Amikor megrendül a föld

Igehirdetés 2009. június 7.

Amikor megrendül a föld

Lekció: Ap. Csel. 4,23-31
Textus: Ap. Csel. 4,31

„Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették Isten igéjét.”

Imádkozzunk!
Istenünk, áldunk téged a napfényért, a jó levegőért, életünkért, egészségünkért, minden ajándékodért. És áldunk téged az igéért, amely nem hallgat, hanem akaratod szerint újra és újra megszólít bennünket. Köszönjük, hogy az emberi hangot és gondolatokat föl tudod, és föl is akarod használni azért, hogy nyilvánvalóvá tedd előttünk, mit akarsz velünk. Bocsásd meg nekünk, ha az elmúlt héten nem nyílott ki a Bibliánk odahaza, mert nem volt fontos a te igéd számunkra. És köszönjük, ha azok közé tartozhattunk, akik éltek a lelki kenyérrel, amit te kínálsz fel nekünk, minden napon a világ végezetéig. Áldunk téged, ha az elmúlt héten beszélgethettünk veled imádságban. Szeretnénk most a gyülekezet közösségében is érteni, mit is akarsz te mivelünk. Sőt, azt kérjük, ne csak értsük ezt, hanem tudjuk azt akarni és megvalósítani is, ami te akarsz. Így teremts bennünk most új életet és változtasd meg szívünket akaratod szerint. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Igehirdetés

Az emberi élet egyik rejtélyes és nagy témája, miként áll némelykor új pályára valaki élete. Mert, hogy vannak régi vágányok, amiken fut az életünk, ezt mindnyájan tudjuk. Megszokások, tudomásul vett változtathatatlanságok, „én már csak ilyen vagyok” felkiáltások jelzik ezeket a megszokott pályákat, amiket az emberek elfogadnak magukkal, sőt „az élettel” kapcsolatban is.
De néha mégis történik valami, amikor egy ember életében radikálisan átalakul minden, megrendülnek az alapok, és kezdődik valami ténylegesen és alapvetően új. Ilyenkor valóban az alapokról van szó, azok rendülnek meg, és a Biblia is beszél ilyen átalakulásokról, éspedig nagyon is fontos helyeken. Nem az emberélet lelki, mondjuk így, érzelmi stabilitását jelentő dolgok mozdulnak meg ilyenkor, pedig ezek is fontosak, mint amilyen az önazonosságot jelentő odatartozások, érzelmi elkötelezettségek, meg a hosszabb távú állásfoglalások és nézetek világa, hanem ezeknél mélyebb dolog, a létezésünk valódi fundamentuma változik meg. Nem véletlen, hogy a pünkösd utáni gyülekezet életében úgy élték meg a Szentlélek eljöttét, hogy megrendült a hely, ahol voltak, vagyis megmozdult a föld a lábuk alatt.
Mert az emberi élet éppen úgy nincs meg alapok nélkül, mint bármi más a világban, ami tartozik valahová. A mi mostani évszázadunk azért nehéz és bonyolult időszak nekünk, embereknek, mert mindenfelől azt halljuk, hogy sehol nincs stabilitás, minden mozog és ennek következtében minden viszonylagos. Valamikor még mindenki számára világos volt, hogy fent van az ég és lent van a föld, ma pedig egy körben forgó földgolyóról tanulunk az iskolában, amely számára folyamatosan, óráról órára máshol van a „fent”, és az emberek így lassan már elhiszik, hogy egyáltalán sehol sincs fent és sehol sincs lent. A lélekben sehova nem tartozó, gyökértelen ember, az atomizálódott, szétesett társadalom tagja pedig jól láthatóan azt hiszi magáról, hogy elvan ő alapok nélkül is, hagyják csak őt békén. Pedig neki is vannak szellemi alapjai, csak éppen nem tud róla, észre sem veszi azt, és közben él azok arcnélküli, rejtett útmutatásai szerint.
A Biblia egyetlen nagy témája az embernek Istennel való kapcsolata. Ehhez képest minden másodlagos ebben a könyvben, erről szól az első lapjától kezdve az utolsóig. És mindjárt a kezdeteknél azt olvassuk, hogy ebben a kapcsolatban zavarok állnak be, holott az ember eredetileg mindent Teremtőjétől kap – mégis hozzáfog, hogy önállósítsa tőle magát. Ennek az önállósításnak aztán megvannak a következményei, és a sok romlás közül, ami erre következik, most csak erről az egyről gondolkodjunk: milyen az, amikor az emberélet alapok nélkül, a levegőben lóg, elvesztve a maga eredeti, természetes fundamentumát.
