Alszik-e Isten?

Igehirdetés 2017. március 12.

Alszik-e Isten?

 

Textus: Zsolt 121,4

„Bizony, nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője.”

 

Egy gyermekkori ismerősöm, akivel talán, ha évtizedenként egyszer találkozom – mondta legutóbb, mikor összefutottunk, hogy szerinte Isten van, de alszik. Jól fizető munkájából bőségben él, egyetlen gyermekét a legjobb egyetemen iskoláztathatta, felesége nem kell dolgozzon. Emberi természete a különállás: mindent megfigyel, és mindenkiről megvan a véleménye. A történelem legújabb-kori szakaszáról, s általában embertársairól lesújtóan nyilatkozik, de gondolkodó, töprengő fajta.

 

Próbáltam magamban szétválasztani negatív hitvallásában az ő személyes, emberi tulajdonságait, meg a ma sokakra jellemző vélekedést, de nem jutottam messzire. Tényleg erre a súlyos tapasztalatra jutott volna, immár közel a hetvenedik évéhez, vagy csupán egyéniségéből, emberi tulajdonságaiból fakad, amit mond? Nem tudtam válaszolni.

 

Azt azonban látom, hogy sokan gondolkodnak hasonlóan, mikor a létezésében megkérdőjelezett Feljebbvalót vádolják háborúkért és más, nyilvánvalóan emberi bűnökért – ha nem is éppen így fogalmazzák a dolgot. Mások nem tagadják  Istent, de nem is veszik tekintetbe. Ő van, miért ne lenne, valaminek lennie kell – de igazából nem tényező – fontos döntéseiket más szempontok alapján hozzák. Mintha ő nem lenne – vagy, ami ugyanaz, aludna.

 

Induljunk ki abból, hogy a kérdés cseppet sem lényegtelen. Az emberi élet út is, meg építmény is. Bármelyik képet tekintjük, fontos dologról van szó. Ha életünk út, akkor nem mindegy, hogyan haladunk rajta – ez döntő szempont. Másként él, aki tudja, honnan hová – mint az, akinek nem számít. A hívő embernek nem a Semmi az Alfa és az Ómega, neki Isten szeretete a létezés kerete. Ha meg építmény az élet, e képben helyezzük el gondolatainkat – akkor nem mindegy, van-e alapja, s milyen. Különbözik a homokra, meg a sziklára épített ház, ebben megegyezhetünk. (Mát 7,24-27) Lényeges, mit gondolunk Istenről, mit jelent ő számunkra; s ez éppen az árvizek és szélviharok, a nagy emberi megrázkódtatások idején mutatkozik meg. Vándornak cél, háznak alap – az “Isten-kérdés” súlyos téma.

 

És a dolog ezért nem is ártatlan kérdés. A vallásszociológiai felmérő íveken, ahol ilyesmit firtatnak, országunkban ma 9 % ateistának vallja magát, 32 százaléknyian pedig nem is válaszolnak a kérdésre. Ez utóbbi szám magába foglalja azokat, akik nem tudják, mit feleljenek, meg azokat is, akik a kérdést elutasítják – mint mondják „nem foglalkoznak ilyesmivel”, hogy hívő emberek vagy sem. Miért fogalmazhatunk úgy, hogy nem ártatlan ez a téma? Mert akik tagadják Istent, egy lépésre vannak attól, hogy az embert is testére redukálják, tárgynak tekintsék: s ha ez egyszer megtörténik, onnan összesen egy lépés az „embertárs” megszűnése – amire viszont következhetnek a tömegsírok is. Aki útban van, mást akar, vagy egyszerűen eltérő nemzetiségű, azt kiiktatják, hiszen ő csak egy tárgy – láttunk, és látunk ma is elég rettenetes példát erre. De ha nem megyünk is ilyen messze, a másik ember lebecsülése, vagy éppen semmibevétele háborús helyzetek nélkül is, a mindennapok történéseiben is a legfőbb ok komiszságok, sőt gazságok elkövetésére. Aki belül, a szívében nemet mond Istenre, s a nagy teremtett Univerzumot is csak tárgyakból álló gépnek hajlandó látni – az közel kerül az emberek megvetéséhez és elítéléséhez is. Nem lényegtelen, s nem is ártatlan kérdés tehát, hogy “Isten alszik-e”, vagy sem. Mert ugyanez másként fogalmazva már így hangzik: készek vagyunk-e őt egyáltalán tekintetbe venni, vagy sem.

 

Nézzünk azonban kicsit derűsebb szemmel a témára. A minap valamelyik tévé-csatornán a hosszú élet titkát taglalták. Három amerikai hölgyet láthattunk, akik egyenként száz, százegy és százkét évesek, együtt tehát háromszázhárom évesek voltak. Szép színes női kalapokban pompáztak, és derűsen mosolyogtak. A kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, az első azt felelte, ő a jóféle csirkelevesre esküszik. A második szerint őt nagyon szereti Isten; ezt onnan tudja, hogy sokszor volt már beteg, de még sosem vette magához. A harmadik szerint pedig a jó család a fontos, a születés. A kérdéshez tartozó tudományos felméréseket pedig így foglalta össze a film: tovább élnek másoknál, akik rendszeresen énekelnek, akik önkénteskednek valamiben, és akik minden nap többször hangosan is nevetnek. Ha ehhez hozzávesszük a magyar népi mondást, hogy a gonoszság konzervál – akkor már mindent tudunk is a dologról.

