Igehirdetés 2017. november 19.

Az apostoli köszöntés

Lekció: Zsolt 147,1-20
Textus: Gal 1,3-4

„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, aki adta magát a mi bűneinkért, hogy kimentsen minket a jelenvaló gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint! Övé a dicsőség örökkön örökké! Ámen.”

Igehirdetés

Mindig jót kívánunk egymásnak, amikor utcán emberekkel találkozunk, mégpedig szó szerint, hiszen „jó napot” a köszönésünk – ám egészen más világba csöppenünk azzal a bibliai mondattal, mely a páli levelek elején felhangzik: „Kegyelem néktek és békesség!” Ez a pár szó az apostol személyes védjegye, amiről levélben is fölismerték azok a gyülekezetek, melyeket maga alapított. Más szerzőktől származó, pár évtizeddel később íródott péteri és jánosi levelekben, sőt a Jelenések könyvében is ott találjuk azonban az üdvözlést, vagyis már a korai egyházban egyetemes „apostoli” köszöntéssé vált.

Ez a köszönés kizökkent minket a köznapiságból: egy egészen más horizontra állít. Nem véletlen, hogy sok évszázados református liturgiánk szerint mindig így kezdjük templomi istentiszteletünket: a szent hely első mondataként olyasmi hangzik el, ami kifejezi, itt nem a mindennapok erőinek uralma alatt állunk – másik világba léptünk.

A bibliai “békesség”, héberül shalom már Jézus idejében is régóta használt köszöntés volt (1Krón 12,18  Luk 10,5-6) – mely eredetileg a közeledő ember jó szándékát, békés mivoltát fejezte ki, amihez azonban Pál hozzátette a „kegyelmet” is. Mi fejeződik ki ebben a változtatásban? Annak igénye, hogy a régi „békesség” köszöntésben egyébként eredetileg is meglévő spiritualitás újra hangsúlyt kapjon. A Kr.u. 1. század idejére ugyanis az ószövetségi vallás valamikor ég felé tájékozódó kegyessége meglehetősen az e világi életértékek, vagyis a gazdagodás, testi egészség és sikeresség ügyei felé fordult, s a szigorú fogadalmat tett törvénymegtartókat, az „elkülönülőket” leszámítva nem sokaknak maradt ügye az emberélet hitbeli dimenziója. A keresztyénség terjedése Isten népén belül egy régóta esedékes lelki ébredés  volt: a “törvény és a próféták” legmagasabb rendű ószövetségi üzeneteihez kapcsolódva az isteni jelenlét derűs öröme, valamint az embertárs iránti igazságosság és szeretet – tehát az Ige eredeti értékei éledtek újra benne.

Amikor az apostol ezzel a tőle eredő formulával köszön olvasóinak, arra a többletre emlékezteti őket: ti nem a jólét mindenek fölöttiségének emberei, hanem elsősorban Isten gyermekei vagytok! Ez pedig a modern egyházak híveit is közvetlenül érinti. Miért? Mert a megkeresztelt, elvileg keresztyén emberek sokasága ma is azzal a súlyponttal éli életét civilizációnkban, hogy gyarapodjunk: legyen több kényelmünk, és lehetőleg teljen még luxusra is. Ezekkel önmagukban nincs is semmi baj, amíg nem kerülnek az első helyre,:a polgári jólét el nem homályosítja, függeléki pozícióra nem süllyeszti az ember isteni eredetét. Tehát a sorrendről van szó: mi, pontosabban ki van az első helyen életemben! Ha döntenem kell karrier és tisztesség, anyagi haszon és erkölcsi helytállás között – melyik győz a másikon, és miért?

A „kegyelem” többrétegű szó, melyben ott az isteni jó szándék, hűség és emberek iránti türelem, ám ott az általunk meg nem szolgált bocsánat is. E jók olyasmik, amikről tudunk ugyan, mégis rászorulunk, hogy újra és újra emlékezetünkbe idéződjenek: elveszett helyünket Isten közelében éppen ezek, a velük való tényleges megtöltekezés adja vissza!

