Igehirdetések

Ami hétszer szent

Igehirdetés 2006. február 11.

Ami hétszer szent

Lekció: Ez 43,18-27
Textus: Luk 12,22-23

„Mondta pedig tanítványainak: Azért azt mondom nektek, ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek, se testetek felől, mibe öltözködjetek. Az élet több, hogysem az eledel és a test, hogysem az öltözet.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy szeretetedet. Minden változik ebben a világban és valóban nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba, de a te jóságod és hűséged olyan, mint a hegy, amely meg nem rendül. Ráismerhetünk szeretetedre és irgalmadra abból, ahogyan terelgetsz minket, olykor intéseddel és feddéseddel is, de csodálatos módon üzenetté válik az is, amikor mi rászolgáltunk volna büntetésedre, de te felfüggesztetted haragodat és vársz türelmesen, hogy megjobbítsuk útjainkat. Légy áldott a kegyelemnek ezekért a jeleiért és jöjj el a te népedhez a naptámadat magasságából, az örök ige igazságából, és formáld  szívünket kedved szerint való gondolkodásra. Vegyél el belőlünk minden haragot, fásultságot és tisztítsd meg szívünket, hogy méltó módon figyelhessünk arra, amit te mondasz nekünk Krisztusban! Ámen.

 

Igehirdetés

Az egykori jeruzsálemi templomot kétezer éve lerombolták Titus római császár hódító seregei, a helyén ma a középkorban épült muzulmán mecset van. Éppen ezekben a napokban zsidók és iszlám vallású emberek elkeseredetten küszködnek egymással azon a helyen, látjuk a híradókban. Meg nem értés, gyanakvás és ellenségeskedés lakik az egykori legszentebb helyen, fegyverek ropognak, öklök emelkednek a magasba és embervér folyik. Fáj a szívünk, amikor ezt látjuk és eszünkbe jut, amit Jézus mondott: “Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, mint a kotlós egybegyűjti csibéit! Vajha megismerted volna, csak e te mostani napodon is, amik a te békességedre valók! De most olyan, mintha el lenne takarva ez szemed elől!” (Mát 23,37-38)

Az egykori templom tudjuk – sehol, az oltár, amiről az előbb hallottunk, sehol – a néhai templom felételezett köveiből épült középkori támfal a zsidó emberek számára ma az imádság helye, a Siratófal, ahová eljönnek a világ végéről is emlékezni az egykori templomra és az egykori oltárra. Ha azonban ennyire minden átalakult, ami valaha ott volt, miért jó nekünk, hogy Ezékiel könyvében az egykori templom oltárának felszentelésére vonatkozó prófétai látomásról olvashatunk? Hogyan ige számunkra a hét napon át tartó oltárszentelő áldozatsor?

Az újszövetség felől nézve nagyon egyszerűen. Az a „hétszeresen szent hely”, ami valamikor az oltár volt a templomban, az immár a mi szívünk, ahol lelki áldozatokkal áldozunk, úgymint türelemmel, másokért viselt lemondással, gondoskodással és szeretettel. Az igazi áldozatot, a nagy engesztelő áldozatot Jézus hozta a kereszten, ezt nekünk nem kell, és nem is lehet megismételni. De mindenki, aki neki valóban követője, akkor és csak akkor méltó őhozzá, ha maga is meghozza a tőle telő áldozatokat, hogy egyben maradjon a család, fölneveljük együtt a gyermekeket, akiket életre szólítottunk, hogy élhető legyen az élet a munkahelyen, hogy értékeket lásson maga előtt az újonnan érkezők sora, a fiatalok generációja, hogy felemelkedjen egy elmerülőben lévő ország.

Az egykori jeruzsálemi oltárt hét napon át tartó áldozatok után, a nyolcadik napon lehetett használatba venni. Ez azt fejezte ki, hogy a hely hétszeresen szent, ahol Isten és ember találkoznak. Nekünk a testünk a Szentlélek temploma (1Kor 6,19-20), vagyis bennünk is ott a hely, ami hétszeresen szent: ma a szívünkben találkozhat egymással örök Isten és mulandó ember, mint egykor az a templomi áldozatban történt.

