Ami természetes és ami szent

2000. április 8.
dr. P. Tóth Béla

Ami természetes és ami szent

Lekció: Máté21: 1-10
Textus: Máté21: 9

“Hozsánna a Dávid Fiának, áldott, aki jön az Úr nevében!”

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, feléd fordulunk, szeretnénk tapasztalni és átélni, hogy élsz, és uralkodol, jelen vagy közöttünk. Ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! A magad számára alkottál minket és nem helyénvaló, hogy olyan távol legyünk tőled, mint a mindennapokban legtöbbször vagyunk. Ott van a mi helyünk a te közeledben, oda is vágyik a szívünk. Segíts most minket, hogy felnyíljon életünk zártsága és meggyógyuljanak sebeink. Ajándékozz meg minket igaz áhítattal, adj nekünk belátásokat, amik nem csak gondolatainkat, hanem cselekedeteinket is megváltoztathatják. Mi is fejet hajtunk a virágvasárnap ura, Jézus Király előtt, akit te küldtél örökkévaló szereteteddel a világba, egyedül ő méltó arra, hogy hódoljunk előtte. Add, hogy javunkra legyen ez a mostani óra, hódolatunk, szívünk alázata, és add meg, hogy épüljön bennünk a te országod.
Ámen.

Igehirdetés

Jézus jeruzsálemi bevonulásának, a virágvasárnapi történetnek vannak apró mozzanatai, és van centrális, nagy témája. Ma mind a kettőről szó lesz, mert a Szentírás valóban az élet könyve, amiben szépen megférnek egymás mellett kicsi, jelentéktelennek tűnő félmondatok, amik az élet sokszínűséghez tartoznak, és ugyanakkor a legnagyobb, legsúlyosabb igazságok.
Kezdjük az aprósággal, amit ha közelebbről megnézünk, mindjárt észre vesszük, nem is olyan apróság. A nagyvároshoz, Jeruzsálemhez közeledve Jézus előre küldi tanítványait a következő faluba, hogy hozzanak egy számára alkalmas szamarat, amelyre fölülve bevonulhat Jeruzsálembe. Ott legelészik a következő faluban csikójával együtt. Zakariás évszázados jövendölésének beteljesedése ez. “Örülj nagyon Sion leánya, örvendezz Jeruzsálem lánya, ímé jön néked a te királyod, igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő!” Olyan nagy király az, akit Isten küld uralkodásra a világba, hogy őneki nem kell hangsúlyozni király voltát. Hatalma a lényében, személyében van, nem pedig a külsőségekben, udvartartásában, hatalma evilági gyakorlásában. Az apróság, ami elkerüli figyelmünket, és megvallom, jómagam is csak most fedeztem fel, hogy az evangélium kétszer is hangsúlyozza, a szamarat Jézus parancsa szerint csikójával együtt hozták el abból a faluból. Szoptatós jószág volt, így fontos volt a csikónak az anyaállat. Összetartoztak, és Jézus nem bontotta meg ezt a természetes összetartozást, a természeti összhangot. Ráült a szamárra, használta Isten országának döbbenetes jelképeként, de nem roncsolta össze ezzel a nagyon is szellemi üzenettel azt a természetes összetartozást, ami az anyaállat és a rászoruló csikója között volt. Különös apróság! Azt jelenti, hogy Jézusnál összhangra talál a természeti, ami az élet alapfokát, bázisát jelenti, a biológikum igénye, természetes rendje, és a legmagasabb szellemi igazság, hogy az igazán királynak nincs szüksége hatalma fitogtatására. Az ő hatalma éppen szeretetében, lehajlásában, alázatában van.
Ezt a két világot, a természetit és Isten szellemi igazságát nehéz, és nem is lehet másképpen összeegyeztetni, mint Krisztusban. Mi emberek vagy hódolunk a test s a lélek vágyainak, teljesítjük ezek igényeit és akkor nem jut se időnk, se figyelmünk az isteni, a szellemi dolgokra, vagy pedig átadjuk magunkat a szent buzgalomnak, és akkor lebecsüljük mindazt, ami természeti, anyagi. Vannak vallásos hangulataink, és akkor szinte szégyelljük, hogy test is vagyunk, aztán vannak másfajta hangulataink, amikor meg minket kell szinte szégyellni azoknak, akik hitben testvéreink. Nehéz összeegyeztetni a két világot.