 

Komolyra fordítva azonban a szót, jó eldönteni, hogy az élet tartama vagy tartalma a fontosabb számunkra. Akik osztják a zsoltáros hitét „…Bizony, nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője” – azok jó valószínűséggel az utóbbiak közé tartoznak. Engem mindenesetre mélyen érintett minap ez az ige – ezért is hozom ide.

 

Először is ráébresztett: belecsúszok olykor az érzésbe, hogy magam vagyok. A felelős gondolkodás, egyéni létem komolyan vétele persze fontos, de sokszor itt vége is mindennek. Igen, rajtam áll, hogy boldog legyek; rajtam áll, hogy mit engedek lelkemben megtenyészni, s mit irtok ki onnan; rajtam áll, hogy milyen nyomot hagyok a világban magam után – mind igaz. De az is igaz, sőt ezeknél még igazabb, hogy „…Bizony, nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője.” Az ő jelenléte és közelsége fontosabb nálam. Szükséges, hogy meghatározza gondolkodásomat, érzéseimet, átjárja lelkemnek azon részeit is, amiket magam sem ismerek. Ott kell legyen a kezdeteknél, és a célba érésnél is – ő az Alfa, és ő az Ómega!

 

A lélektan szívesen foglalkozik szimbólumokkal, hiszen mindenki álmodik, tudományos megfigyelések szerint legkevesebb négyszer egy éjjel. Az is, aki semmire nem emlékszik belőle. Az álom mindig képekben történik, nem pedig fogalmakban – mert a lélek nyelve a kép. E nyelvet ma legtöbben sajnálatos módon elfelejtették, s alig, vagy sehogy nem értik. Távoli szigeteken természeti népek még benne élnek: összemosódik náluk az éjjeli álom meg a nappali valóság, s nem tudják egészen pontosan, mikor melyikben is vannak. Leghelyesebb azonban lefordítani a képek üzenetét tudatos énünk számára.

Beszélnek halál-közeli pillanatokat megéltek valami fajta „alagút-élményről”. Hozzáértő elemzők szerint a mindennapi álmokban is gyakori szimbólum, amivel azonban legtöbben nem tudnak mit kezdeni. Pedig kézenfekvő a jelentése: mint szűk, földalatti és veszélyes tér egy megoldandó lelki helyzetet jelez, amiben előre kellene haladni. Akár az élet első nagy szorongását, a szülőcsatorna félelemét is idézheti – mindenesetre olyan állapotra utal, amiben az ember jelentős változás kényszere előtt áll, s szükséges volna megértenie valami kényelmetlen és nehéz összefüggést, amit egyelőre nem sikerült feldolgoznia. A „fény az alagút végén” kifejezés is innen ered. Ígéretes kép, hiszen pontosan a megértés, a tudatosulás, aminek jelképe a fény –  hiányzik a sok gyötrelmes, félelmet jelentő emberi állapotból.

Ezért figyeljünk, szorongásos körülmények között különösen is, az igére, hogy „Bizony, nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője.” Ha ő alszik, az Univerzumot fundáló, mozgató és célhoz juttató tudás, akkor tényleg minden veszve van – s valamennyi bizonytalanságunk és emberi kilátástalanságunk mögött is éppen ilyes gondolat rejlik. Ám ő az ige szerint nem szunnyad, s nem alszik. Nagyon ébren van, sőt egyedül ő igazán éber. A költő így szól erről:

 

„…mert szörnyűséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet!”
      (Ady E.)

 

Az önmagára utalt ember, aki azt hiszi, mindent egyedül kell megoldjon, hallja meg, hogy Isten pedig nem alszik! Az ő lényege a fény és a szellem, ő átjár mindeneket. Az én szívemben is képes átvilágítani megoldhatatlan komplexusokat, ki tud oldozni görcsöket – engem is föl tud szabadítani szorongások és elégedetlenségek bilincseiből!

A legfontosabb tudás tehát, amit ebből meríthetünk éppen az, hogy nem vagyunk magunkban. Hányan vergődnek az állapottal, hogy „nincs emberem” (Ján 5,7) , magánosan kell szembenézzek minden próbatétellel! Sokszor ez még terhelőbb is, mint a kérdés, ami a gondot magát jelenti. Hogyan fogom elviselni, kibírom-e, nem fogok-e összeroskadni alatta? A magányos lélek mindenkori kérdései. De íme, nem vagy egyedül: az áll oldaladon, aki mindig volt, s mindig lesz, aki a fény és a tudás. Ő nagyobb az életnél és halálnál – ő biztosan nem szunnyad s nem alszik!