Ez a dolog sokáig, úgy lehet, fel sem tűnik. Mennek a dolgok, mert miért ne mennének. Mások is élnek valahogy, és ha nem térünk el tőlük nagyon, akkor nekünk is menni fog – körülbelül így gondolkodik az élete igazi fundamentumát elvesztett, vagy soha meg nem talált ember. Figyel persze a többiekre titokban, a „nagy falkára” – de éli azon belül a maga kis életét, amibe lehetőleg ne szóljon bele senki, és ha valaki mégis ezt tenné, hamar ott a válasz, korunk egyik legfontosabb és megdönthetetlen jelszava: „senkinek semmi köze hozzá, hogy én hogyan élek”. Nem új dolog ez, régóta így él az ember, és csak a legjobbak jajdulnak fel néha, hogy ezzel így valami nincsen rendjén. Hölderlin például, a német költő az emberlét elvitathatatlan és legfontosabb alapjának tekinti, hogy az emberek beszélnek egymással, ahogy ma ezt mondani szokás, kommunikálunk, és éppen ettől vagyunk emberek. Ezt ő persze sokkal szebben mondja: „Sokat tapasztalt az ember, Sok égit már megnevezett, mióta beszélgetés lettünk, És hallani tudjuk egymást, de csakhamar Dallá leszünk.” (Békeünnep)
Mert emberi létezésünk valóban legfontosabb része a dialógus, a beszélgetés. Még a saját lényünket is másképpen éljük meg, aszerint, hogy kivel beszélgetünk. Az „én” mindig egy „te” által lesz azzá, ami. És arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy mi magunk is egy „te” vagyunk valakinek minden beszélgetésben, akik akaratlanul is formáljuk a velünk beszélgető embertársunk önérzését, sőt nem ritkán magát a lényét is.
Ezért változik meg az emberélet, éspedig magát az alapzatát tekintve abban a pillanatban, amikor valaki dialógusba kezd az Örökkévalóval, vagyis imádkozik. Ilyenkor a lényünk határai meglepően fellazulnak, átjárhatóvá válnak, és megtörténik a csoda: belénk áramlik Isten lényének számunkra elképzelhetetlenül gazdag ereje, a Szentlélek. És ez olyan nagy változás az előzőkhöz képest, hogy ezt nem is lehet másként átélni, mint hogy megrendül a föld a lábunk alatt. Erről szól pontosan az a híradás is, amit az előbb olvastunk fel a Szentírásból.
Megfenyegetik, hallottuk, a nagytanács részéről az apostolokat, Pétert és Jánost, hogy ne szóljanak Jézus nevében. Ez a fenyegetés nem lehetett valami egyszerű, és könnyen vehető dorgálás, hiszen ugyanez a nagytanács adta halálra Jézust is nem sok idővel azelőtt. Valójában életveszélyes fenyegetésről volt szó, amit a hatalom, ha akart, sajnos, valóra is tudott váltani. Azt lehet mondani, hogy ettől a pillanattól fogva ezeknek az embereknek választani kellett, milyen sorsot akarnak élni: hallgatnak a nagytanácsra, és nem beszélnek Jézusról többet, vagy hallgatnak Istenre, és engedelmeskednek őneki. Az első esetben lehetnek belőlük beilleszkedő polgárok, akik élnek úgy, mint a többiek, a másik esetben pedig lehetnek zaklatott földönfutók vagy éppen mártírok. Nem volt az könnyű választás, amit ott meg kellett hozniuk. Mint ahogy a mi emberi életünkben sem könnyű választás sosem, amikor arról van szó, Istennek engedjünk inkább, vagy pedig valaki vagy valami másnak.
