Amikor hallgatni kell

Igehirdetés 2016. június 12.

Amikor hallgatni kell

Textus: Lk 4,31-37

„Jézus lement Kapernaumba, Galilea egyik városába, és tanította őket szombaton; ők pedig álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt. A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi lélektől megszállott ember, aki hangosan felkiáltott: „Ah, mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Tudom, ki vagy, az Isten Szentje!” Jézus azonban ráparancsolt: „Némulj el, és menj ki belőle!” Erre az ördög odavetette őt közéjük, kiment belőle, de semmi kárt nem tett benne. Ekkor rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: „Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek!” És elterjedt a híre mindenütt a környéken.”

Fohász

Istenem, bárcsak lehetnék mindig engedelmes szavadnak! Ám kósza gondolatok és érzések a hatalmukba kerítenek, erősebbnek bizonyulva nálam. Könyörülj rajtam, és tisztítsd meg szívemet! Ámen.

Igehirdetés

Manapság a világ számos pontján fegyvert ránt valaki, és a sétáló, nyaraló vagy éppen imádkozó emberek közé lő. Terrortámadás, aminek célja a lehető legnagyobb pusztítás és megfélemlítés. Ilyesmi a bibliai időkben ismeretlen volt – a háború seregek közt, a hadviselés szabályai szerint zajlott. Nem fejlődtünk, hanem züllöttünk azóta. Volt viszont akkoriban más, ma látszólag ritkább jelenség: mikor belülről támadt a gonosz, és egyetlen ember volt a célpont. A megszállottság, amiről mai igénk is szól, ősidőktől ismert jelenség, s vele szemben régen is, ma is gyakorlatilag tehetetlen az ember. Ha tudták, akkoriban megkötözték az ilyet (ma szedálják) – de ha elszabadult, félelmetes dolgokat művelt, mint a gadarai ördöngős is tette. (Mk 5,3-5) Ordított, vicsorgott, rátámadt mindenkire – ha lehetett, menekültek előle a többiek.

A Jézus tanítványai azonban megdöbbenve tapasztalták, hogy mesterük közelében ezek az emberek nem csak megnyugszanak, hanem egészen magukhoz is térnek – megtisztul az életük! Jézus erősebbnek bizonyult a tisztátalan lelkeknél, mert szavában erő volt, mégpedig megtisztító erő. De ugyan miért hívták azokat az embert megszálló lelkeket éppen „tisztátalannak”? Miért kapcsolták a jelenséget e részben higiéniai, részben erkölcsi vonatkozású fogalomhoz, hogy tisztátalanság? Mert úgy látták, a megromlottság valamennyi emberi síkra kiterjed: egyszerre testi elpiszkolódás, mint a fertőzés és a mocsok, ugyanakkor viszont a lélek átláthatatlan őrülete, sőt szellemi-erkölcsi korrumpálódás is.

Jó lenne, ha nem így lenne – de így van. A kép rosszabb és szövevényesebb, mint gondolnánk: az ember valóban meg van romolva. Szennyes és fertőzött, mint egy elpiszkolódott tárgy, ám megfoghatatlan őrületeinek is ki van szolgáltatva, és szellemi-erkölcsi romlása rengetegéből sem talál ki. Mindegyik egyszerre. És jaj annak, aki ezen kívül helyezi magát s úgy tesz, mintha kényelmes lelátón üldögélve ítélhetne mindenki mást! Ő nemet mond saját esélyeire. Megromlottságunk egyetemes, nincs ember, aki mentes lenne tőle – legfeljebb a mérték és a tematika változik, a lényeg azonban ugyanaz. Valami tőlünk idegen lélek uralma alá kerülünk, magunk sem tudjuk, hogyan – ami tele ígéretekkel indít, persze – és tökéletesen cserbenhagy a megfelelő pillanatban. Kudarc, idegenség, közösségből kiesés, félelem és szenvedés követik a működését. A megszállottság bizonyos fajtái persze rikítóak, s alkalmasak arra, hogy úgynevezett exorcisták maguknak hírt vagy jó pénzt szerezzenek – ám tudjuk, ahol ebbe a dologba még anyagiak is keverednek, ott a romlás még csak nő.

