Ámde – avagy az értékek átértékelése

Igehirdetés 2015. október 11.

Ámde – avagy az értékek átértékelése

Lekció: 2Kir 5,1-27
Textus: 2Kir 5,13

„Atyám, ha a próféta valami nagyot parancsolt volna, azt is megtetted volna. Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg és megtisztulsz.”

Imádkozzunk!

Urunk, elfogultságunkban és önközpontúságunkban készek volnánk elrohanni a kegyelem kínálta gyógyulás mellett, és meg is érdemelnénk, hogy így járjunk. Állíts le nagy igyekezetünkben és adj alázatot, hogy a magunk vélte üdv helyett megbecsüljük azt, amit te adsz nekünk. Ámen.

Igehirdetés

Ez a mai igehirdetés nem tematikus prédikáció, hanem gyakorlati Biblia-magyarázat, amely a Naámán gyógyulása kapcsán egy sor apróbb üzenetből áll. Mégis van egy vezérmotívuma, amely egybefogja a különböző témákat, ez pedig az „ámde” szó, vagyis az, hogy a szöveg bemutat egy emberi élethelyzetet, amiben valami magától értetődőnek tűnik, ámde egyszer csak kiderül, hogy lehet annak a dolognak egészen más olvasata is. Azért jó ezzel a jellegzetes bibliai műfajjal foglalkoznunk, mert a mindennapok során magunk is bele-beleragadunk helyzetek megdönthetetlennek tűnő, egyéni értelmezésébe, hogy úgy mondjam, a magunk olvasataiba, és eszünkbe sem jut, hogy még emberek is láthatják és értelmezhetik ugyanazt a helyzetet teljesen másként – nem hogy Isten maga, aki mindent tud, mindent lát, s aki azt nézi, ami a szívben van. ( 1Sám 16,7 )

Valahányszor mégis sikerül az „ámde-élmény” kapcsán felülbírálni vélekedésünket, esetleg ítéletünket, belső emberünkben mindig jelentősen növekedünk, sőt az is megeshet, hogy számunkra addig mellőzött értékek ragyognak fel, válnak fontossá – vagyis létrejön lelkünkben az értékek általánosabb átértékelése. Maga az itt tárgyalt narratíva egy megtérés története: az arám uralkodó hadvezére, testi gyógyulása kapcsán megismeri az Urat, és Isten népének tagjává válik.

De nézzük a konkrétumokat. Naámán, az arámok királyának hadsereg-parancsnoka erős vitéz, nagyrabecsült ember ura előtt – aki azonban leprás lesz. A Károli Biblia nyomán az új fordításban is a „bélpoklos” szó szerepel, ami az eredeti „bőr-poklos” torzulása, s aminek valójában semmi köze a belső szerveink, a beleink működéséhez. A TBC-hez hasonló kórokozója az érzőidegeket támadja meg, s mivel a fájdalom hiányában a sebek, zúzódások, de még a karcolások is észrevétlenül maradnak, így a testet egy idő után gennyes, váladékos sebek lepik el, ami tovább fertőz másokat. Ma már ismert a lepra kórokozója, és megtalálták ellenszerét is – de a korabeli higiéniai viszonyok mellett a közösségből való kizárás, a teljes elkülönítés volt az egyetlen gyógymód.

Erős vitéz – ámde leprás lesz. Nyilván próbálták titkolni, amíg lehetett, kerestek mágusokat, csodadoktorokat – ahogy az nagy bajban lévő embereknél ma is előfordul. Erős vitéz – ámde leprás. Karrierje csúcsán van, de titokban alkoholizál. Példás szülő, de nem képes a szeretetre élete párja emberi tulajdonságai miatt. Bizony, sok embernél ott az „ámde”, amint a szép külső mögé lát valaki. A fájdalmas ebben mindig az, hogy maga az illető pontosan tisztában van önmaga „ámde” tulajdonságaival, de leplezni és mentegetni, sőt néha igazolni is próbálja, magával sem őszinte módon. Erős vitéz – ámde leprás.

Ellentétpárja mindjárt a történet elején a rablók által Izraelből hozott rabszolga lányka, aki igazán jelentéktelen portéka. Tudjuk a korabeli feljegyzésekből, hogy egy gyermekért tíz, egy asszonyért húsz ezüstöt kértek a rabszolga-piacon, ha pedig erős, jó munkaképességű férfiról volt szó, negyven, ritkábban ötven ezüst volt az ára. Érdemes megjegyezni, hogy Júdásnak harminc ezüstpénzt adtak Jézusért, vagyis egy nagyon közepes rabszolga árát. A szír emberrablók által „külföldön” ejtett gyereklány mindenesetre a társadalmi ranglétra alján volt a király hős hadsereg-parancsnokának házában – ámde nem tagadta meg szüleitől kapott hitét, s így olyasmije van, ami Naámán életgyógyulásához vezet. Mesteri dramaturgia: míg a ház ura és parancsolója látszólag nagy, fontos és erős ember, valójában pedig pár lépésre van életpályájának teljes megsemmisülésétől – addig a portyázók által szüleitől elrabolt, megalázott, majd pénzzé tett zsidó lányka, ugyanabban a házban, őriz valami tudást bensejében, ami senki másnak nincs egész Arámiában!