Azt halljuk felőlük, hogy amikor elengedték őket a nagytanács elől, elmentek övéikhez, és elbeszélték, miket mondtak nekik a főpapok és a vének. Amikor az övéik meghallgatták őket, egy szívvel és egy lélekkel közösen felemelték hangjukat Istenhez, tehát, imádkoztak. Ez az imádság azonban nem a bizonytalan jövő óvatos kitapogatása akart lenni a részükről, hanem ők egyértelműen és világosan ahhoz kértek segítséget, azért könyörögtek, hogy legyen bátorságuk szólni az igét, vagyis Krisztust. Úgyis mondhatjuk, hogy a maguk részéről meghozták a hitbeli döntésüket Jézus mellett, és innen, ebből a döntésből indult ki aztán minden más. Ez a példája annak, hogy emberek élete nem lóg immár a levegőben, hanem biztos talaj van a lábuk alatt, mert tudják, kinek hisznek. (II. Tim. 1,12)
Ez az a döntés, amit senki emberfia meg nem takaríthat magának, amióta Jézus itt járt köztünk a földön. Immár sehol a világon nem mondhatja gyakorlatilag senki, hogy nem hallott őróla, vagy nem tudja, mit is tett ő miértünk. Az életünkkel, a cselekedeteinkkel akkor is döntést hozunk felőle, ha nem akarjuk, hiszen vagy követjük őt, vagy pedig nélküle járjuk az életünk útját, harmadik út nincsen. Senki ne is akarjon addig lelki fejlődésről még csak álmodni sem, amíg ezt a hitbeli döntést belül, a szívében meg nem hozza – vele, vagy ellene. Az embernek vállalnia kell, milyen szellemi alapokon áll az élete.
Erre a csöndes, belső, nagyon titokzatos döntési mozzanatra következik azonban egy további lépés, és ez az imádság. Mert a döntésünk önmagában elmerülhet, távolodik az idővel, és a mindennapok ezerféle eseménye közt akár hamar feledésbe is megy, ha nem mélyíti el, nem teszi az énünk fejlődésévé azt az őszinte imádság. Egy szép idézet jut eszembe egy huszadik századi magyar gondolkodótól: „Így beszélte meg önmagával és Istennel. És így van.” (Hamvas B.) Igen, az embernek szüksége van arra, hogy élete dolgait megbeszélje önmagával és Istennel. Egyik sem elegendő magában, hiszen pontosan arról van szó, hogy az „én” ezúttal már nem csupán egy embertársával beszéli meg az élete dolgait, hanem magával Istennel. Attól a pillanattól fogva, hogy a „te” már nem egy földi embertárs, hanem maga az Örökkévaló, az ember énje új helyzetbe kerül, és kezd alapjaiban átformálódni. Ez hiányzik olyan sok szenvedélybe merült, és beteg léleknek. Mindig csak saját magával tárgyal, bár lassan már ez is ritkaság számba megy, azért szól mindenhol a rádió – vagy jó esetben egy embertársával, akitől lehetőleg azt szeretné hallani, amivel maga is egyetért. Ahol pedig imádság van, ott nem kevesebbről van szó, mint hogy a földi én és a mennyei te kerülnek egymással kapcsolatba. Ez a Szentlélek eljöttének áldott és szent pillanata.
Egy idős, hívő barátommal beszélgettem egyszer, akitől azt kérdeztem, mi szokott téged boldogtalanná tenni. Amikor rossz az imádságom, hangzott a meghökkentő válasz, amit máig sem feledek el. Igen, amikor rossz, vagy üres, vagy éppenséggel nem is létező az imádság, akkor nem kerül kapcsolatba a földi „én” és a mennyei „te”. Ezek azok a sivatagos idők az életünkben, amikor magunkra vagyunk hagyva a vágyainkkal, a sebeinkkel, a szenvedélyeinkkel és a félelmeinkkel. De ha valaki élete dolgait „így beszéli meg önmagával és Istennel”, akkor az onnantól kezdve valóban „úgy van”, vagyis tényleg valami szilárd és megbízható dolog jött létre.
Ne féljünk ezért a hitben hozott döntésektől, hiszen ezért születtünk embereknek, hogy ilyeneket hozzunk. Ezekben a döntéseinkben vagyunk emberek igazán. És főleg ne féljünk az imádságtól, hogy földi énünk a mennyei „te” erőterében alakulhasson új „én”-né. Ez történt Péter és János életében is, és ezek az ember, amint olvassuk, innét kezdve nem féltek már az életveszélyes fenyegetésektől, hanem hirdették, éspedig bátran Isten igéjét.