A dolgot tartalmilag a köszöntés folytatása részletezi: „…Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól.” Az általános istenhit, sőt, maga az egyistenhit  is meglehetősen elterjedt a világ népei közt, ám a láthatatlan, végső nagy erőt egyedül a keresztyén hit nevezi Atyának. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert e pár szó segít azonosítani, a sok lehetséges istenfogalom közül itt pontosan melyikről van szó. Arról az Istenről beszél az apostol, aki Jézust tette Úrrá mennyeieken, földieken és föld alatt valókon (Fil 2,9-10) – mikor megmentő szeretetét éppen a kereszten magát értünk odaadó Krisztusban mutatta meg a világnak.

Itt meg kell állni, s eloszlatni azokat a félreértéseket – sőt, bizonyos esetekben szándékos érteni nem akarást – melyek Istennel kapcsolatban a „Fiától meghalást követelő apa” nem is jóhiszeműen terjesztett motívuma köré szövődtek. Sokakat ez a téma már önmagában joggal elrémiszt – de mondjuk ki, hogy itt a „fülbe súgós játék” esetével állunk szemben. Gyerekek körbeállnak, s valaki elindít egy mondatot: s mire az visszaér hozzá, már egyáltalán nem lehet ráismerni. Az eredeti mondat Jézus ügyében ugyanis így hangzott: „Milyen nagy kell legyen az Atya jósága, ha az, aki Fiának vallotta magát – ekkora áldozatra volt képes másokért!” Félúton ez már azonban úgy szólt: „Isten áldozatul halálba adta Fiát”, legvégül pedig egyenesen úgy, hogy a keresztyének atyja mindenkit keresztre akar feszíteni, de a saját tulajdon fiát biztosan…

Mi ezzel szemben őt „gondviselő jó Atyánknak” ismerjük (277. dics. 1. v.), Jézust pedig azért valljuk Urunknak, mert tudjuk, hogy ő az örök Isten szeretetéből merítve tudott értünk a golgotai kereszten “teljes áldozatot” (2Sám 24,25) hozni – s nekünk ezt hagyta a szeretet mércéjéül. Menjünk hát vissza a „legelső mondathoz”, lefejtve róla az idők során rárakódott rétegeket – s csodálkozzunk el, de nagyon, ugyan miért nem menekül el a harminchárom éves Jézus az utolsó vacsora éjszakáján azok elől, akik őt halálra keresik…? Micsoda ereje működött ott a szeretetnek, hogy a kereszt iszonyata közepette ez a férfi kínzóiért így tudott imádkozni: „Atyám, bocsásd meg nekik – mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Luk 23,34)

Ő valóban a mi bűneinkért adta magát, hogy kimentsen minket a jelenvaló gonosz világból! Azt akarta, hogy ne sodorjanak el bennünket alantas indulatok, amik annyi emberben munkálnak – de a „mások is így csinálják…” önigazolása, vagy az “egyszer élünk” önmagából kifordított, alapjaiban meghamisított igazsága sem. Ő ezeknél egy magasabb életet hozott, és végtelenül szegény, sőt kifosztott lélek, aki ezt nem látja. Egyszer egy kiránduló csapattal a hegy lábához értünk, ahol fentről gyönyörű kilátás nyílt a távolba. Néhányan azt mondták, ők inkább maradnak labdázni meg üldögélni, mi csak másszuk meg a hegyet – s úgy is lett. Felejthetetlen volt fentről a táj, életre szóló élménnyel gazdagodtunk, alig tudtunk tőle megválni. A lent maradtak azonban úgy tértek velünk haza, hogy semmit nem láttak abból, amiért magát a kirándulást szerveztük. Így is leélhető egy élet – kimaradva a lényegből.