Jézus uralma alatt, és csakis ott, ez a virágvasárnapi evangélium, a két világ szépen összetartozik és kiegészíti egymást. Beteljesedik az ezredéves várakozás, jön végre a szelíd és alázatos király, akire ma is olyan nagy szüksége lenne a föld népének, aki nem átall szamárháton bevonulni a szent városba. De ez a nagy király, ez az egyetlen igazán nagy király azért nem szakítja el csikóját az anyjától. Védelmet ad az életnek. Az ügy, az Isten országa, életnek is értelmet adó ügye Jézus körül nem bizonyul életellenesnek, hanem minőségibb, jobb életet hoz. Jézus nélkül az eszme, a legragyogóbb szellemi igazság is dühödt, életellenes agyrémmé válik, ideológia, tantétel lesz belőle. Nézzük meg a “szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét, hogy lesz a szabadságból Krisztus nélkül szabadosság, egészen életellenes tanításokig és igényekig, hogy lesz az egyenlőségből egyen-kabát, milliók embertelen egyenlősítése, hogy lesz a testvériségből puszta anyagi gondoskodás teljes szellemi iránytalansággal és neutralitással, mintha valóban tényleg mindegy lenne, hogy egy gyermek milyen tanítást kap zsenge ifjúkorában, hogyan indul élete útjának, milyen lélekkel, mielőtt belevetné magát az úgy nevezett életbe. A világtörténelem egyetlen királya, aki igazán király, aki megengedheti magának, hogy szamárháton vonuljon be Jeruzsálembe, gondot fordít arra, hogy eközben egy anyaállatot ne szakítsanak el csikójától. Igen, ekkora szíve valóban csak őneki van, ilyen létegységet tényleg csak őbenne és általa lelhet az ember. Nélküle szétesünk egy élethajszoló esztétára meg egy marcona aszkétára. Vagy Isten vagy az élet. Hol egyik, hol másik. Jézusban, az ő királyságában ezek szépen egységre jutnak, kiegyenlítődnek, helyükre kerülnek. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek!”
Az evangéliumi apróság után, ami ezek szerint nem is olyan apróság, hanem életünknek talán egyik legfontosabb és oly gyakran megoldatlan kérdése, egy egészen centrális virágvasárnapi téma pendül meg közöttünk. Szinte halljuk a zarándokok szavát meg az őket köszöntő Jeruzsálemiek beszélgetését. A Galileából érkező csodás hírű rabbinak, a názáreti Jézusnak hangzik a köszöntés: “Áldott, aki jön az Úr nevében.” Így köszöntötték az érkező zarándokokat Jeruzsálemben, olyan köszöntés lehetett ez akkoriban, mint nekünk reformátusoknak az “Áldás, békesség!”, hozzátartozott a templom világához. Akkoriban egyetlen szentély volt Izraelben, ami egyszersmind a zsidó nép találkozóhelye, összetartozásuk jelképe is volt. A templomban együtt énekeltek, dicsőítették az Urat, áldozatot hoztak. Elvileg mindnyájan az “Úr nevében” jöttek, de ez a köszöntés egy régebbi papi köszöntés volt. Kiderül a 118. zsoltárból, amit érdemes végigolvasnunk vasárnap örömére a Bibliából, onnét idézték ezt, mikor egymást köszöntötték a Jeruzsálemiek meg az érkező zarándokok: “Áldott, aki jön az Úr nevében!” de azért azt mindenki tudta, hogy igazán “az Úr nevében jönni” mégis több annál, mint hogy a felnőtt izraeliták kötelességük rendjében évente legalább egyszer fölkerekednek és elmennek az ország legtávolabbi sarkából is Jeruzsálembe, a templomi ünnepre. “Áldott, aki jön az Úr nevében!” arra utalt, hogy csak az jön az ő nevében, aki ezt a “nevet” igazán ismeri. Aki helyesen tudja kimondani az Úr nevét, aki tisztában van azzal, mit is mond, amikor szájára veszi a szent nevet, aki képes átélni, micsoda kiváltság, hogy egyáltalán gondolhatunk őrá. Hogy van közünk hozzá, megérintette életünket, éhezzük és szomjúhozzuk közelségét.
