Igehirdetés 2015. augusztus 23.

Avagy méltán haragszol-é?

 

Lekció: Jón 3,1-4,11

Textus: Jón 4,4 „Avagy méltán haragszol-é?”

 

Imádkozzunk!

Urunk, semmit sem vihetünk eléd, amivel dicsekedhetnénk, üres a kezünk és üres a szívünk. Szégyenkezve állapítjuk meg, miattunk akár rosszat is mondhatnának rólad a világ fiai, aki pedig mindenek felett valóan szent, jóságos és igazságos Úr vagy. Bocsásd meg hitetlenségünket, önzésünket és minden mást, amivel rossz tanúid voltunk mások előtt, és rongáltuk saját életünket is. Biztosítsd szívünket kegyelmed felől, hiszen jóságod az égig ér. Tisztíts meg, és emelj fel minket Szentlelked erejével! Ámen.

 

Igehirdetés

Mindennapi tapasztalat, hogy az emberi kapcsolatok és barátságok, általában a közösségi élet, de gyakran a családi viszonyok megkeserítője is a harag, a megbocsátani nem tudás. Sokszor hallani a végső érvnek számító mondatot: “Ezek után, amiket tett, vagy mondott nem létezik számomra” – és mivel itt olyan személyes területhez érkezünk, ahol végérvényesen indokoltnak nyilvánítanak egy neheztelést, nem lehet folytatni az érvelést semmilyen megbékélés irányába. Kénytelenek vagyunk elhallgatni, mert ez már belül esik legszemélyesebb körén, ahova rajta kívül másnak bejárása nincs. Így esik meg, hogy szülők és gyermekek, testvérek és testvérek évekig való haragtartás után legfeljebb a bíróságon találkoznak, de nem köszönnek egymásnak. Kevés szomorúbb dolog van a világon.

Induljunk ki abból a furcsa igazságból, hogy az ember konfliktusai mindig valamilyen saját, önmagával való konfliktusának testbe öltözései. Az bánt másokat, akinek saját magának fájó belső sebei vannak, és nem tudja kezelni azokat. Az irigykedik és vádol, aki megrövidítve érzi magát. Az ítél eleveneket és holtakat, aki maga tele van elfojtásokkal, elsősorban saját tisztázatlan, megszelídítetlen vágyaival. Aki önmagával rendben van, annak nem nehéz megtalálni a béke útját – egyszerűen nincs szüksége hadakozásokra. Valószínűleg így kell értenünk Pál feddő szavait is, amit a korintusiaknak mond: “Nem velem, hanem magatokkal vagytok szorosságban…” (2Kor 6,12)

Akárhogy is áll a dolog, azt biztosan megállapíthatjuk, hogy minden konfliktusnak van egy belső „nyúlványa”, ami nélkül az nem működhetne. Mindenki rossz úton jár, aki kiveszi saját magát, mintha ő ott sem lett volna – és csupán másokra mutogat. Ez a silány módszer, amit a lélektan projektív, kivetítéses elhárításnak nevez, át meg átjárja a mindennapokat, a közéletet, és sajnálatosan az egész emberi történelmet is. Kevés olyan pozitív példát tudunk felvonultatni, mint Walter Scott tette Waverly című regényében, a véres harcok után mégiscsak megszülető angol-skót megbékélést (ami lassan sajnos újra aktuálissá válik) – s ami sokkal több nemes, emberi tartalommal bírt, mint a mi Kiegyezésünk 1867-ben. Messze gyakoribb ennél a „…szomszédot gyűlölni kell és ez természetes – minden okunk meg is van rá.” Ez azonban személyes emberi stratégiaként sokkal több boldogtalansághoz vezet, mint boldogsághoz.