„…Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint…” Igen, valóban az ő akarata, hogy emberek elfelejtkezzenek haragról, erkölcstelenségről és gőgről – ezért történt minden fontos dolog Ábrahám, Mózes, Dávid, és a próféták óta! Micsoda tapasztalás, amikor valaki tényleg átlátja élete egy-egy múltbeli mozzanatát, amiben ott volt, megmutatkozott Isten irgalmas szeretete! Amikor összeállnak a mozaikok, és ami addig rejtély volt, egyszer csak szép és értelmes üzenetté válik.

Különösen a bennünket ért méltánytalanságok várnak ilyen pincemélyi “villanygyújtásokra.” Megérteni a kudarcokban rejlő tanítást, ráismerni általuk saját gyengeségeinkre, fogyatkozásainkra, épülni általuk… pedig mások bántottak ott minket, ehhez kétség sem fér. Mégis, micsoda gyógyulások várnak így az emberre! Rádöbbenni, hogy ami történt, az pontosan Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint történt – vagyis javunkra és előmenetelünkre. Hát ezek a pillanatok azok, amikért érdemes volt embernek születnünk.

„Övé a dicsőség örökkön örökké! Ámen.” Ha ez tényleg így van, ahogy az apostol fogalmazza, akkor mondjon le az ember arról, hogy ő a világ közepe, és senki nem szenved úgy, mint ő. Mondjon le (milyen gyakori mondat, mikor kisiklatva, kizárólag másokra alkalmazva szinte naponta halljuk a közéletben, ahol saját maga természetesen senki semmiről nem képes lemondani!) – szóval, mondjon le az ember önmaga ügyeinek drámai felnagyításáról, mások létezésének, „így-létének” pedig semmibevételéről. Mondjon le mindarról, amibe görcsösen kapaszkodik –   hogy egyszer végre tényleg üres legyen a keze, amit imádságra fölemel – s akkor meg fogja tapasztalni, hogy micsoda gazdagság hívő embernek, Isten gyermekének lenni!

Ez mind ott van abban, hogy nem az enyém, hanem „övé a dicsőség.” Ez aztán az igazi súlypontáthelyezés. Nélküle hangulatok s érzések jöhetnek, jók és rosszak, hogy aztán hamar menjenek is: ebben viszont valódi erő van, s ami talán még fontosabb, hazatalálás. Mint karácsony idején a gyermekkor: ott a gyertyaláng világában – amit talán már unokáink csillogó tekintetében is megpillantunk… Emberhez méltó, ünnepi otthonosság. A bennünk lakó gyermekszív boldog tudása, hogy az élet valamennyi fénye ugyanattól a jóságtól való, s hozzá is talál vissza, a maga útját megjárva – hiszen mindenestől az övé is… Parányi életem pislákoló lángja is, nehéz küzdelmeimmel, tévedéseimmel, váratlan belátásaimmal s ágáló kételyemmel együtt. Igen, őrá tekintek; s hogy őt gondolataim gyöngék fölérni, hát arra nézek, akit ő küldött – Jézusra. Szenvedéseim törpüljenek el az övéi mellett, sebeim fájdalmai legyenek semmivé keresztjét szemlélve! Ne magamra, hanem mindig csak őrá nézzek; lássam kínjait, s szégyenkezzek említésre sem méltó sajátjaim felett. Akkor majd eljön hozzám az életváltoztatás képessége, a csoda: fölé emelkedni önmagamnak. “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél.” (Mát 10,27)

Az apostoli köszöntés szavai méltók arra, hogy emlékezetembe véssem őket, s ha kell, ismételgessem magamban, míg csak át nem járja értelmemet. „Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, aki adta magát a mi bűneinkért, hogy kimentsen minket a jelenvaló gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint! Övé a dicsőség örökkön örökké!” Ha lelkem átlényegül valódi természetére, akkor egy teljesebb és igazabb életet élek majd. Rekedtes hangom méltóbban szól a megvalósítás minden egyes lépésével – készülve az időre, mikor igazán szépen zeng majd a mennyei kórusban. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Add meg Uram, hogy az istentisztelet végén is emlékezzem, miként is kezdődött az. Ámen.

Nyomtatás