Az apostoli köszöntés

Igehirdetés 2017. november 19.

Az apostoli köszöntés

 

Lekció: Zsolt 147,1-20
Textus: Gal 1,3-4

„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, aki adta magát a mi bűneinkért, hogy kimentsen minket a jelenvaló gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint! Övé a dicsőség örökkön örökké! Ámen.”

 

Igehirdetés

Mindig jót kívánunk egymásnak, amikor utcán emberekkel találkozunk, mégpedig szó szerint, hiszen „jó napot” a köszönésünk – ám egészen más világba csöppenünk azzal a bibliai mondattal, mely a páli levelek elején felhangzik: „Kegyelem néktek és békesség!” Ez a pár szó az apostol személyes védjegye, amiről levélben is fölismerték a gyülekezetek, melyeket maga alapított – de a más szerzőktől származó, pár évtizeddel később íródott péteri és jánosi levelekben, sőt a Jelenések könyvében is ott találjuk ezt az üdvözlést, vagyis már a korai egyházban egyetemes „apostoli” köszöntéssé vált. Ez az üdvözlés kizökkent a köznapiságból, s egy egészen másik horizontra állít. Nem véletlen, hogy sok évszázados református liturgiánk szokása szerint mindig így kezdjük templomi istentiszteletünket: a szent helyen megállva első mondatként olyasmi hangzik el, ami kifejezi, hogy itt nem a mindennapok erőinek uralma alatt állunk, hanem egy másik világba léptünk.

A bibliai “békesség”, héberül shalom már Jézus idejében is régóta használt köszöntés volt (1Krón 12,18  Luk 10,5-6), mely eredetileg a közeledő ember jó szándékát, békés mivoltát fejezte ki – amihez azonban Pál hozzátette a „kegyelmet” is. Mi fejeződik ki ebben a változtatásban? Annak igénye, hogy a régi „békesség” köszöntésben egyébként eredetileg is meglévő spiritualitás újra hangsúlyt kapjon. Az 1. század idejére ugyanis az ószövetségi vallás valamikor ég felé tájékozódó kegyessége meglehetősen az e világi élet-értékek, vagyis a gazdagodás, testi egészség és sikeresség ügyei felé fordult, s a szigorú fogadalmat tett törvénymegtartókat, az „elkülönülőket” leszámítva általában nem sokaknak maradt ügye az emberélet hitbeli dimenziója. A keresztyénség terjedése ezért Isten népén belül egy régóta esedékes lelki ébredést volt: a “törvény és a próféták” legmagasabb rendű ószövetségi üzeneteihez kapcsolódva az isteni jelenlét derűs öröme, valamint az embertárs iránti igazságosság és szeretet, tehát az Ige értékei éledtek újra megjelenésében.

Amikor az apostol levelei elején ezzel a tőle eredő formulával köszön olvasóinak, arra a többletre emlékezteti őket: ti nem a jólét mindenek felettiségének emberei, hanem elsősorban Isten gyermekei vagytok. Ez pedig a modern élet egyházainak híveit is közvetlenül érinti. Miért? Mert a megkeresztelt, elvileg keresztyén emberek sokasága ma is azzal a súlyponttal éli életét civilizációnkban, hogy gyarapodjunk, legyen több a kényelmünk, és lehetőleg teljen még luxusra is. Ezekkel önmagukban nincs is semmi baj, amíg nem kerülnek az első helyre, vagyis a polgári jólét bálványa el nem homályosítja, függeléki pozícióra nem süllyeszti az ember valóságos Isten-kapcsolatát. Tehát a sorrendről van szó: mi, pontosabban ki van az első helyen szívemben és életemben. Amikor döntenem kell karrier és tisztesség, vagy anyagi haszon és erkölcsi törvény között, vajon melyik győz a másikon?

A „kegyelem” többrétegű, összetett szó, melyben ott az isteni jószándék, hűség és emberek iránti türelem, de ott az általunk meg nem szolgált bocsánat kifejeződése is. Ezek mind olyasmik, amikről tudunk ugyan, mégis rászorulunk, hogy újra és újra emlékezetünkbe idéződjenek: elveszett helyünket Isten közelében éppen ezek újbóli föllelése, a velük való tényleges megtöltekezés adja vissza számunkra.