Ezek egyáltalán nem magától értetődő dolgok. Ezek, tudniillik az Örökkévaló megismerése, egész földi életünknek egyetlen célja és értelme. Így igazán érdemes élni: ha valóban előre haladunk az ő megismerésében, és egyre jobban tudjuk kimondani nevét. Igen, testvérek, ez lehetséges! A kicsi gyermek először édesanyjától hall az Úr nevéről, aztán megtanul tőle beszélgetni vele, imádkozni őhozzá. Aztán felnőtt életében mindig ott lesz számára a szép gyermekkori élmény, mint a tőkesúly a hajóban, ami mindig megóvja majd életét a viharok idején a fölborulástól. És amikor jönnek a nehéz idők, egyre jobban és teljesebben megismeri, hogy minden baj és nyomorúság között mégis csak Isten gyermeke. Legvégül pedig a hazatéréssel is megbékül a szív, mert tudja, hogy nem a semmibe, hanem őhozzá megy el innét. Milyen szép növekedés! Miért élünk, mi emberek, ezek szerint? Hogy tanuljuk jobban kimondani nevét, azaz egyre jobban ismerjük, kicsoda is ő valójában.
Tanuljuk, mint szülők, hogy vele együtt teljesebben tudjuk feladatainkat betölteni. Tanuljuk, mint ifjak, akik készülnek az életre, és keresik az irányt. Tanuljuk, mint a munka dandárját végző, java korabeli emberek, akiknek annyi terhe van, és tanuljuk, mint hazafelé készülő megfáradt idős lelkek. Egyre jobban megismerhetjük, micsoda is az Úr igazi neve. “Áldott, aki jő az Úrnak nevében!”
Mi kell ehhez az egyre teljesedő ismerethez? Amit Jézusnál látunk, az odaszánás. Ő megismerte, amennyire ember megismerheti, az Örökkévalót, és aztán mit tett? Odaszánta magát őneki. Ez a két dolog nagyon szorosan összetartozik. Nálunk sem a tudás hiányával szokott baj lenni, ha istentelenül élünk: azzal is, de még inkább az odaszánás komolyságával. A félig odaszánt szív egészen megbetegszik, ezer példa mutatja.
Legyen ez a virágvasárnap és ez a most következő nagyhét annak időszaka, hogy tanuljuk benne az ő módján szeretni az életet, és szeretni az élet Urát! Tanuljuk egyre helyesebben kimondani az Ő nevét, megismerve, és odaszánva magunkat mind annak, amit ő megmutatott magából, hogy egykor majd ránk is igaz lehessen, mint őrá: “Áldott, aki az Úr nevében jön!” Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk !

Urunk Jézus! Te bátorítottál minket arra, hogy nevedben szóljunk az örökkévaló Atyához, akivel te egy voltál öröktől fogva. Így megyünk most, benned bízva ahhoz, akitől mindent kaptunk. Rád hivatkozunk, te mostál meg minket, te indítottál új úton, te vagy megváltónk és életünk reménysége. Segíts minket nyitott szívvel, élő lélekkel végigkísérni szenvedésed útját az előttünk való időkben, amit arra adtál, hogy el ne feledkezzünk róla, miként hordoztad értünk a szenvedést. Legyen velünk Lelked világossága, hogy érthessük az írásokat az apróságoktól kezdve a legfontosabb igazságokig, és életünk legyen ezekben. Legyen áldó szereteted mindnyájunk otthonával, családjával, gyülekezetünk közösségével, szolgálatunkkal, mindazzal, amit ránk bíztál, és add, hogy fölkészült szívvel állhassunk majd szent asztalod körül, az úrvacsora vendégségében.
Ámen