Így érthetjük meg, miért fontos mondat a Szentírásban, amit az Úr Jónásnak mond: „Avagy méltán haragszol-é?” Szándékosan választottam a Károli Biblia régies változatát, mert az új fordítású Bibliánk „Igazad van-e, hogy haragszol?!” verziója sápadtabb az erős, veretes szavaknál. Pontosan erre van szükségünk, hogy döntő pillanatokban igenis megkérdőjeleződjék, méltán haragszunk-é! Az ember ürességének, hiábavaló életének ugyanis gyakran egyedül az ad valami érdemleges tartalmat, hogy legalább haragudhat. Nem alkot, nem lobog semmiért, nem éjszakázik magasabb célokért, nem hoz áldozatot… Pedig a „mérgelődés” – milyen pontos a magyar nyelv – mérget termel, azaz magunknak, még a fizikai létezésünknek is árt: inkább megrövidíti az életet, mintsem hozzátenne.

Ha ez így van, ugyan mi a magyarázata ennek az önpusztító stílusnak? Minden bizonnyal az a belső irányultság, amit a lélektan “nárcizmusnak” nevez. Narküsszosz görög mitológiai ifjú elutasította a nimfák szerelmét, s az egyik közülük ezért Nemeziszhez, a bosszúállás istennőjéhez fordult: az meghallgatta panaszát és megátkozta az ifjút. Erre Nárküsszosz, megpillantva magát a patak tükrében, beleszeretett saját képmásába, és hiába próbálva azt magához ölelni, beleveszett a patakba. Reggelre néhány sárga virágot találtak a helyén, amik maguk felé fordultak. Nárcizmusnak hívják az ember önmaga iránti elfogultságát, ami ugyan bizonyos mértékig helyénvaló, sőt szükséges (Ef 5,28-29) – azonban, ha már csak a koncentrált önközpontúság megnyilvánulása, akkor lelki, vagy akár testi értelemben is veszedelmes.

Egyik legfőbb megnyilvánulása ugyanis a sértődékenység. A nárcisztikus személyiség azzal kíván hatni környezetére, hogy visszavonul, elfordul, amint nem neki adnak igazat, vagy nem tömjénezik úgy, ahogy szerinte az neki járna. A szeretet ilyen megvonása mindig átnevelési kísérlet, és bizonyos esetekben valóban más belátásra tudja késztetni az embert. A gyermeknevelésben például kitűnően használható “első fokozat” a szeretetjelek megvonása, ami sokkal jobb, mint az állandó szidalmazás. Alapvető stílusként, karaktervonásként már ellenszenves, s rendszerint másokban is negatív indulatokat kelt. Mindnyájunkban rejlik valamelyes nárcizmus, sőt, mindnyájan hajlunk annak esetenkénti eltúlzására is. A kisgyermekek például egészen nárcisztikusak, szinte csak és kizárólag a saját vágyaikról tudnak, s a földhöz verik magukat, ha nem az lesz, amit ők akarnak. Hosszú és nehéz tanulási folyamat, amíg szüleikkel és általában a többi emberrel megküzdésükben eljutnak oda, hogy – több nap, mint kolbász.

A lélektan leírja az öregkori nárcizmust is, ami az életből kiszoruló ember érzékenysége, sértődékenysége. Irodalmi példája Lear király Shakespeare-nél, aki egyrészt azt hiszi, neki jár minden az élettől, mert ő Lear király, s nem veszi észre, hogy az élet már túlment rajta; másrészt pedig azt sem érti még, milyen igaz a jézusi mondás, hogy „aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt…” (Mát 16,25 Márk 8,35 és Luk 9,24) Nyugodtan mondhatjuk, csak a felnőtt, valóban érett lelkű ember tud gátat szabni önközpontúsága esetenkénti elszabadulásának; s csak a krisztusi lelkület képes, tovább menve ennél – még valódi áldozatokra is.