Vegyük csak észre másokban a bennük rejlő kincset, ha az mégoly rejtett volna is – ez mindenképpen tanítás ebből. Sőt, ha saját magunkat olykor gyalázatosan gyengének vagy értéktelennek éreznénk is, hitünk parányi gyertyalángjáról és eltört nádszáláról (Ésa 42,1-4 Mát 1,20) nem szabad megfeledkeznünk! Abban ugyanis kincs van ránk bízva, ami mások megmentésére is lehet. A kis szolgálólány pontosan azt mondta, amije volt, se többet, se kevesebbet – és a történet zárulása fényesen igazolja a tőle telhető „bizonyságtételt”.

De ha már ennél a szónál vagyunk, fordítsuk ma használatos nyelvünkre: tanúskodást jelent. Az „ámde” tehát az ő esetében így hangzik: lehet valaki értéktelen, megalázott állapotban – ámde mégis tanúskodhat arról, amit Isten az ő életében adott. Szubjektív érzéseinknél, sőt még állapotunknál is fontosabb a lelki kincs, amivel bírunk – azt nem szabad elvesztegetnünk. A haláltábort megjárt neves bécsi pszichológus, V.E. Frankl mondja tapasztalatai összegzéseként, hogy mindent elvehetnek az embertől, még az életét is, de azt az egyet nem, hogy saját maga döntse el, miként viszonyul az őt érő dolgokhoz. A kislány úgy dönt, ő pedig elmondja, hogy mit tud a prófétáról, Elizeusról – és egyszerű kis beszámolója az élő Istenről szóló igehirdetéssé lesz. Itt nyugodtan megkérdezhetjük magunkat, miért vagyunk olyan végtelenül szemérmesek hitünk dolgaiban, miért vannak ott nagy hallgatások, ahol azzal az erővel lehetnének egyszerű, mégis hatékony tanúskodások? Hát merítsünk erőt a rabszolgalányka példájából: igenis, kell tudni szólni – feltéve, ha van mit! Mert mondani csak azt szabad – azt viszont kell is – amit tudunk, amit megtapasztaltunk, és ez a “mondás” messze többet jelenthet embereknek, mint magunk azt kishitűségünkben vélnénk. Rabszolgalány – ámde hűségesen őrzi parányi kis hitét, a “pislogó gyertyalángot és a töredezett nádszálat” – s ebből jó dolgok nőnek majd ki.

Aztán itt a következő „ámde”. Izrael királya megszaggatja ruháját – a szerinte hadüzenetet jelentő, az arám királytól kapott levélre – ámde Elizeus birtokában van Istentől nyert küldetésének, és higgadtan megnyugtatja a királyt. Hány helyzet romlik pusztán attól, hogy a legrosszabb verziót látjuk bele! Megesett – a minap mondták el családjának tagjai – hogy rákkal műtöttek egy férfit, és azonnal vissza is varrták, mondván, gyermekfej nagyságú daganata operálhatatlan helyen van, nem tudnak rajta segíteni. Ilyenkor mindenki kétségbeesik, mi mást is tehetne – mondanánk. Sokan elébe mennek szenvedéseiknek és maguk rövidítik meg életüket, az illető azonban nagyon meg akart gyógyulni – és csodák csodája, a daganata összezsugorodott, visszafejlődött, s ő ma is él a családja körében! Milyen jó, hogy nem dobta el az életét rettegésében. Mert lehet, hogy valamit a magunk részéről halálosnak gondolunk, de Isten arról egészen mást végzett. Jön – az un. „realitásokat” figyelembe véve valóban csak halálos fenyegetésnek értelmezhető arámiai levél – ámde a király rettegését felülírja Elizeus ép, és egészséges hite. “Jöjjön ide hozzám az az ember és tudja meg, hogy van próféta Izraelben!”

Nem biztos, hogy magunk ilyen értelmű testi gyógyításra is kaptunk megbízatást, mint amivel Elizeus próféta rendelkezett, de lelki értelemben nem kisebb a feladatunk, ha valóban Jézus tanítványai vagyunk: „Elmenvén pedig prédikáljátok, mondván: Elközelített a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok!” ( Mát 10,7-8 ) A pusztán vízszintes, e világi összefüggésekre tekintő király retteg, és méltán – ámde Elizeusnak ép és tiszta a hite. Ez is érdekes ellentétpár. Vajon mi magunk a hisztérizálók közé tartozunk-e, amikor baj van, vagy pedig a hitükben erősen állók közé? Ha hittel hisszük, hogy akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, az velünk van a világ végezetéig ( Mát 28,18-20 ), akkor ha gyógyítók nem is mindig, de nyugodtak biztosan mindenkor lehetünk – és legyünk is!

