Anyák napján

Igehirdetés 2013. május 5.

Anyák napján

Lekció: Péld. 31,10-31
Textus: Mt 12,46-50

„Még beszélt a sokasághoz, amikor íme, anyja és testvérei megálltak odakint, mert beszélni akartak vele. Valaki szólt neki: Íme, anyád és testvéreid odakint állnak, és beszélni akarnak veled. Ő azonban így felelt annak, aki szólt neki: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?
Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim!
Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fitestvérem, nővérem és anyám.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked, hogy hűséges Isten vagy, aki számon tartod életünket, és még a gonosz miatt is bánkódsz, mert nem akarod, hogy elvesszen, hanem hogy megtérjen és éljen. Sok minden történt életünkben az elmúlt héten, amit itt hozunk a szívünkben, jó és rossz egyaránt, de megvalljuk előtted, nem értünk mindent és sok a talány. Azért is jövünk szent házadba, hogy igéddel éljünk, amely elég erős és hatalmas arra, hogy a semmiből valóságot teremtsen, hiszen a te gondolatod. Kérünk, közöld most velünk ezt a te igédet akkor is, ha az olyan lenne számunkra, mint a kétélű éles kard vagy a sziklazúzó pöröly. De azt is tudjuk, hogy a te igéd olykor halk és szelíd szó, az örök Lélek szava, ami a legnagyobb szeretetben, Krisztusban lett testté, és mi szeretnénk most megtöltekezni ezzel a végtelen nagy jósággal. Jöjj el közénk, áldott Szentlélek, tölts el minket hittel, erővel és tőled való mennyei örömmel. Ámen.