Ez a bátorság azonban nem csak valami halálmegvető vakmerőség volt, hanem olyasmi, amire ma azt mondanánk: tartás. Embernek hűsége az úthoz, amin elindult, és amin járni akar. Komolyság a munkában, amit elvállalt, helytállás a hivatásban, függetlenül attól, jár-e hozzá elismerés és vajon mennyi. Szilárdság a megismert igazság szolgálatában. Leleményesség a saját magunk lelkének karbantartásában, hogy ne szoruljunk mindig másokra, ha önmagunk gyógyításában ötleteket kell találnunk. Aki egyetlen lépést sem tesz saját élete felvirágoztatásáért, az igazán megérdemli a kínlódást. Aki semmilyen intellektuális erőfeszítést nem tesz, magyarul nem gondolkodik a saját élete dolgairól, csak sodródik mindig az eseményekkel, az előbb-utóbb olyan helyen fogja találni önmagát, amelyről sosem gondolta volna, hogy egyszer oda fog jutni. Ez a „tartás” ezért feltétlenül jelenti a bátorságot is, hogy valami újat és meg nem szokottat alkalmaz az ember saját magára, amit megértett, hogy arra szüksége van, és a Szentlélek, a jelenlévő Isten az, aki elvezette őt arra a gondolatra. És jelenti a tartás a hűséget, vagyis az állhatatosságot is, tehát azt a kitartást, aminek sokszor csak sokkal később mutatkozik meg a gyümölcse, nem pedig a helytállás idején.
Eszembe jut köztársasági elnökünk újévi köszöntője. Száraz, tudós emberhez illő beszéd, amit ezzel a tőmondattal fejezett be, hogy „a tisztesség hosszú távon megéri.” Kopogtak a szavak, nem volt ebben szónoki teljesítmény, mégis jó volt arra gondolni, hogy vannak közöttünk, akik távlatokban gondolkodnak, és távlatokban szeretik ezt az országot. És fejünkre olvassák ezt a megszégyenítő mondatot, hogy tisztességre volna szükségünk. Mert nem csak gazdasági válság van ma ebben az országban, ezt mindnyájan látjuk.
Ez következett ott és akkor abból, hogy azok az emberek megteltek Szentlélekkel. Pünkösd után az első vasárnapon vagyunk, azt is mondhatjuk, mintegy benne élünk a pünkösd vonzkörében. Merjünk mi is döntést hozni, éspedig hitben, ahogyan az apostolok tették, mert a nem-döntés is döntés. Ők Jézus mellett döntöttek, és ezzel elindultak egy olyan úton, ami hozzá vezetett. Haláluk óráján is meglátszott, ami addig is tény volt, hogy ők kapcsolatban vannak Jézussal. Aztán imádkoztak, vagyis gondozták saját lelküket. Mert az imára nem Istennek van szüksége, hanem nekünk magunknak, hogy növekedjünk általa. Ha nincs növekedés, akkor kell elkezdeni igazán Szentlélekért imádkozni. Végül pedig eljutottak a tartásig, vagyis a szilárd helytállásig. Ebben segítsen minket is a Szentlélek! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy azért lehetünk itt, mert kimondtuk szívünkben: téged keresünk, utánad vágyunk, és az életünk semmit sem ér nélküled. Köszönjük, hogy most megerősíthetjük ezt a döntést szent színed előtt, és te magad is erősítesz bennünket igédben és Szentlelked által. Imádkozunk azokért, akiknek még nem volt bátorsága ezt kimondani a te színed előtt. Kérünk azért is, hogy amikor elhangzik a döntés szava ott bent, a szívünkben, akkor hadd teremjen ott imádság és könyörgés, hiszen rászorulunk a te segítségedre minden döntésünk és igyekezetünk mellett is. Köszönjük a tőled való, jó döntéseket, és köszönjük a hirdetett igét, az anyaszentegyház közösségét, lelki családunkat, ahol újra és újra indításokat adsz nekünk az igaz életre. Köszönjük templomunkat, megújult külsejét, udvarát, és köszönjük neked tíz éves iskolánkat, amit kegyelmedből mind a mai napig szolgálhattunk. Könyörgünk az ott tanuló ifjakért, hogy a tanulnivalók megismerése mellett eljuthassanak hozzád is, és megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Krisztust, hogy úgy járhassák végig földi életüket, hogy ne kelljen szégyenkezniük az utolsó órán, hanem meglátszódjon majd, kihez tartoznak. Imádkozunk betegeinkért, azokért is, akik reménytelenek már földi életükre nézve, és így kiáltanak hozzád. Kérünk, hallgasd meg értük mondott imáinkat. És kérünk e mai nap felelős állampolgári döntésért, adj nekünk olyan elöljárókat, akik méltó módon képviselnek minket a nemzetek nagy családjában. Ámen.