Amiért érdemes küzdeni

Igehirdetés 2003. február 2.

Amiért érdemes küzdeni

 

Lekció: Mát 11,1-15
Textus: Mát 11,12

“A Keresztelő János napjaitól kezdve mostanig erőszakot szenvedett a mennyek országa, ám csak a minden erejüket bevetők nyerik el.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Köszönjük, hogy egy veszéllyel teli világban a te gyermekeid lehetünk. Tudjuk jól, hogy az ős ellenség, az életellenes erő, ama régi kígyó ma is nagyon erős, nagy a serege, s csalárdság a fegyvere. De azt is tudjuk, hogy nincs végső hatalma, csak időleges lehet uralma. Szükségünk van erőidre, sőt, terád magadra, aki valóban vagy, mindig voltál és mindig leszel. Hozzád jövünk, életünk Ura és alkotója, hogy általad tisztuljon a szívünk és megerősödjünk a jóra. Magunk gyengék vagyunk, erőt vesz rajtunk az önzés, hitetlenség és felelőtlenül elszórjuk életünk kincseit, a legjobb alkalmakat is. Segíts most, és adj világos látást arról, mi a te akaratod. Szólíts nevünkön, ahogy csak te tudsz, és add meg igédből, amit nekünk szántál. Ne hagyd, hogy az ige magvaiból akármit is a földre hagyjunk esni. Adj igazi áhítatot, figyelő szívet, és közöld velünk áldott Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Sportversenyeken látni, hogy atléták a végső erejüket is bevetve, a teljes kimerülésig küzdenek. Nem is értjük akarásukat, mégis tiszteletet parancsol. Jézus és Keresztelő János unokatestvérek voltak, akik már akkor örültek egymásnak, amikor még csak az anyaméhben voltak. Leírja ezt az evangélium Mária és Erzsébet találkozásában. De később is együtt voltak a “Jordánon túl”, ahogy az evangéliumban olvassuk, ami az ott működő kumráni, esszénus közösségben tartózkodásukra utalhat. (Ján 3,26) Aztán külön úton jártak, de János korán felismerte Jézusban az Isten Bárányát, s azt mondta a Jordán partján:  “Te jössz hozzám? Nekem kellene általad megkeresztelkednem.” Mindig úgy szólt az Eljövendőről, mint aki tűzzel és Szentlélekkel keresztel majd, s akinek ő saruja szíját sem méltó megoldani. (Mát 3,11)

 

János és Jézus személyében az újszövetség két legfontosabb arcélét látjuk: egyik az útkészítő, a másik a megígért Messiás. Összefonódó életük utolsó közös állomásához érkeztünk a mai történettel: János Heródes börtönében van, onnan kérdez a maga tanítványai által, valóban te vagy-e az, akit várunk – vagy várjunk másra? Jézus válasza: “A vakok látnak, a bénák járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, halottak támadnak fel, és a szegényeknek evangélium hirdettetik: és boldog, aki bennem meg nem botránkozik!”

 

Mielőtt a kettőjük kapcsolatával foglalkoznánk, ami nagyon is mély tanításokat hordoz, először gondolkodjunk el azon, hogy a Keresztelő börtönben van. Azért került oda, mert megmondta Heródesnek, hogy nem lenne szabad megöletett testvérének feleségével élnie. Heródes és felesége nem akarta ezt hallani, az igazság néha nagyon is kellemetlen dolog – s János börtönbe került. Igazából meg akarták öletni, de féltek a néptől, mert Jánost prófétának tartották.

 

Hány emberi védekezik úgy az igazsággal ellen, hogy behunyja a szemét, mondván – ha én nem látom, akkor az nincs is ott. Mint a gyerek, aki eltakarja szemét, és azt hiszi, akkor őt se látják. De ez a szolidabb elhárítási módszer,  gyakoribb az ellentámadás. Börtönbe az igazságot kimondóval! Vagy ha nincs ehhez hatalmam, akkor nem ismerlek, nem állok veled többet szóba. És még van pár módszer, amivel el tudjuk takarítani az útból a kellemetlen igazságot. Heródes az igazság embere volt, ezért eltették az útból. Vegyük észre, ha ezen az úton járunk!  “Többet ér egy barát feddése, mint az ellenség hízelkedése!” – mondja a Példabeszédek. “Láttál-e olyan embert, aki a maga szemében bölcs? A bolond felől jobb reménységed legyen, mint felőle!” – olvassuk ugyanabban a könyvben. Jaj annak, aki ellene áll az igazságnak! Emberek tudván tudják, hogy nincs igazuk, mégis hiúságból vagy egyszerű éretlenségből nem képesek belátni ezt s kimondani: tévedtem, vagy azt hogy igen, én vétettem. Legalább annyit: én is vétettem. Milyen egyszerű és tiszta lenne az élet, ha emberek úrrá tudnának lenni ezeken az infantilizmusokon, és tudnának belátni s beismerni dolgokat, amikben valóban elmarasztalhatók – ők is tudják! Heródes nem volt képes erre, és bűnét később még Keresztelő János fővételével is tetézte. Itt azonban ő csak mellékszereplő.