Igehirdetés

Anyák napja van, és ezen a napon a szívünk egész melegével köszöntjük az édesanyákat. Amikor május első vasárnapján idén is megemlékezünk áldozatos szolgálatukról a családban, jó szívükről és odaadó sok-sok munkájukról, akkor azon vagyunk, hogy odamérjük még ezt a dolgot, az anyaságot is az ige mércéjéhez. Anyának lenni – de hogyan? Mindenki tudja, hogy még ez is valami olyasmi, amihez fel kell nőni, nem adatik egyik pillanatról a másikra, senki sem születik úgy, hogy készen van, mint édesanya. Még az anyai szív is akkor a legértékesebb, ha emberileg is érett szív – ezért gondolkodjunk most erről együtt, mégpedig abban a kitágított, mindkét nemre érvényes formában, hogy mit is jelent tulajdonképpen szülőnek lenni.
Olyan nagy problémáról, az emberi élet olyan súlyú ügyéről van szó, amit egyrészt senki meg nem kerülhet, hiszen aki normális emberi életet akar élni, annak a szüleivel lelkileg egyenesbe kell valamikor jönnie – még azoknak is, akik maguk nem váltak szülővé – másrészt pedig életünk valóban egyik legjelentősebb kérdése, hogy hogyan értelmezzük a szülői feladatunkat és tulajdonképpen milyen szülőkké is válunk. Éppen azért pedig, mert ez a dolog nagyon is bonyolult, próbáljuk meg „közelíteni” a kérdést, éspedig ellentét-párokban, olyan fogalmakban, amik egymást kiegészítik ugyan, de amiket általában nem könnyű egymással összerakni.
Az első ilyen ellentétpár a birtoklás és az elengedés. Amilyen fontos, hogy a magával tehetetlen kisbabát szerető kezek magukhoz öleljék, lessék az állapotait, mikor mire is van szüksége, ugyan olyan fontos évekkel és évtizedekkel később, hogy megfelelő időben és megfelelő fokozatossággal tudják elengedni azokat a kezeket. Sok szülő megtanulja a magához ölelés tudományát, de nem tanulja meg az elengedés tudományát, és szinte megnyomorítja a gyermekét a szeretetével. Valóban meg kell tanulni a gyermekről először is minden körülmények között felelősen gondoskodni, szinte rabszolgaként a rendelkezésére állni, amikor éjszakákon át magas láza van, és ott kell ülni az ágya mellett, vagy tanulni kell vele, ha szüksége van rá, hogy bátorítást és támogatást kapjon – de eljön az idő, amikor már nincs rendjén, hogy minden egyes titkát pontosan tudjuk, mert akkor sosem lesz önálló felnőtt belőle. A szülői szeretetünk szerves része, hogy tudjuk a gyermekünket magunkhoz ölelni, ha úgy tetszik felelősen „birtokolni”, és amikor eljön az ideje, tudjuk a kezét elengedni. Amilyen nagy baj, ha valaki nem kapja meg azt, hogy elég nagy szeretettel és igazán megbízhatóan magához ölelje őt az anyai kéz, éppen olyan sok kárt okozhat az, amikor az anyai kéz nem tud elengedni és nem tud szabadon bocsátani. Elvárja a napjában sokszori telefonhívást és a részletes beszámolókat minden egyes dologról, ami csak történt, az összes lelki rezdülésről – sokszor éket verve ezzel a már régen felnőtté vált gyermeke párkapcsolatába is.
Mindig keskeny út vezet az igazságra, rendszerint ellentétes szélsőségek között, és nem dolgunk, hogy bárkire általános igazságokat erőltessünk. A személyes emberi feladatait mindenkinek magának kell megoldania – de feltétlenül figyelemre méltó ellentétpár az édesanyák, és általában a szülők számára a birtoklás és az elengedés, amikről értelmesen gondolkoznunk kell tudni, és aztán érett szívvel, valódi szeretettel kell ezeket a maguk idejében, és mindenkinek javára összeegyeztetni.
A második fogalom pár legyen a konzerválás és a kreativitás. Konzerválni, vagyis meglévő értéket megőrizni éppen olyan fontos dolog, mint valami újat létrehozni, és a magam részéről teljesen értelmetlennek látom, ahogy ezeket a dolgokat pártok a zászlóikra tűzik, és aztán egymást megpróbálják ezek örve alatt lejáratni és lehetőleg jó alaposan összemocskolni. Teljesen hiábavaló dolog konzervatívnak lenni, ha közben nem akarunk legalább annyira un. „haladónak” lenni is, és ugyan ilyen destruktív lehet, ha emberek a haladás jelszavával legázolnak és megsemmisítenek életet megtartó, évezredes értékeket. A szülői feladat ebben a tekintetben is dialektikus, mert tudni kell vigyázni a gyermekünk kis testére-lelkére úgy, hogy kipróbált értékekkel övezzük, állandóságot biztosítunk számára, hűséggel és helytállással mellette állunk, ahogy növekszik – de nem szabad megakadályoznunk, hogy elkezdje járni a saját útját abban az értelemben is, hogy kreatív legyen, kipróbáljon új utakat, megkeresse önmagát a saját, megharcolt értékei révén is.
Az igazság az, hogy Mária, Jézus édesanyja utána ment a fiának, éspedig a testvéreivel együtt, hogy „hazavigye” őt, amikor már túl sok ember hallgatta, éspedig kifejezetten a megőrzés, ha úgy tetszik a konzerválás jegyében – féltette ugyanis a fiát. Mint jó anya, érezte, hogy a világi hatalom nem szokott kukoricázni, ha a pozíciója megőrzéséről van szó, és ez bizony be is következett, jól tudjuk. De mi lett volna, ha valóban sikerrel járnak, Mária és a Jézus testvérei, és haza tudják őt vinni magukkal, és lebeszélik arról, hogy szerte járva az országban hirdesse Isten országát? Elvettek volna az emberiség életéből egy valóban mindenre kiterjedően kreatív, új lehetőséget, ami ma is mindnyájunknak az egyetlen járható kiutat jelenti önzésünkből és a lelkünk, a sorsunk bonyodalmaiból. Elvették volna tőlünk az istenfiuságnak azt a hallatlanul kreatív értelmezését, amit Jézus hozott a világnak, és amit ő ma is a kezünkbe tud adni, s ma is az egyetlen valódi megváltást jelenti. Férjen hát össze a szülői szívben, az anyai szívben is a „megőrzés” szándéka, meg az új utak választására is képessé tevő, támogató szeretet, tehát a konzerválás és a kreativitásra képessé tétel! Erre csak azok a szülők képesek, akik magukban is magas szinten művelik mindezeket.