A kifejezés, hogy „tisztátalan” harminckilencszer fordul elő Mózes 3. könyvében, és további száznál többször az Ószövetség más könyveiben – nyugodtan mondhatjuk hát, hogy a Szentírás egyik meghatározó és fontos szava. A Biblia ügye persze mindig a tisztaság, a megtisztulás – ám az ige megmutatja életünket a fonákjáról is.
Kezdjük ott, hogy a lélek megromlottságának hosszú listáján nem csak a kapitális tisztátalanság létezik, amikor valaki már dühöngő őrült, egy sötét erőnek annyira kiszolgáltatva, hogy el kell különíteni, mint közveszélyes lényt. Az esetek többségében sokkal köznapibb az állapot. Csöndes undor talán, amivel nem tudunk elfogadni egy ismerőst; bármivel megokolható, kíméletlen önzés, ami persze „természetes”, hiszen mindenki így él; agyunkat elborító, ám megnevezetlen, tetten nem ért irigység mások sikerei láttán; vagy egészen hálátlanul, tárgyként eldobott embertárs az út mellett, aki csak addig kellett, míg hasznunk volt belőle – folytassuk? Egy biztos, ott a folt a lelken, mint piszok a ruhán, szívünkben pedig ott az idegen lélek, mint szervezetben a fertőző kórokozó. Aztán a dolog néha hangos lesz, viták és botrányok is támadnak, a közösség is rongálódik – mi pedig jobb híján küzdünk és ellentámadunk, mert állapotunkat másként nem tudjuk orvosolni. Ebből az ördögi körből aztán nehéz kiszabadulni, és valóban keveseknek is sikerül. A polgári létezés, a jólét még működik, zárt osztályra sem kerülünk – csak éppen ott a homályos, átvilágítatlan góc, a sötét és tisztátalan folt, amiről nem akarunk tudni, magunk előtt is tagadjuk – és csendben rongálja életünk többi részét. Pedig összesen annyi történt, hogy Isten Szentlelke helyett valami más uralja a szívünket. Ha ebben a bibliai összefüggésben látjuk a megszállottságot, világos, hogy mindig csak a jéghegy csúcsa – egy szerencsétlen ember, akin nagyon látszik a romlás – ám a baj messze mélyebb és egyetemesebb. A bűnről, mint az emberi lélek általános elpiszkolódásáról tanít minket az ige, mikor annak valamely kiugró esetét taglalja.

E valóban sötét képet helyezi mégis más és egészen új megvilágításba Jézus megjelenése. Ő, amikor fellép, nem frázisokat mond, nem is a régi, megtámadhatatlan igazságokat ismételgeti, hanem erővel és hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek – s azok kimennek! Életváltozás jelzi, általa Isten munkálkodik az emberek között. Immánuél – közöttünk az Úr! (Mt 1,23)

Első szava a beteg, tisztátalan lélekhez mégis meglepő. „Némulj el!” – mert hát az az ember beszélt, ráadásul igazat is mondott. „Tudom ki vagy, Názáreti Jézus: Isten Szentje!” De Jézus nem engedi, hogy róla olyan beszéljen, akinek a szíve teli tisztátalansággal. Az ilyen legyen csendben, s tegye ki magát a katarzisnak. Majd ha megtér és megtisztul, beszélhet Jézusról, „kijelentheti őt”, addig azonban hallgasson. A megtisztulás enyhébb formája a bibliai időkben a vízzel való mosakodás és a „napestig való tisztátalanság” volt, vagyis a közösségből való kivonulás, az egyedüllét. Súlyosabb vétek, lelki-erkölcsi bepiszkolódás esetén templomi áldozatot kellett hozni, ami már komoly költséget és fáradtságot jelentett. A legsúlyosabb esetben pedig a közösségből való kigyomlálás, a halálbüntetés következett – a népet romboló tisztátalanságot a mózesi törvény szerint ki kellett vágni Izrael szövetéből, mint az áttéteket okozó daganatot.

Ehhez a szigorú ószövetségi látásmódhoz Jézus a maga mindenkor gyógyító, és meghökkentően kegyelmet hozó többletét teszi hozzá: ha eltávozik a tisztátalan lélek az emberből az ige komolyságával találkozva, akkor igenis van gyógyulás. Pedig még egyszer: „igazat” mondott az illető, mikor megszólalva Jézusról beszélt. „Istennek Szentelt” – ez eredetileg a főpap homlokán arany lapocskára vésett felirat volt – amit hangoztatva az a megszállott egyértelműen elismerte, hogy Jézus Izrael küldetésének igaz beteljesítője. De hallgatnia kellett erről, amíg az élete tisztátalan volt.

Ha áttesszük ezt a mindennapjainkba, megérthetjük, hogy valóban „megvan az ideje a szólásnak, és megvan az ideje a hallgatásnak.” (Préd 3,7) Beszélni három év alatt megtanul mindenki, hallgatni harminc év alatt sem, tartja a mondás – ámde itt ennél többről van szó. Arról a csendről, amiben valódi megtisztulás jön létre; mikor a tisztátalan lélek végre tényleg „kimegy” valakiből. (Lk 11,24) Ez nem történik megrázkódtatás nélkül. „Odadobta őt közéjük”, olvassuk az emberről (Lk 4,35), ami azt jelenti, hogy vétke és állapota mintegy a közösség ügyévé vált, nem rejtőzhetett többé a magánügyek világában. Igen kínos mozzanat, testi síkon nagyjából a kórházba kerülésnek felel meg. Bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen, hogy mások kezébe essünk, s tudjuk, ez mivel jár. Kiszolgáltatottság és függés, kellemetlen vizsgálatok, néha nem kis megaláztatás is – de biztosan „nem-szeretem” állapot.