Rólunk van hát szó a hét napon át tartó oltár-szentelő áldozatok látomásában: a mi szívünkről, amely ennyire szent hely rendeltetése szerint! Most azonban ez mindnyájunknak kérdésként szól: így áll-e a dolog? Nem lett-e az ember méltatlanná ehhez a magas követelményhez, a hétszeres szentséghez? Nem födte-e be a szent helyet, a szívünk oltárát a köznapi gondok tömege? Nem tettük-e méltatlanná, sőt olykor immár szentségtelenné is azt megalkuvásainkkal, életmohóságunkkal és sok mulasztással? Alig hiszem, valaki is másként válaszolhatna: igen, méltatlanná tettük. A hétszeresen szent hely, ami a szívünk lehetne, telve haraggal, önsajnálkozással, másokra való engesztelhetetlenséggel, vagy egyszerűen szétforgácsolódott szándékokkal, meg nem valósult tervekkel, s kegyes sóhajokkal is talán, amikből nem lesz semmi, mert a megvalósítás már legtöbbször elmarad.

Hát ezért fontos újra hallanunk, amit Jézus mond: „több az élet!”  Több a köznapiságnál, az indulatok és érzelmek világánál, több a híradókban hallott és látott borzalmaknál és szorongató kilátásoknál, s több a mi korlátozott emberi képességeinknél és lehetőségeinknél. Az élet a maga eredeti rendje szerint Istené, s nekünk ma mindent ettől a ponttól kell újrarendezni!

De halljuk meg az ebben rejlő evangéliumot is. Ahogyan Isten gondoskodott arról, hogy egykor Jeruzsálemben legyen templom és legyen benne oltár, amit méltó módon felavattak – úgy ő ma is tud és akar is gondoskodni arról, hogy a te szívedben és az én szívemben is ott legyen a hétszer szent hely, az Istennel való találkozás helye! Ez nem csak a mi vágyunk és szép emberi sóhajunk, hanem Isten akarata, a mi szenttélételünk! (1Tessz 4,3) Ő azért adja nekünk ezt az itteni szép kőtemplomot az istentisztelettel, azért adja nekünk a Szentírást, teli hatalmasabbnál hatalmasabb igékkel, azért küldte el Szentlelkét az első tanítványokhoz és azért gyűjti egybe népét az anyaszentegyházban, ahol ébresztget ma is a hirdetett igével – mert akarja, hogy ott legyen az ő oltára, a hétszer szent hely a szívünkben, s mi találkozhassunk vele, ő pedig mivelünk!

Annál is inkább szükségünk van erre a jó hírre, mert leggyakrabban nem hogy szent hely lenne a szívünk, de még a saját létezésünk felől is kétségeink vannak. Emberek vallanak arról, hogy néha erőt vesz rajtuk az érzés, semmit nem ér az életük. Mások úgy fogalmaznak, olyan érzésem van néhanap, mintha nem is lennék, annyira üres és céltalan minden. Egykor voltak álmok, fényes célok és hitek, és lett belőle megélhetési harc és magasabb nyugdíjért való küzdelem, és a hírek lesése, hogy ne legyen egészen üres az élet, történjen benne valami, ha mindjárt kívül is, amivel olyan könnyű magunkat azonosítani és összetéveszteni, hogy ez a mi életünk. Nem az vagyok, aki lehettem volna, nem az vagyok, akinek lennem kellene – hány emberi érzés, ki nem mondott vallomás szól erről!

A mulandóság napról napra közelebb jön mindenkihez, aki csak él, hiszen egyszer el kell menni innen. Vagyunk-e egyáltalán? Talán a szerelmesek, mondja Rilke, akik egymásnak elegendők, de őket is illeti a kérdés, amint „túl vannak az első látás ámulatán, és az ablak előtt epedésen, s a legelső sétán együtt, egyszer, a kertben” – igen, őket is illeti a kérdés, hogy vajon „vagytok-e még?” (Rilke: Második duinói elégia) Maradt-e a csodából valami? Él-e az élet? És a válasz sokszor csak ennyi: már a létezés bizonyossága is tovatűnt. Azt sem tudom, vagyok-e igazán, s ha igen, meddig és mennyiben?

Mert az élet valóban “több” – és szánalmas koldus, aki ezt a többet nem találta meg. A test is több annál, mint amit a ruha körbevesz: csoda és megismételhetetlen tünemény, akár maga az élet. Ehhez méltóan kell vigyáznunk rá, hogy tényleg a “Szentlélek temploma” lehessen, a hétszeresen szent hely!

