ban.

 

Példát hagytak abban is, hogy tartsuk tisztán a szívünket, mert ott teremnek meg az álmok, amiket Isten Lelke szabadon megadhat fiatalnak és idősnek egyaránt. „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és lányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak.” Aki azt szeretné, hogy az ő álmai valóban a Szentlélektől való álmok legyenek, annak tanácsos a szívét megtisztítani önzéstől, bosszúvágytól, saját maga mindenhatóságának az illúziójától. A nagyhét előtti időkben erre mindnyájunknak különösen is szükségünk van.
Ehhez tartozik az is, hogy óvjuk meg magunkat az alaptalan fantáziálástól, azoktól az álmoktól, amik önkényesek és nem valósulhatnak meg, csak magunkat dekorálnak. A lélektan szerint az önmagunkkal való szembe nem nézés, az őszintétlenség és elfojtás egyik következménye a gátlástalan fantáziálás, aminek nem sok köze van a sorra megvalósuló igazi álmokhoz, amik a jövőt valóban építik. Nem észvesztő fantáziálásokra, hanem megvalósítható álmokra van szükség. A szabadság, amiről a 48-as ifjak is álmodtak, valójában nem politikai kategória, hanem a szív belső állapota. Mert lehetünk mi külső módon szabadok bármelyik nagy birodalomtól, ha a szívünk nem szabadult meg a szenvedélyeitől, ha testi dolgaink uralkodnak felettünk, és ha Istent meg nem találtuk. Akkor mindegy, hogy milyen hatalom van felettünk, mert a lényegi kérdésben, vagyis belül, a szívünkben nem vagyunk szabadok, és az a fontosabb a kettő közül.
A hófúvás idén elfújta a politikai beszédeket – kicsit talán sok is volt már belőlük – és szembesített bennünket valódi emberi állapotunkkal. Azokat leszámítva, akik csütörtök délután munkából mentek haza, egy háromnapos ünnep előtti nap délutánján sok ezren rohantak kedvteléseik felé, éspedig minden időjárási előjelzést semmibe véve, vakon bízva mindenható autójukban. Így kerültek éjszakára három méteres hótorlaszba és 120 km-es szélviharba, ahol a hómarók munkája nyomán azonnal újra betemette őket a hófúvás. Összességében harmincezernél több hivatalos személy próbált rajtuk segíteni, ahogy lehetett – s nagyon visszatetsző volt, hogy sokan közülük ebben a helyzetben önvizsgálat helyett azonnal vádaskodásba kezdtek, és mindenki hibás volt és mulasztott, magukat leszámítva. Megható és rokonszenves volt viszont, ahogy egyszerű környékbeli lakosok is a segítségükre siettek takarókkal, meleg teával, otthonaikat is megnyitva előttük éjszakára. Imponáló emberi példákról és szívszorító emberségről is hallhattunk történeteket: csak Győrben ezer embert szállásoltak el éjszakára intézményekben és magánházaknál.
Azt hiszem, megint egy történelmi pillanat, amikor elgondolkodhatunk, bizony vannak nálunk nagyobb erők, s jó lenne a szokásosnál több alázattal nézni a világba – mert a gépeinkbe és autóinkba vetett hit talán mégsem a legmagasabb rendű vallás. “Több dolgok vannak földön és egen, Horatio” – olvassuk a Hamletben – “mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Önmagunk és alkotásaink istenítése mindenképpen olyasmi, amiből ébrednünk és tisztulnunk kell, s nem csak a most lezajlott hófúvások és út-jegesedések miatt. Azon is jó elgondolkodni, hogy olykor igenis tudni kell lemondani vágyott és dédelgetett célokról, mert magunknak ártunk, ha erre képtelen vagyunk. Most megtanulhattuk, hogy akár egy eltervezett külföldi síelésre vagy más hétvégére indulást is érdemes lehet elhalasztani, ha az időjárásjelentés szerint az a bölcsebb. A kifejezetten piros riasztásokat semmibe venni pedig egyenesen veszélyes, akár milyen nagyszerű autója volna is valakinek.
És hogy a szép, segítő példákból is levonjuk a tanulságokat: Amicitia vera in calamitate agnoscitur, ahogy a latin közmondás tartja – vagyis az igazi barátság a baj idején mutatkozik meg. Emlékezzünk szeretettel azokra, akik éjszaka mínusz tíz fokban, üvöltő szélviharban is ott voltak, ahol tehettek valamit a bajban lévőkért, s ne becsüljük le se munkájukat, se igyekezeteiket. Nem kevesen közülük alvás nélkül 30 órát szolgáltak egyvégtében!
Visszatérve most már az élettől alapigénkhez: mit jelent az ige szerinti módon “látomásokat látni és álmokat álmodni”? Ez a Jóel-idézet Péter igehirdetésében az első keresztyén gyülekezet megalakulásakor hangzott el, amikor egészen friss volt még a Jézus feltámadásának megtapasztalása. A tanítványok olyan fellelkesültek voltak, hogy azt mondták róluk, édes bortól részegedtek meg. Ez a lelkesültség azonban annyira központi és fontos, hogy ahol hiányzik – ott valójában nincs is igazi keresztyénség. Miért? Mert ha nem a feltámadott Krisztus öröme hoz minket a templomba, akkor valami más miatt vagyunk itt, ami előbb vagy utóbb, de cserben fog hagyni minket. Ha nem előbb, hát a mulandóságunk határához érkezésünk pillanata, vagy az életünk fontos személyeibe vetett bizalmunk megrendülése, vagy bármi, ami elveszi tőlünk a boldogságunkat, meg fogja rendíteni a hitünket.

