Ami hétszer szent

Igehirdetés 2006. február 11.

Ami hétszer szent

Lekció: Ezékiel 43,18-27
Textus: Lukács 12,22-23

„Mondta pedig tanítványainak: Azért azt mondom nektek, ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek, se testetek felől, mibe öltözködjetek. Az élet több, hogysem az eledel és a test, hogysem az öltözet.”

Imádkozzunk!

Istenünk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy szeretetedet. Minden változik ebben a világban és valóban nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba, de a te jóságod és hűséged olyan, mint a hegy, amely meg nem rendül. Ráismerhetünk szeretetedre és irgalmadra abból, ahogyan terelgetsz minket, olykor intéseddel és feddéseddel is, de csodálatos módon üzenetté válik az is, amikor mi rászolgáltunk volna büntetésedre, de te felfüggesztetted haragodat és vársz türelmesen, hogy megjobbítsuk útjainkat. Légy áldott a kegyelemnek ezekért a jeleiért és jöjj el a te népedhez a naptámadat magasságából, az örök ige igazságából, és formáld a mi szívünket kedved szerint való gondolkodásra. Vegyél el belőlünk minden haragot, fásultságot és tisztítsd meg szívünket, hogy méltó módon figyelhessünk arra, amit te mondasz nekünk Krisztusban. Ámen.