 

Jánosról van szó, aki igaz ember, Isten embere. Vezetetten él, Istenre figyel, mégis börtönben van. Ami azt jelenti, hogy Isten gyermekeinek életében sem csak napfényes idők és családi boldogság járja. Bizony van olyan, hogy “nem szeretem évek”. Van olyan, hogy megpróbáltatás, és olyan is, hogy “keserű pohár”. Bármely hívő ember életében eljöhetnek a nehéz idők, mert a hívő sem kerülheti ki a kísértést, ami a Gonosz belülről, a saját lelkünk felől közelítő támadása, és nem kerülhetjük ki a megpróbáltatást sem, amikor a támadás kívülről, az élet olyan eseményei felől jön, melyek nincsenek a hatalmunkban. Az élet folyamatos vizsgázás: az események mind ránk vallanak, dokumentálják, hol tartunk valójában. Heródes el akarta takarítani az útból az igazságot, és lecsapatta János fejét a felesége és annak lánya kívánságára. Mindezzel már többszörös gyilkos vonult be az emberiség és az Örökkévaló történetébe. János pedig a börtön láncai között is azzal foglalkozik, hogy miként és kiben cselekszik Isten: Te vagy Az, vagy mást várjunk? – ez foglalkoztatja, nem a saját közelgő fővétele. De jó lenne idáig eljutnunk: a nehéz időkben is Isten országával törődni, nem a magam nagy bajával!

 

Orvosi kísérletek kimutatták, hogy amikor az ember arra koncentrál, neki valamije fáj, és semmi mással nem is foglalkozik, akkor aztán tényleg jobban fáj neki, hiszen az van a középpontban. Gyakorló szülők tudják, hogy ha a gyerek nagyon sír, pillanatok alatt megnyugszik, amennyiben sikerül a figyelmét elterelni arról, hogy elvesztette a játékát vagy megütötte magát, s másra kezdhet el figyelni. Nem mindegy, hogy mi van a figyelmünk fókuszában, mert az be tudja tölteni egész horizontunkat. Keresztelő Jánost a börtönben az foglalkoztatta, miként és kiben megy előre Isten királyi uralma, ahogy a Máté evangéliuma rejtjelezi, a “mennyek országa”.

 

Látni emberek életében, hogy amint valóban Isten gyermekei lesznek, elfeledkeznek arról, amitől mások oly nagyon szenvednek: magánosságról, megélhetési gondokról, más emberek bánásmódjáról, a világ gonoszságáról – nem ez tölti már be horizontjukat, hanem Isten szeretete. Megtalálták őt, és várják további cselekedeteit. Aki úgy szerette őket, hogy Fiát adta e világnak, az tartogat további csodákat is, például azt, hogy mi is valóban és egészen az ő gyermekei lehetünk – ennek minden következményével együtt! S ezt még olyan helyzetben is felfedezheti valaki, mint ami János számára a börtön volt. Bár csak szolgálnák ezt a nehéz helyzetek, amiket meg kell élnünk! A bajok idején különösen is fontos, hogy felé forduljunk, aki meg tud minket szabadítani – de ha nem tenné is, akkor is az övéi vagyunk s azok is maradunk!

 

Jézus azt mondja Jánosról, hogy az asszonytól születettek közt nincsen nagyobb , de a mennyek országában a legkisebb is nagyobb. Ez azt jelenti, hogy János eljutott oda, ahová emberi erőből valaki eljuthat – azonban a “mennyek országában”, Isten királyi uralma alatt az ember ennél sokkal tovább jut. Oda, ahova emberi erőből soha el nem jutna: ahová Isten viszi őt!

 

Itt tehát ezt a titkot kell megtanulnunk: Isten uralma alatt messzebb és máshová jutunk, mint a legnagyobb tőlünk telhető erőfeszítéssel. Ez pedig éppen azért a titkok titka, mert mindent meg szoktunk tenni, hogy a magunk uralmát mentsük és ne éljünk Isten uralma alatt. Odatesszük sérelmeinket: Uram, előbb ezekkel akarok egyenesbe jönni, aztán majd uralkodhatsz rajtam. Odatesszük teljesítményeinket: Uram, majd ha nyugdíjban leszek, jobban ráérek a te dolgaiddal foglalkozni. Sőt odatesszük még vallásosságunkat is: Uram, én igazán itt vagyok minden vasárnap a templomban – mit akarsz tőlem többet?