Naámán aztán – így a történet – beállítódik arra, hogy szerinte milyen módon kell őt meggyógyítani. Ámde Elizeus még csak ki sem jön elé, hanem megüzeni számára, mit tegyen – ez a következő fordulat. Igazi hideg zuhany, amitől a hadseregparancsnok úr dühbe is gurul. “Hát nincsenek Damaszkusz környékén vizek és folyók, hogy engem itt ehhez a Jordán nevű patakhoz küldenek mosakodni?!” Kész a segítség, ámde túl okos, akinek szüksége volna rá, és elutasítja magától – ez is ismert forma. Alkohológusok írják le, hogy amíg a kliens hazudik magának, hogy “nem vagyok alkoholista, mert csak otthon iszom, mert csak sört iszom, mert csak hétvégén iszom, mert csak rosszkedvem idején iszom, és egyébként is akkor hagyom abba, amikor csak akarom” – addig nem lehet rajta segíteni. Omnes alcoholicus mendax – minden alkoholista hazudik, tartja a régi orvosi mondás. És valóban, amíg valaki okosabb a felé gyógyszert nyújtó kegyelemnél, s kiüti az orvosságot az orvos kezéből, addig nem lehet rajta segíteni. Amint azonban hiúsága összetörik, és valóban alázatosan keresi a segítséget, sőt el is fogadja azt, már nem teljesen reménytelen.

Így volt ezzel Naámán is. Szolgája kellett figyelmeztesse: „Atyám, ha a próféta valami nagyot parancsolt volna, azt is megtetted volna. Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg és megtisztulsz!” S mivel hajlott a szóra, meg is gyógyult, ami több volt a leprától szabadulásnál: onnantól az Úr nevét kezdte el segítségül hívni! Szép jelkép, hogy vitt magával annyi földet Izraelből, amennyit egy pár öszvér elbírt, hogy odahaza Szíriában is (ma így hívják az arámok akkori országát) méltó módon hívhassa segítségül, azon térdelve, az Úr nevét – megválva immár bálványaitól. Ez az igazi gyógyulás: visszatalálni az egy, örök és igaz Istenhez! Vele beszélni meg életünk dolgait, hozzá imádkozni, s egykor majd az ő kezébe tenni le lelkünket. ( Luk 23,46 )

Már csak a Géházi-féle „ámde” van hátra. Elizeus próféta szolgája ő, „bombabiztos lelki védelemben” Isten emberének oldalán – ámde őt már régen nem Isten királyi uralma foglalkoztatja, hanem a megszerezhető talentum ezüst és a két rend ruha, amit hazugsággal el is kér a távozó Naámán után szaladva, aztán pedig elrejt egy házban. Nem tudja, mennyivel gazdagabb ennél, ezért még erre a silányságra van szüksége – s megkapja kishitűségéért azt a leprát, amiből Naámán kigyógyult. Ez nem büntetés, hanem a dolgok igazi rendje. Mindenki hite szerint részesül Isten ajándékaiban, a hitetlenség pedig maga a bűn és a büntetés is egyszerre. Géházi olyan közel volt Isten emberéhez, mint senki Izraelben – de a földi dolgokhoz ragaszkodván meg is maradt azokban a földi dolgokban. Volt már ezüstje és két fölösleges ruhája is, ám elvesztette az egészségét, ami az ótestamentumi nyelven az üdv szinonimája. Közel a prófétához – ámde hitetlenségben maradva. Hát ettől mentsen minket az ég: hogy megvolna minden lehetőségünk az igaz és helyes életre, de nekünk csak az ezüst és a két öltözet ruha kell, ennyire igénytelenek vagyunk…

Az „ámde” motívuma vezette most gondolatainkat: akad bőven elmélkedni való ebben a rövid, de nagyon is tömény bibliai történetben. Lehet másként látni azt, ami felől nagyon biztosak lennék – erre tanít bennünket leginkább ez az “ámde” szó. Keressük csak ki a magunkét a sok ámde közül – mert a lelki leprának, a hit megbetegedésének is sok fajtája van – s ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, meglátjuk, tisztul majd a megfelelő “ámde” által az életünk. Mert a kegyelem ma éppen úgy munkálkodik, mint Elizeus idejében, s ahol Isten királyi uralmát a Jézus hitével hirdetik, s komolyan is veszik – ott valóban “betegek gyógyulnak, halottak feltámadnak, poklosok megtisztulnak.” (Mát 10,8)  Így legyen közöttünk is! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, nálunk, embereknél lehetetlen, de minden lehetséges tenálad. Cselekedj velünk irgalmasan testi-lelki gyógyulásunkra, és segíts, hogy másoknak is javára lehessünk ebben. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.