Igehirdetés

Az egykori jeruzsálemi templomot kétezer éve lerombolták Titus római császár hódító seregei, a helyén ma a középkorban épült muzulmán mecset van. Éppen ezekben a napokban zsidók és iszlám vallású emberek elkeseredetten küszködnek egymással azon a helyen, látjuk a híradókban. Meg nem értés, gyanakvás és ellenségeskedés lakik az egykori legszentebb helyen, fegyverek ropognak, öklök emelkednek a magasba és embervér folyik. Fáj a szívünk, amikor ezt látjuk és eszünkbe jut, amit Jézus mondott: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, mint a kotlós egybegyűjti csibéit! Vajha megismerted volna, csak e te mostani napodon is, amik a te békességedre valók! De most mintha el lenne takarva ez a szemed elől!
Az egykori templom – tudjuk – sehol, az oltár, amiről az előbb hallottunk, sehol – a néhai templom felételezett köveiből épült középkori támfal a zsidó emberek számára ma az imádság helye, a siratófal, ahová eljönnek a világ végéről is emlékezni az egykori templomra és az egykori oltárra. Ha azonban ennyire minden átalakult, ami ott valaha volt, miért jó nekünk, hogy Ezékiel könyvében az egykori templom oltárának felszentelésére vonatkozó prófétai látomásról olvashatunk? Hogyan ige számunkra a hét napon át tartó oltárszentelő áldozat-sor?
Az újszövetség felől nézve nagyon egyszerűen. Az a „hétszeresen szent hely”, ami valamikor az oltár volt a templomban, az immár a mi szívünk, ahol most már lelki áldozatokkal áldozunk, úgy mint türelemmel, másokért viselt lemondással, gondoskodással és szeretettel. Az igazi áldozatot, a nagy engesztelő áldozatot Jézus hozta a kereszten, ezt nekünk nem kell és nem is lehet megismételni. De mindenki, aki neki valóban követője, akkor és csak akkor méltó őhozzá, ha maga is meghozza a tőle telő áldozatokat, hogy egyben maradjon a család, hogy felneveljük a gyermekeket, akiket életre szólítottunk, hogy élhető legyen az élet a munkahelyen, hogy értékeket lásson maga előtt az újonnan érkezők sora, a fiatalok generációja, hogy felemelkedjen egy elmerülőben lévő ország.
Az egykori jeruzsálemi oltárt csak hét napon át tartó áldozatok bemutatása után, a nyolcadik napon lehetett használatba venni, ami azt fejezte ki, hogy az a hely ott hétszeresen szent hely, ahol Isten és ember találkoztak egymással. Nekünk immár, akiknek a testünk a Szentlélek temploma, ez ma azt jelenti, hogy bennünk is ott van egy hely, ami hétszeresen is szent, mert ma ott, a mi szívünkben találkozhat egymással az örök Isten és a múlandó ember, mint egykor a templomi áldozat bemutatásában történt.
Rólunk van tehát szó a hét napon át tartó oltár-szentelő áldozatok látomásában, a mi szívünkről, amely ennyire szent hely lehetne a maga eredeti rendeltetése szerint, de most mindnyájunknak inkább csak kérdésként szól: vajon így áll-e a dolog? Nem lett-e az emberszív méltatlanná ehhez a magas követelményhez, ehhez a hétszeres szentséghez? Nem födte-e be a szent helyet, a szívünk oltárát a köznapi gondok tömege? Nem tettük-e méltatlanná, sőt olykor immár szentségtelenné is azt megalkuvásainkkal, élet-mohóságunkkal és a sok-sok mulasztással? Alig hiszem, hogy valaki is másként válaszolhatna közülünk, mint hogy de, igen, méltatlanná tettük. A hétszeresen szent hely, ami a szívünk lehetne, tele van haraggal, önsajnálkozással, másokra való engesztelhetetlenséggel, vagy egyszerűen szétforgácsolódott szándékokkal, meg nem valósult tervekkel, kegyes sóhajokkal is talán, amikből aztán nem lesz semmi, mert a megvalósítás már legtöbbször elmarad.
Hát ezért fontos most újra hallanunk, amit Jézus mond, hogy „több az élet”. Több a köznapiságnál, több az indulatok és érzelmek világánál, több a híradókban hallott és látott borzalmaknál és szorongató kilátásoknál, és több a mi nagyon is korlátozott emberi képességeinknél és lehetőségeinknél. Az élet a maga eredeti rendje szerint Istené, és nekünk ma mindent ettől a ponttól kell újra rendezni.
De halljuk meg az ebben rejlő evangéliumot is. Mert ahogyan Isten gondoskodott arról, hogy egykor Jeruzsálemben legyen templom és legyen benne oltár, amit méltó módon felavattak, úgy ő ma is tud és akar is gondoskodni arról, hogy a te szívedben és az én szívemben is ott legyen a hétszer szent hely, az Istennel való találkozás helye. Ez nem csak a mi vágyunk és nem csak szép emberi sóhaj, hanem ez Isten akarata, a mi szentté lételünk
(I. Thessz. 4,3)! Ő ezért adja nekünk ezt az itteni templomot is az istentisztelettel, ezért adja nekünk a Szentírást, telis-teli a hatalmasabbnál hatalmasabb igékkel, ezért küldte el Szentlelkét az első tanítványokhoz és ezért gyűjti egybe a maga népét az anyaszentegyházban, ahol ébresztget minket ma is a hirdetett igével, mert akarja, hogy ott legyen az ő oltára, a hétszer szent hely a szívünkben, és mi találkozhassunk vele, ő pedig mivelünk.
Annál is inkább szükségünk van erre a jó hírre, mert leggyakrabban nem, hogy szent hely lenne a szívünk, de még a saját létezésünk felől is kétségeink vannak. Emberek vallanak arról, hogy néha erőt vesz rajtuk az érzés, semmit nem ér az életünk. Mások úgy fogalmaznak, olyan érzésem van néhanap, mintha nem is lennék, annyira üres és céltalan minden. Egykor voltak álmok, fényes célok és hitek, és lett belőle megélhetési harc és magasabb nyugdíjért való küzdelem, és a hírek lesése, hogy ne legyen egészen üres az élet, történjen benne valami, ha mindjárt kívül is, amivel olyan könnyű magunkat azonosítani és összetéveszteni, hogy ez a mi életünk. Nem az vagyok, aki lehettem volna, nem az vagyok, akinek lennem kellene – hány emberi érzés, hány ki nem mondott vallomás szól erről!