Ez azonban nem kegyes kitétel gondolatmenetünkben, hanem lényegi fordulópont. Az embert ugyanis nem szokta kisegíteni a nárcizmusból a másik lény övénél is dühödtebb, tekintet nélkülibb önközpontúsága. Abban legrosszabb énjét látja viszont, ezért megfelelően gyűlöli is. Éppen ellenkezőleg: a rossz példa sokszor taszít olyanokon, akik már egyébként is a szakadék szélén állnak, s következik a “ha te úgy, akkor én még inkább úgy – nem fogok lemaradni tőled.” Egyedül a megszégyenítő jóság képes valakit elgondolkodtatni, mint életminta, de az is csak abban az esetben, ha nem vezet mindjárt elpimaszodáshoz is. Ennek ugyanis mindig megvan az esélye, lásd a túlzott anyai szeretet és “mindent ráhagyós” stratégia által elkényeztetett, lusta és pimasz gyermekeket, a későbbi potenciális pszichopatákat, karakter-neurotikusokat és bűnözőket. Persze, mi is lenne velünk, ha nem lenne legalább egyetlen ember a világon, aki mindig mellettünk áll s a javunkat akarja – sajnálatosan jól mutatják ezt az állami gondozásban, valódi anya nélkül felnőttek életút-statisztikái… Hogyan lehetséges hát olyan személyiséggé épülnünk, aki idejében észreveszi, s meg is tudja akadályozni magában a túlzott nárcizmusba való, romboló átbillenést?

Ha az ember magában van, sehogy. Ez szomorú igazság, de így van. „Senkit nem lehet megváltoztatni, akit előbb nem szerettünk” (Pestalozzi) – s ez igaz a pedagógiában, a családi életben és a társas kapcsolatokban egyaránt. Aki nem kap elegendő okos szeretetet a szüleitől, az később szükségképpen eltéved az élet sűrűjében. Mi a Bibliából azt tudjuk, hogy a szeretet forrása Isten, ezért akinek szeretetre van szüksége, annak őhozzá kell visszatalálnia. Olyan megrendítő találkozás ez, ha tényleg létrejön, hogy nem hagyja az embert abban az állapotában, ahogyan volt!

Emlékezzünk Jákob éjszakai tusájára az áldásért: „Nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz!” (1Móz 32,26) Pedig akkorra már mindene megvolt, amiről addig azt hitte, hogy áldás, s amiért képes volt becsapni apját, bátyját, apósát, bárkit. Volt immár gazdagsága, népes családja több is, szabadsága, büszkélkedhetett a sikereivel, a karrierjével – csak éppen valódi áldás nem volt az egészen. És akkor a hitéért, amivel még mindig kereste az áldást, s küzdött érte – azt a nevet kapja az eddigi Jákob helyett (ami azt jelenti, csaló), hogy Izrael. Ez pedig azt jelenti, Isten harcosa, pontosabban fordítva: „Aki megküzd az ő Istenéért, éspedig keményen, hogy nem adja fel.” E megrázó éjszakai találkozásnak, ha úgy tetszik, megvilágosodásnak külső jele is lesz: csípőcsontja az angyali érintéstől kiugrik s egész további útján sántikálva jár – mert aki az Úrral valóban találkozik, annak élete sosem marad úgy, ahogy volt…

Még a nárcizmusából is gyógyulhat, tehetjük mindjárt hozzá, mai témánkat folytatva. Az illusztrációt ehhez Jónástól vettük, aki kényelmesen elhelyezkedett Ninivén kívül: ez minden vallási szekta alapállása is, figyeljük csak meg – kívül lenni a többiek bűnös körén, elvonulni tőlük tisztes távolba, magunkat igazolni és gondozgatni – de leginkább kárörömmel várni a többiek pusztulását. S amikor az nem jön, halálosan megsértődni és elkeseredni: jobb meghalnom, mint élnem…!

Hát ebben a pillanatban szólal meg az Úr, s kérdezi Jónástól: „Avagy méltán haragszol-é?” Nagyon szeretem a mai igehirdetésben már hivatkozott Shakespeare egy mondatát, amit megtalálni Stratford-upon-Avon-i szülővárosában emlékműve talapzatán. Szívesen emlegetem fiatal, induló életek okulására, nehogy utólag kelljen bánkódniuk, hogy nem hallották soha:

 

„Consideration, like an angel came,

And whipped th’offending Adam out of him…”

 