Jézus szava, hogy „Némulj el!” erővel és hatalommal mondott parancs, ami első fokon azt jelenti, hagyd el a kifelé forduló, fecsegő, társasági mivoltodat, s szállj magadba. Kínos, ám szükséges lépés. Csend nélkül áltathatjuk magunkat a világ és az élet forgatagával, ám megtisztulásra ne számítsunk. Az élet így csak rakja ránk az újabb és újabb rétegeket, mint bútorra a port – míg el nem érkezik a takarítás nem mindig örömmel üdvözölt pillanata. Ez hát a „csend”, amiről itt szó van! Most ne közöld magad senkivel – légy egyedül, maradj csendben és szállj magadba! Ha elmulasztod, elvesztél. Ez a jelentése e különös szónak, hogy némulj el.

Viszont ez a kemény beszéd, minden súlyossága mellett is áldott ajtónyitás: kapsz haladékot életed megjobbítására. Megint egyszer kapsz! Nem vagy dicső állapotban, de most nem ez a fontos – hanem a haladék, az újabb esély. Hát vedd komolyan, s megint ember leszel, nem pedig démon! Ez az evangéliumi történet világossá teszi, hogy Isten csupa várakozás. Az ő oldaláról nem kétséges, hogy minden készen áll fogadásunkra, bajba jutott, elpiszkolódott életű embereknek. Ő elfogad bennünket, amint vagyunk – a kérdés az, vajon mi készek vagyunk-e csendben maradni. Az örömhír lényege szerint a „szent lehet”, a kegyelem nyitott ajtaja, a megfoghatatlan, érthetetlen haladék. Aki ezt megpillantotta, már tudja, miről van szó – életmentő lehetőségről.

S ami nekünk magunkban nem megy, ez is kiderül – arra ő képes! A megszállott magát meggyógyítani soha nem tudta volna. Kellett hozzá Jézus szava, mint mennyei segítség: „Menj ki belőle!” Mert nála megvan, ami nálunk nincs. Ő teljességgel bírja, ami belőlünk hiányzik: ez pedig az Isten-közelség. Ő azért jött maga is kegyelemmel – mert ilyennek ismerte meg az Urat. Jött, hogy örömhírt hozzon a megalázottaknak, bekötözze a megtört szíveket, és szabadulást hirdessen a foglyoknak! (Lk 4,18-19) Így lesz a legsúlyosabb emberi krízisből szabadulás-történet, a legyőzhetetlennek tűnő rosszból jó, így válik a megkötözött lélek józanná és megtisztulttá. Igenis, szükségünk van Jézusra, aki Isten végtelen jóságában részeltet bennünket: nélküle elveszettek maradnánk!

Aki neki helyt ad, az a gyógyulásnak ad helyt. Milyen jó ezt újra s újra hallani: neki a tisztátalan lelkek, a démonok is engednek! Legtöbbször észre sem vesszük, hogy már itt tartunk, erre van szükségünk – az ő erővel és hatalommal mondott parancsszavára. Pedig „aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.” (Péld 28,13) Más helyen pedig: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa azokat, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Ján 1,9)

Egyszer nyári gyakorlaton zárt osztályon dolgoztam. Izgalommal készültem az első napra, milyen lesz a találkozás azokkal, akik “olyan mások”. Hát szinte megindult a föld a lábam alatt, mikor kiderült, hogy messze nem annyira mások! Emberek voltak, persze jelentős furcsaságokkal, de nem voltak marslakók. Anyától születtek, mint mi, örültek a jónak, és szeretetre vágytak. A furcsaságaik és eltéréseik néha valóban nehezen voltak kezelhetők, messze más dimenziót is képviseltek, mint a köznapiak – de ők is emberek voltak. Ez jut eszembe, mikor ott a kísértés, hogy elhárítsam magamtól a tisztátalan lélektől megszállott gyógyítását, mintha rám biztosan nem vonatkozna. Bizony, bennünk sem mindig csak tiszta lelkek tanyáznak.

Viszont Jézus, aki azt az embert mindenekelőtt csendre intette, hogy aztán majd segíthessen rajta, ma sem gyengébb, mint akkor volt! Ma is Isten Fia, és ma is a világ Megváltója. Keressem csak őt, hívjam őt név szerint, a Názáreti Jézust – nem fog elutasítani! Ad majd megtisztulást, segít rajtam, mert ugyanolyan fontos vagyok neki, mint akit Kapernaumban, azon a szombaton meggyógyított. Ezért hát én is mondhatom:

„Jézus Menedékem! / Hű oltalmam nékem / Te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, / Bűnből minden bajból / Hozzád menekül.
Bár a föld / Mind romba dőlt, /
S ha a pokol hada hány tőrt:
Jézus maga áll őrt!” (294. dics. 2. vers)

Így legyen! Ámen.

Fohász

Uram, köszönöm hűségedet, hogy őrt állsz, ahol magam elalszom. Bűnből, minden bajból valóban hozzád menekülök, s tudom, nem hagysz cserben! Ámen.