Következő fontos fogalompárunk a komolyság és a derű. Ezek sem könnyen férnek össze egymással, hiszen nagyon sokan tényleg igazán komolyan veszik az életet, éspedig úgy annyira, hogy már mosolyogni is elfelejtenek tőle. Mások viszont annyira szeretik a könnyedséget, a pillanat örömét, meg a vidámságot, hogy egy jó poénért odaadják az üdvösségüket, és talán már azt is elhiszik, hogy a kabarék és általában az, amit szórakozásnak hívnak, megoldják az emberek lehangoltságának és rosszkedvének problémáit.
Megint csak azt kell mondjuk, hogy ez a két dolog ki kell egészítse egymást. Komolyság nélkül szétfolyik az ember élete. Ha semmit nem veszünk komolyan, akkor abból valóban nem is lesz semmi. A komolyság hiányából felszínesség lesz, mindig éppen aktuális örömök után szaladunk. Aztán a szavak is súlytalanná válnak, mondunk dolgokat, amiket nem valósítunk meg, hangoztatunk értékeket, amik kilométerekkel a fejünk felett repülnek el, teszünk ígéreteket, amikre nem lehet számítani és így tovább. A komolyság hiánya fejeződik ki abban, hogy nem tudunk a másik emberre tartósan odafigyelni, nem érdekel, hogy mi van vele, és a komolyság hiánya az is, hogy senkiért nem vállalunk igazán felelősséget, nem vesszük fel a terhét sem egy barátunknak, sem pedig egy ügynek, amiért pedig élhetnénk.
Ennek a dolognak, a komolyságnak ellenpontja a derű és a könnyedség, ami nélkül viszont az életünk nehézkessé és súlyossá válik. Aki már nem tud sem mosolyogni, sem önfeledten örülni a pillanatnak, nem tudja átadni magát egy derűsebb életmozzanatnak, az elkezd másokat is lehúzni. Megjelenik a sopánkodás és a jajongás, mint élettartalom, hogy mindenben megkeressük és meg is találjuk a panaszkodni valót, és akkor örülünk, ha már mindenki legalább annyira boldogtalan körülöttünk, mint mi magunk. Érett szívű édesanya az, aki tud az életben fontos dolgokat, amiket igazán komolyan vesz, ezzel példát ad a gyermekének, és ugyanakkor tud derűs is lenni, s ha kell. Tud akár saját magán is mosolyogni, és feltétlenül van humorérzéke. Nevet a holnapnak, nem pedig retteg tőle – olvassuk a „Derék asszony dicséretében”. Észreveszi mindazt, ami csak örömre adhat okot, és tud olyan szavakat is mondani, amivel fel tudja deríteni a gyermeke és a családja szívét. Ezek rendszerint nem csak derűs, hanem biztató, jótékony szavak is
Legutoljára maradt, amit maga Jézus állít ellentétpárba az evangéliumi történet szerint, ez pedig a család és a lelki család, vagy más szóval anyaszentegyház. Mindnyájunknak nagyon fontos a család, akikhez tartozunk, akik körében a mindennapjaink telnek, de az igazi életpróba mindig az, hogy mennyiben jelenik meg egyáltalán a színen, hogy mi tartozunk egy lelki közösséghez is, ahol az isteni dolgokkal foglalkozunk és ahol életünk megszentelődésének fontos része zajlik. Ez a két dolog úgy annyira ellentétessé tudott válni az első keresztyének idejében, hogy szülők és gyermekek bíróság elé citálták és halálra adták egymást, mert az egyik keresztyénné lett a családban, a másik pedig nem. Ma is nagy kérdés, ki hogyan tudja összerakni ezt a két világot egymással. Nem jó az, hogy minden család, és semmi idő és odaszánás nem marad a gyülekezet számára. De nem jó az sem, ha valaki a családja elől a templomba menekül, mert az ilyesmi csak elodázza az otthoni kérdéseket, nem pedig megoldja azokat. Kezdődik a dolog azzal, hogy a Lacika lerántotta karnist, a Benedek ráült a Robika fejére, és aztán nincs is más téma, csak mindig és mindig a család – később pedig, hiszen kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond – jönnek a további témák, és ennek soha nincs vége.
Jézus azt mondja, hogy igenis van a családon túl egy még nagyobb téma, és ez Isten országa, más szóval Isten királyi uralma. Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fitestvérem, nőtestvérem és anyám. Az egyház és a gyülekezet nem vallási szórakoztatóipari egység, ahol időnként nézőként megjelenünk, ha éppen kedvünk van hozzá, hanem lelki édesanyánk, lelki édesapánk és lelki testvérünk meg lelki gyermekünk ügye. Ha félvállról vesszük, vagy ha csak éppen a hangulataink hoznak ide, de nem a felelős szeretetünk és a szövetségi hűség, akkor eltévesztettük a házszámot. Semmi túlzás nincs abban, amit valaki úgy mondott: három édesanyánk van. Egyik, aki a világra szült bennünket, a másik az anyaszentegyház, amely révén a hitünket kaptuk, és a harmadik a hazánk, amelynek porából vétettünk. És valóban, amilyen szeretettel tartozunk testi édesanyánknak, olyan szeretet illeti egyházunkat, vagyis lelki édesanyánkat, és olyan szeretettel tartozunk a hazának is, amelynek polgárai vagyunk.
Birtoklás és elengedés – valóban szülői tudomány, amelyet mindnyájunknak jó megtanulnunk. Konzerválás és kreativitás, vagyis megőrzés és újat teremtés – itt is mind a kettőre szükség van a maga helyén és a maga idején. Komolyság és derű – járják csak át egymást a szülő szívében, és sokkal gazdagabb lesz tőle mindenki a családban. Végül pedig család és anyaszentegyház, adják át egymásnak ezek is jó ízeiket, így lesz templommá az otthon, és így lesz családdá a gyülekezet. Ehhez adjon sok-sok áldást mennyei Atyánk minden édesanyának. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged az élet csodájáért, amiben mindannyian részesülhetünk, és az anyákért, akikre az életadást és az élet méltó gondozását bíztad. Megköszönjük neked saját édesanyánkat, az ő szeretetét és jóságát, minden áldozatát, ha még itt lehet köztünk, és akkor is, ha már elment a minden élők útján. Szentlelkedet kérjük a közöttünk lévő, hűségesen családjukért élő édesanyákra, nagyanyákra, hogy megmaradhassanak a szelíd szeretetben, támogató, jótékony gondoskodásban, és mindenkor örömmel végezhessék életet megtartó és felemelő szolgálatukat. Töltsd el szívüket hálával, derűvel és éltető erővel. Adjál nekik testi-lelki jó egészséget. Segítsd őket, hogy mindenben jó példát adhassanak gyermekeiknek, és tudják őket elengedni, amikor eljön annak az ideje. Add meg nekik, hogy erősen állhassanak a hitben, és helyükön a lelki családban, az anyaszentegyházban. Vezesd őket Krisztus által mindenkor a megszentelődés útján. Ámen.