És a múlandóság napról napra közelebb jön mindenkihez, aki csak él, hiszen egyszer el kell menni innen. Vagyunk-e egyáltalán? Talán a szerelmesek, mondja Rilke, akik egymásnak elegendők, de őket is illeti a kérdés, amint „túl vannak az első látás ámulatán, és az ablak előtt epedésen, s a legelső sétán együtt, egyszer, a kertben”, igen, őket is illeti a kérdés, hogy vajon „vagytok-e még?” (Rilke: Második duinói elégia) Maradt-e a csodából valami? Él-e az élet? És a válasz sokszor csak ennyi: hiszen már a létezés bizonyossága is tovatűnt. Azt sem tudom, vagyok-e igazán, s ha igen, meddig és mennyiben?
Mert az élet valóban több, és szánalmas koldus mindenki, aki ezt a „többet” még nem találta meg. A test is több annál, mint amit a ruha körbevesz belőle: csoda és megismételhetetlen tünemény, akárcsak maga az élet. Ehhez méltóan kell vigyáznunk a testünkre, hogy tényleg a Szentlélek temploma lehessen, a hétszeresen szent hely.
Jézus erről beszél végtelen egyszerűen és tömören, amikor azt tanítja, hogy több az élet. És ennek a többletnek, ha valaki megtalálta, tényleg nem lehet már kisebb nevet adni, mint hogy mi, emberek isteni természet (II. Pét. 1,4) részeseivé váltunk általa, amint a szívünket átadtuk jogos tulajdonosának, Istennek.
Erről szól az egész Biblia, de különösen is az Újszövetség sok-sok fontos igéje. „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Ján. 8,36) Aztán: „Aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe.” (I. Ján. 3,6) Aztán: „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.”(Ján. 8,51) Vagy: „Valakik befogadták őt, felhatalmazta őket arra, hogy Isten fiaivá legyenek”(Ján. 1,12) Kell-e még sorolnunk, milyen nagy dolgokról van itt szó?
Élet és halál dől el ott, ahol a szívünk hétszer szent helye, az Istennel való találkozás helye van! Mert az ember élete kinyílhat az örök életre, mondja Jézus, hiszen több az élet! – és ha valóban az, akkor nem csak a születésünk és halálunk közé rekesztett napok száma az élet, hanem az Isten számára való létezésünk az. Emlékezzünk, hogy a nyomorult gyilkosnak a golgotai kereszten Jézus mellett csak egyetlen imára tellett: Uram, emlékezz rólam, amikor eljössz országodban! – és Jézus az egész örökkévalóságra nézve elfogadta ezt az egyetlen, szívből fakadt imádságot! Mert az ember élete bármikor kinyílhat Isten számára – hiszen több az élet!
És ha ezt már értjük, meg ne elégedjünk a kevesebbel. Az élet és a világ csalóka ígéreteivel, a mások elől eldugott örömökkel, a lehazudott élettel, a millió pótszerrel, amit az ember mindig is keresett magának, amikor el akarta hitetni magával, hogy ő Isten nélkül is van és létezik. A vasárnapi bevásárló kultusszal, ahol az ember az istentisztelet idején, a közösségnek hátat fordítva csakis magának szerez és a kezét kinyújtja minden után, ami csak egyszer megszerezhető. A valódi életet pótoló silány lelki eledellel, amit a másod és harmadrangú könyvek és filmek jelentenek. Az anyagi gyarapodás és gazdagodás önáltató programjával, az újabb és újabb élmények és izgalmak sehova nem vezető ígéreteivel – mert ezek a maguk idejében mind cserben hagyják az embert.
Legyen ez a hét annak az idejévé, amikor elkezdjük figyelni életünket, szavainkat, döntéseinket, most már ebből a szempontból: a több vagy pedig a kevesebb jegyében volt ez vagy az a dolog az életemben? Súlytalanabb és üresebb lett-e a létezésem valami által, vagy pedig megtelt örökkévaló tartalommal, „mennyben való gazdagodással”, ahogyan Jézus fogalmazza. Aki meg akarja tartani az ő életét magának, az elveszti, aki pedig elveszti azt, én érettem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg azt.
A „több”-höz a megkevesbedésen át visz az út, amint az éltre is csak a halálon át lehet elérkezni. De Jézus előttünk ment ezen az úton és győzött. Amikor őt követjük, akkor járunk az élet útján. Aki bennem hisz, ha meghal is él, mondja ő maga. Ez legyen életünk többlete a most következő héten, és ez legyen életünk többlete mindig, még akkor is, amikor a testi elmúlás közel jön hozzánk, és a testünk porrá lesz, mert porból vétetett. De mi magunk megyünk Megváltó Jézusunkhoz, aki vár bennünket és magához ölel minket még a halálban is.
Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy rád bízhatjuk magunkat és nem kell csalatkoznunk, mert hűséges és ígéretet megtartó Úr vagy. Köszönjük neked, hogy magad áldoztad oda értünk magadat, hogy megtaníts bennünket a végső szeretetre. Megvalljuk, hogy messze vagyunk mi attól, hogy szívünk oltárán igazán odaadjuk magunkat s önző vágyainkat áldozatra, de azt is tudjuk, hogy te a legkisebb odaadást is számon tartod és arról sem felejtkezel el, ha valakinek akár csak egyetlen pohár vízzel is segítettünk, amikor szomjazott. Köszönjük neked az újabb és újabb lehetőségeket, amiket számunkra megnyitottál és folyamatosan nyitva tartasz. Segíts minket, hogy megbecsüljük a nekünk adott alkalmakat, az általad készített lehetőségeket, amikor fontos döntéseket hozhatunk, hogy a többet választhassuk, ami előtted az, és ne a kevesebbet, ami csak a világ szemében sok. Taníts minket áldozatot hozni, sőt, egészen odaszentelni magunkat teneked. Adj erőt a szeretethez, a csöndes, derűs jósághoz, egymás iránti megbecsüléshez és tisztelet adáshoz. Hallgass meg minket imádságunkban. Ámen.