Jézus erről beszél végtelen egyszerűen és tömören, amikor azt tanítja, hogy több az élet. S ennek a többletnek, ha valaki megtalálta, tényleg nem lehet már kisebb nevet adni, mint hogy mi, emberek isteni természet részeseivé váltunk általa (2Pét. 1,4), amint a szívünket átadtuk jogos tulajdonosának. Erről szól az egész  Biblia, de különösen az Újszövetség sok fontos igéje. „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Ján 8,36) Aztán: „Aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe.” (1Ján 3,6) Aztán: „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” (Ján 8,51) Vagy: „Valakik befogadták őt, felhatalmazta őket arra, hogy Isten fiaivá legyenek.” (Ján 1,12) Kell-e magyarázni, milyen dologról van itt szó?

Élet és halál dől el ott, ahol a szívünk “hétszer szent helye”, az Istennel való találkozás helye van! Az ember kinyílhat az örök életre, mondja Jézus, hiszen több az élet! – s ha valóban az, akkor nem csak a születésünk és halálunk közé rekesztett napok száma már, hanem az Isten számára való létezés. Emlékezzünk, hogy a nyomorult gyilkosnak a golgotai kereszten Jézus mellett csak egyetlen imára tellett: “Uram, emlékezz rólam, amikor eljössz országodban!” (Luk 23,42-43) – és Jézus az egész örökkévalóságra elfogadta ezt az egyetlen, szívből fakadt imádságot! Az ember élete bármikor kinyílhat Isten számára – hiszen “több az élet!”

Ha ezt már értjük, meg ne elégedjünk a kevesebbel. Az élet és a világ csalóka ígéreteivel, a mások elől eldugott örömökkel, a lehazudott élettel, a millió pótszerrel, amit az ember mindig is keresett magának, amikor el akarta hitetni magával, hogy ő Isten nélkül is van és létezik. A vasárnapi bevásárló kultusszal, ahol az ember az istentisztelet idején, a közösségnek hátat fordítva csakis magának szerez és a kezét kinyújtja minden után, ami csak megszerezhető. A valódi életet pótoló silány lelki eledellel, amit a másod és harmadrangú könyvek és filmek jelentenek. Az anyagi gyarapodás és gazdagodás önáltató programjával, az újabb és újabb élmények és izgalmak sehova nem vezető ígéreteivel – mert ezek a maguk idején mind cserbenhagyják az embert.

Legyen ez a most következő hét annak idejévé, amikor elkezdjük figyelni életünket, szavainkat immár ebből a szempontból: a több vagy a kevesebb jegyében volt ez vagy az az életemben? Súlytalanabb, üresebb lett-e a létezésem valami által, vagy pedig megtelt örökkévaló tartalommal, „Istenben gazdagodással” (Luk 12,20-21), ahogy Jézus fogalmazza. Aki meg akarja tartani az ő életét magának, az elveszti, aki pedig elveszti azt, én érettem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg azt.

A „több”-höz a megkevesbedésen át visz az út – amint az éltre is csak a halálon át lehet elérkezni. Jézus előttünk ment ezen, és győzött. Amikor őt követjük, akkor járunk az élet útján. Aki bennem hisz, ha meghal is él, mondja ő maga. (Ján 11,25)   Ez legyen életünk többlete a most következő héten, s ez legyen életünk többlete  akkor is, amikor a testi elmúlás közel jön – s a testünk porrá lesz, mert porból vétetett. De magunk megyünk Megváltónkhoz, aki ott vár bennünket, s magához ölel majd a mennyben. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy rád bízhatjuk magunkat s nem kell csalatkoznunk, mert hűséges és ígéretet megtartó Úr vagy. Köszönjük, hogy odaáldoztad értünk magadat, hogy megtaníts bennünket a végső szeretetre. Megvalljuk, messze vagyunk attól, hogy szívünk oltárán igazán feladjuk önző vágyainkat, de azt is tudjuk, te a legkisebb odaadást is számon tartod és arról sem felejtkezel el, ha valakinek csak egyetlen pohár vízzel segítettünk, amikor szomjazott. Köszönjük neked az újabb és újabb lehetőségeket, amiket számunkra megnyitottál és folyamatosan nyitva tartasz. Segíts, hogy megbecsüljük az általad készített lehetőségeket, amikor fontos döntéseket hozhatunk, hogy a többet választhassuk, s ne a kevesebbet, ami csak a világ szemében sok. Taníts áldozatot hozni, sőt, egészen odaszentelni magunkat számodra! Adj erőt a csöndes, derűs jósághoz, egymás iránt pedig megbecsüléshez és szeretethez! Ámen.