 

Amíg ez így zajlik, valóban csak odáig jut az ember, amire magának ereje van. De amint magát valóban Isten Szentlelkének főhatalmába helyezi, kezd az élete repülni. “Akik az Úrban bíznak, azok szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”
A tudás tehát, amire Jézus tanít nem más, mint hogy engedjük vitetni magunkat tőle. Az ő szava “halk és szelíd szó” (1Kir 19,12) – nem fog velünk kiabálni, mint mi szoktunk egymással. De ezt a halk és szelíd komolyan lehet venni, és újonnan lehet születni általa! Ezért igaz, hogy a mennyek országában, Isten királyi uralma alatt a legkisebb is nagyobb annál, mint aki a maga erejéből, még Istentől vett új élet nélkül jutott el oda, ahol van. Hagyjuk magunkat vitetni! Kérjük és várjuk tőle a vezetést, a megszólító igét, mint a kis Sámuel tette:  “Szólj Uram, mert hallja a te szolgád” – s ő valóban szólni fog! Táplál majd hozzánk illő eledellel. Csak adjuk fel gőgünket, ne féljünk alázatra jutni előtte, fogadjuk el uralmát – a többit majd ő elvégzi.

 

Az ige záróakkordja látszólag ellentmond ennek, ugyanis arra biztat, hogy mindent tegyünk meg a mennyek országáért, hogy az ő uralma alatt élhessünk. Ezt pedig abból a talányos igéből olvashatjuk ki, ami így szól: Keresztelő János napjaitól kezdve mind mostanig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni.

 

E mondat eleje utalás a mennyek országát erőszakkal megalapítani akaró zelótákra, akik gyilkosságoktól sem riadtak vissza hazafiságukban, s az Isten uralmán erőszakot elkövető papi fejedelmekre, írástudókra és farizeusokra is. Általuk valóban erőszakot szenvedett a mennyek országa. De a mondat második fele olyan nyelvtani szerkezet, amit nehéz pontosan lefordítani. Valójában azt jelenti, hogy a mennyek országába csak minden erőnket latba vetve, az életünkért küzdve lehet bejutni. Így kell fordítani azt, ami még a legújabb fordításban is úgy szerepel, hogy “az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni” – minden erőnkkel küzdeni kell érte!

 

Itt tehát az fogalmazódik meg, hogy aki félvállról veszi, tessék-lássék áll hozzá, megpróbálja valami pótszerként alkalmazni, félmegoldásként él vele – az soha Istenhez eljutni nem fog! Az ember életéről, örökkévaló sorsáról van szó! Mint a fuldokló, aki élni akar, úgy kell megragadni Isten kinyújtott kezét! Aki minden erejét latba veti, mindenét odaadja, tényleg becsületesen küzd érte, annak van köze őhozzá. Jákobnak mindene megvolt, mégis így kiáltott: Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz! – s hajnalig birkózott Isten angyalával. Meg is kapta az áldást. Még új neve is, amit kapott, Izrael, ezt jelenti: “Küzdöttél Istenért és nem adtad fel.”

 

Ennek a jegyében induljunk a most következő hétnek! Lehetnek bajok és próbatételek – nézzünk azok közt is a “hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra”  (Zsid  12,2) – amint János is őfelőle kérdezett a börtönből. Emlékezzünk, hogy a magunk erejéből meddig juthatunk, s hittel higgyük, hogy Isten uralma alatt szárnyalni kezd majd életünk. Amíg pedig a “hitnek szép harcát” (1Tim 6,12) megharcoljuk, mindent be kell vetnünk: teljes szívünket, teljes lelkünket, egész elménket és minden erőnket (5Móz 4,29) – Istent csak így lehet szeretni. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, segíts minket, hogy mindenünket neked adhassunk. Távol van tőlünk az önátadásnak ez a teljessége. Magunkat szeretjük legjobban, és a te uralmad helyett saját királyságunkat építgetjük. De Urunk, szeretnénk a te országlásod alatt élni – adj ehhez igazi odaszánást és valódi döntést mindnyájunk szívében. Szükségünk van közelségedre, titkos erőidre, megújító kegyelmedre. Kérünk, ne vond meg tőlünk az erős Lelket, a megvalósítás lelkét. Keveset tudunk dolgaidból, s amit tudunk is, alig-alig valósítjuk meg. Könyörülj rajtunk, és kezdj újat bennünk. Különösen is jöjj közel gyászoló testvéreinkhez, akik súlyos gyászukkal vannak most színed előtt. Te áldássá fordítottad az átkot, és a kereszt gyalázatából az üdvösség hajnala ragyogott elő e világ számára: add irgalmas, gyógyító szeretetedet ott, ahol most nagy szükség van erre. Adj békességet, s taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Ámen.