 

„Izrael őrizője” – ez viszont mit jelent? Szó szerinti olvasatban annyit, mint bármely néphez vérségi tartozás, tehát leszármazást. Ma már minden arra figyelmeztet azonban, hogy messze nem a gének határozzák meg, kinek mit jelent egy nemzet tagjának lenni: hanem a nyelv, a közös történelem, büszkeségek, a gyermek és az ifjú érzelmi elköteleződései – ezek nyomnak igazán a latban. Nemzeti érzésünket az átélt, valódi ünnepek, a példák és lelki tényezők jobban meghatározzák, mint a vérünk.

 

Lelki értelemben itt Isten népéről van szó, akiket odaszánásuk vezérel, s a hit, hogy „Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izrael visszatérítésében légy az én szolgám. A népek világosságának szántalak téged, hogy szabadításom eljusson a föld határáig!” (Ésa 49,6) Ilyen hite nem azért van valakinek, mert beleszületett egy népbe, felekezetbe vagy egyházba – jól tudjuk, hogy ezek a morálisan döntő pillanatokban kevésnek is bizonyulnak. Hanem azért, mert találkozott az örök Istennel, s az megváltoztatta életét és gondolkodását: felnyitotta szemét, honnan jön és hová tart, szorongó énjének pedig sziklaalapzatot adott Krisztusban!

 

Emlékeztet ez a dolog arra, amit ma széltében használnak  már pedagógiában, terápiás munkában, sőt gazdasági társaságok hatékonyságának növelésére is. Magunk nem látjuk arcunkat, milyen az, amikor haragszunk, kifakadunk igazságunk tudatában, netán unatkozunk vagy éppen harciasan védjük álláspontunkat. Ezért kamerákkal videóra veszik a viselkedést egy csoportos beszélgetés során, amit utólag lehet tanulmányozni. Őszintébb lelkek elborzadva kérdezik, mikor “megnézhetik magukat” – ez én lennék?! Bizony, ez te vagy, válaszol a videó-felvétel…

 

Istenhez talált emberek az ő igéjében kapnak tárgyilagos képet magukról – s akkor vége egymás okolásának, projekcióknak, kölcsönös hibáztatásoknak. Világos lesz, hogy az – én vagyok. Még abban az értelemben is, amit a Kelet nagy mondatának ismerünk: Tat vam asi – ez mind te vagy! A világban és a másik emberben mindig saját magad köszön vissza; az is „te vagy”. Nem a dolgok összemosása értelmében, hanem a hatások felismeréseként. Ha embertársadról van szó: ő is olyan ember, mint te – sőt, valamilyen értelemben kifejezetten te teremted őt. Elégedetlenségeit, türelmetlenségét, sebzettségeit – vagy éppen tisztulását és reménységét! Mert ez mind – te vagy.

 

Mi hát a teendő? Ha hittel hisszük, hogy „Bizony, nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője” – akkor magunk sem élhetünk félálomban. Fel kell ébrednie, fel kell serkennie, aki aluszik – és felragyog neki a Krisztus! (Ef 5,14) Az idegesség például tipikusan az „irritált félálom” (Hamvas B.) – amin biztosan nem segít egyéb, csak a ráébredés, a valódi értékek megpillantása. De itt többről van szó értékeknél is. Létről, megvalósított tudásról. Elvekre, tételekre könnyű mutogatni – teszik is buzgón, akiknek nincs más a tarsolyában. Pedig egyedül a megvalósítás számít, nem az értékek hangoztatása. Amihez lelki éberség és komolyság szükségeltetik – s ehhez már nincs is mit hozzátenni.

 

Aki csak egyetlen lépést is megtesz ezen az úton, tapasztalja, hogy egy sereg dolog rögtön megváltozik az életében. Nem lesz többé vészesen egyedül: aki nem szunnyad, s nem aluszik, mert Izrael őrizője – az mindig ott lesz vele! Nem fogja az ilyen már sem félteni, sem sajnálgatni önmagát – úgy veszi az életét, ahogy van. Torzítások, beállítások és egyéb hangoskodások nélkül, önmaga szempontjaival kapcsolatban kellő szigorral. Hiszen annak társaságában jár, aki átlát a szitákon! S az „őriző” kifejezés sem dekoráció egy vallásos kitételen, hanem meghatározó valóság: ő megvédi övéit, mégpedig a halálon át is – mert övéi!

 

Kezdhettük volna itt is, de az sem baj, hogy ide érkeztünk: mert ez a lényegek lényege. Fejtsük hát le lelkünkről a többit, bármi lenne is az – mert ennyi elég az üdvösséghez: „Bizony, nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője.” Így legyen! Ámen.

 

Imádság

Urunk, látjuk fényedet, ha csak az alagút végén is. Te ott voltál, mikor mi még meg sem születtünk, csak formálódtunk, mintegy a föld mélyén; s ott leszel, amikor testünk már régen porlad. Köszönjük, hogy gondolhatunk rád! Te ennél többet adsz – fogod kezünket, és vezetsz minket világos utakon. Segíts, hogy vándorlásunk mindig feléd, csak feléd vigyen! Ámen.