Éspedig azért, mert az nem is volt igazi hit, csak valami más. Talán megszokás, talán hagyomány, talán személyes rokonszenv, esetleg a vágyaink kivetítése, bármi egyéb – de nem az élő Krisztus jelenvalóságának öröme – márpedig egyedül az igazi hit, ami őbelőle magából fakad, feltámadásából és jelenlétéből.
Ezt kell imádságban elkérni, s nem szabad kevesebbel beérnünk: az ő jelenlétében élni, s az ő jelenlétében meghalni. Ahogyan a Római levélben olvassuk: “Közülünk senki sem él önmagának, senki sem hal önmagának, mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, azért akár éjünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,7-9) Minden valódi “látomásnak” és igaz “álomnak” erre kell alapulnia, és ha ellentétes ezzel, vagy e nélkül való, akkor meg kell tisztogatni, mint puszta emberi fantazmagóriát.
Nem véletlen, hogy a jóeli idézet az igehirdetést hozza összefüggésbe ezzel a mámoros állapottal. Az igehirdetés mindig konkrét kell legyen, vagyis egy valóságos helyzethez kell szóljon, ugyanakkor nem állhat ellentétben a Szentírásban, azon belül is az Újszövetségben számunkra megőrzött igehirdetéssel. A két követelmény egyszerre érvényes, vagyis az igehirdetésnek – és tulajdonképpen mindegy, hogy az éppen a szószékről hangzik, vagy két ember négyszemközti beszélgetésében – egyszerre kell igeszerűnek, tehát írásszerűnek lenni, ugyanakkor pedig a konkrét helyzethez is szólnia.
Ezt nyugodtan minden keresztyén figyelmébe ajánlhatjuk, hiszen mindnyájan részesülünk Jézus hármas tisztségében, és vele együtt, az ő követésében mi is mindnyájan papok, királyok és próféták vagyunk, vagyis az igehirdetés minden hívőnek kötelessége, nem csak a lelkipásztoré. Aki Krisztusban van, annak kell tudnia másokat is Krisztushoz vezetni. Azok az álmok pedig, és azok a látomások, amik ettől idegenek, vagy ezzel a mércével mérve híjával találtatnak, azokat meg kell rostálnunk, mert “más alapot senki nem vethet, mint ami Krisztusban vettetett”. (1Kor 3,11)
Fontos még az is, hogy mindez az „utolsó napokban” történik így, hogy az ifjak látomásokat látnak, a vének pedig álmokat álmodnak. Sokan félreértik ezt, amikor az „utolsó napokat” a naptárban próbálják meg elhelyezni. Ez a bibliai kifejezés nem történelmi dátumot jelöl, hanem Isten cselekvésének pillanatát, ami bármikor esedékes, amit egyszer s mindenkorra meg lehet ragadni vagy el lehet mulasztani. A kiváltképpen való, lehetőséggel teli pillanatot jelöli, amiből nincs túl sok, és nagyon meg kell őket becsülnünk, mert lehet, hogy egyik vagy másik valóban az utolsó ilyen életünkben.

Zákeusról hallhattuk múlt vasárnap, hogy Jézus soha többé nem ment át Jerikón, vagyis a fővámszedő számára az utolsó pillanat volt, amikor az a nevezetes vacsora az otthonában még létrejöhetett – Jézussal az asztalfőn. Hát becsüljük meg a pillanatokat, amikor ővele találkozhatunk!
Az utolsó kérdés pedig az, hát álom-e a szabadság? Olyan messzi tündérkép-e, amit úgysem lehet elérni, vagy reális lehetőség, amit bárki bármikor megvalósíthat? Ha hitetlen szívvel, a világ szerint keressük a választ, azt mondhatjuk, zászlót bárki lobogtathat bármikor, amint szólamokat is hangoztathat, amikor csak tetszik neki. A valódi szabadság azonban ennél több és más: mert a Krisztusban való élet szabadsága. Keresztyén szívvel azt valljuk, amit így olvasunk: “Az Úr pedig lélek, s ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17) A Krisztus lelke tényleg fölemel elesettségünkben, valóban megvigasztal a keserűségben, és elveszi tőlünk a mulandóság félelmét. Így a szabadság sem nélküle való szabadság, nem az egyén önkénye és személyes öntörvényűsége, ahogy az európai civilizáció ma ezt félreérti, hanem a Krisztus jelenvalósága. Vele és benne vagyunk szabadok, ő valóban szabaddá tesz bennünket önzésünktől, és minden félelmünktől is.
Foglalja össze ezt a hitünket szép énekünk két verse:

 

“Szabadságot adj nekem, És tiszta szívet,

Vonj magadhoz Jézusom, hogy járjak veled!
Vezess engem utadon, Magad légy az út,

Melyen lelkem a halálból életre jut!”     (469. dics. 3-4. v.) 

Ámen.

 

Imádkozzunk!

 

Istenünk, jó lenne boldogan hálát adnunk a régiek helytállásáért, de csak bűnbánattal vizsgálgathatjuk magunkat, voltunk-e és lennénk-e bátrak, tudnánk-e személyes életünket is kockáztatni a szabadság magasztos eszményéért. Megvalljuk, nagyon is szeretjük a kényelmet, a berendezkedettséget s félünk azoktól, amik mindezt veszélyeztethetik. Köszönjük az igét, amiben buzdítasz és erőt adsz. Imádkozunk a reménytelennek tűnő helyzetekért, hogy tegyél csodát ott, ahol emberileg kevés a kilátás. Segíts, hogy újra álomlátók és látomásokat látók lehessünk, akik előtt kinyílik a remény és a jövő ismét tágas lesz, akár az égi ünnep. Gyógyítsad betegeinket, erősítsd a lankadókat, hogy helytállhassunk a hit harcában. Állj oldalunkon és segíts győzedelmes életre, amivel dicsőíthetünk téged! Ámen.