„Mint angyal jött a bölcs megfontolás, S kiűzte vétkes Ádámját belőle…” (V. Henrik I. felv. 1. ford. Németh László) A belátás, a bölcs megfontolás angyalként érkezése gyakran aktuális! Aki bezárkózik a maga igazába, s nem lehet vele beszélni, azon nem lehet segíteni – aztán édes mindegy, hogy éppen családi veszekedésről, vagy nemzetek közötti hagyományos ellenségeskedésről, netán véres háborúskodásról van szó: az eredmény mindig katasztrofális. A délszláv háborúban a 90-es években például 600 ezer ember halt meg teljesen értelmetlenül, mert nem fogadták az “angyal” érkezését, a szíriai polgárháborúban pedig, ami napjainkban zajlik, s amit ráadásul kívülről szítanak, már 800 ezer áldozatnál tartanak s elmenekült közel 2 millió további ember más országokba… A válóperes tárgyalásokon mindenki pontosan fel tudja sorolni a másik fél összes bűnét, ám a sajátjait csak a párjától hallja, pontosabban, nem hallja meg, még ott sem –

Hát ezért van szüksége minden földi embernek az élő Isten előtt megállásra – mert egyéni létezésünk páncélburkait, vagy ami ugyanaz, lelki elhárító mechanizmusait, beleértve a projekciók iszonyúan kemény, megcsontosodott rendszerét csakis a megrendült, összetört szívű alázat tudja megbontani, amit a Krisztus közelsége hoz! Az egész nagy világegyetem, az Univerzum minden porcikája pusztulásra, szétesésre van ítélve, még maguk a protonok is – ezt ma már a fizikusok és csillagászok mondják, nem csak a Biblia. (2Pét 3,7-12) Egyedül ő maga marad meg, a Mindenható, akiben nincs keletkezés és elmúlás, de nincs változás vagy változásnak árnyéka sem. (Jak 1,17) Nélküle az ember beleragad ostoba és hitetlen duzzogásaiba, mint Jónás, és fut a maga vesztébe, mint Júdás…

Így augusztus végén, új kenyérért való hálaadáskor, az aratás befejeződése után nem csak testi kenyerünket köszönhetjük meg – amiről el ne feledkezzen azért senki, ha mégoly sikeres volna is vállalkozása, s mégolyan öntudata támadt volna is saját hatékonyságától. Elég sok ilyet látni ma a vállalkozói rétegben. Mi azonban tudunk az “élő kenyérről” is, amely a mennyből szállott alá (Ján 6,47-50) – s amely örök életre táplál bennünket. (Ján 6,57-58)

Mindnyájan azért születtünk, hogy együnk ebből a kenyérből, s aztán olyan életet éljünk, amely nem a születésünkkel kezdődik és nem a halálunkkal ér véget – hanem Istenből való, benne zajlik le és őbenne teljesedik ki. Ezt az életet mindenki megtalálhatja Jézusban. Együnk hát belőle, a lelki kenyérből: részesüljünk a testté lett igéből, hogy ne maradjunk önzők, sértődékenyek, egyszóval nárcisztikusak – átformálódjunk végre az ő képére és hasonlatosságára! (Fil 3,21) Ő el tudja változtatni a mi nagyon is, sőt egészen nyomorult módon testi mivoltunkat, hogy hasonlók legyünk az ő dicsőséges testéhez! Amikor általa rosszra jóval felelünk, ez történik. Amikor áldjuk azokat, akik átkoznak, és imádkozunk azokért, akik üldöznek minket – ez történik. (Mát 5,44 és Luk 6,27-28) “Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok is irgalmas – és a Magasságos fiai lesztek!” (Luk 6,35-36)

Talán mégis érdemesebb így élni, mint perben és haragban… Egy fedél alatt, de egymás ellenében, egy hazában, de gyűlölködve…  Csak ezt a kérdést kell meghallani hozzá – néhanap, vagy éppenséggel ma is: „Avagy méltán haragszol-é?” – s akkor eljöhet a belátás. Mint az angyal, érkezik majd s eltávolítja  belőlünk mindazt, ami méltatlan.  Így is  legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, ez a belátás csak veled és általad lehetséges. Jöjj hát a szívünkig, s akkor menni fog, váratlanul könnyen még az ellenség szeretete is. Változtass el arra az értékesebb életre, amely csak a Magasságos fiaié lehet. Megköszönjük az aratást, asztalunkon a testi kenyeret, s alázattal folyamodunk a lelki kenyérért, az élő igéért, Krisztusért. Formálj és táplálj minket az örök életre! Ámen.