Tartalmilag ezt részletezi a köszöntés folytatása: „…Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunktól, Jézus Krisztustól.” Az általános istenhit, sőt, maga az egyistenhit  is meglehetősen elterjedt a világ népei közt, ám a láthatatlan, végső erőt egyedül a keresztyén hit nevezi Atyának. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert e pár szó segít azonosítani, hogy a sok lehetséges istenfogalom közül itt pontosan melyikről is van szó! Arról az Istenről beszél az apostol, aki Jézust tette Úrrá mennyeieken, földieken és föld alatt valókon (Fil 2,9-10), mikor megváltó szeretetét éppen a kereszten magát értünk adó Krisztusban mutatta meg a világnak.

Itt meg kell állni, és eloszlatni azokat a félreértéseket – sőt, bizonyos esetekben szándékos érteni nem akarást – melyek Istennel kapcsolatban a „fiától meghalást követelő apa” nem mindig jóhiszeműen terjesztett motívuma köré szövődtek. Sokakat ez a téma már önmagában is, joggal elrémiszt – de mondjuk ki, hogy itt a „fülbe súgós játék” esetével állunk szemben. Gyerekek körbeállnak, s valaki elindít egy mondatot – de mire az visszaér hozzá, már egyáltalán nem lehet ráismerni. Az eredeti mondat Jézus ügyében ugyanis így hangzott: „Milyen nagy kell legyen az Atya jósága, ha az, aki Fiának vallotta magát, ekkora áldozatra volt képes másokért!” Félúton ez már azonban úgy szólt: „Isten áldozatul halálba adta a Fiát”, legvégül pedig egyenesen úgy, hogy a keresztyének atyja mindenkit keresztre akar feszíteni, de a saját tulajdon fiát biztosan.

Mi ezzel szemben Istent „gondviselő jó Atyánknak” ismerjük (277. dics. 1. v.), Jézust pedig azért valljuk Urunknak, mert tudjuk, hogy ő az örök Isten szeretetéből merítve tudott értünk a golgotai kereszten teljes áldozatot (2Sám 24,25) hozni, s nekünk is ezt hagyta a szeretet mércéjéül. Menjünk tehát vissza nyugodt lélekkel a „legelső mondathoz”, lefejtve róla az idők során rárakódott rétegeket – s csodálkozzunk el azon, de nagyon, ugyan miért nem menekül el a harminchárom éves Jézus az utolsó vacsora éjszakáján azok elől, akik őt halálra keresik? Micsoda erői működtek ott a szeretetnek, hogy nagypénteken a kereszt iszonyata közepette ez a férfi kínzóiért így tudott imádkozni: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Luk 23,34)

Ő valóban a mi bűneinkért „adta magát”, hogy kimentsen minket a jelenvaló gonosz világból! Azt akarta, hogy bennünket ne sodorjanak el alantas indulatok, amik annyi emberben munkálnak, de a „mások is így csinálják…” önigazolása, vagy az „…egyszer élünk” önmagából kifordított, alapjaiban meghamisított igazsága sem. Ő egy magasabb életet hozott, és végtelenül szegény, sőt kifosztott lélek, aki ezt nem látja. Egyszer egy kiránduló csapattal a hegy lábához értünk, ahol fentről gyönyörű kilátás nyílt a távolba. Néhányan azt mondták, ők inkább maradnak labdázni meg üldögélni, mi csak másszuk meg a hegyet – s úgy is lett. Felejthetetlen volt fentről a táj, életre szóló élménnyel gazdagodtunk, alig tudtunk tőle megválni. A lent maradtak azonban úgy tértek velünk haza, hogy semmit nem láttak abból, amiért magát a kirándulást szerveztük. Így is leélhető egy élet – kimaradva a lényegből…

„…Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint…” Igen, valóban az ő akarata, hogy emberek elfelejtkezzenek haragról, erkölcstelenségről és gőgről – ezért történt minden Ábrahám, Mózes, Dávid és a próféták óta! Micsoda megtapasztalás, amikor valaki átlátja élete egy-egy múltbeli mozzanatát, amiben ott volt, s megmutatkozott Isten irgalmas szeretete! Amikor összeállnak a mozaikok, és ami addig rejtély volt, egyszer csak szép és értelmes üzenetté válik. Különösen a bennünket ért méltánytalanságok várnak ilyen pincemélyi “villanygyújtásokra”… Megérteni a bennük rejlő tanítást, ráismerni általuk saját gyengeségeinkre, fogyatkozásainkra, épülni általuk… pedig mások bántottak ott minket, ehhez kétség sem fér. Mégis, micsoda gyógyulások várnak így az emberre! Rádöbbenni, hogy ami történt, az pontosan Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint történt – vagyis javunkra és előmenetelünkre. Hát ezek a pillanatok azok, amikért érdemes volt embernek születnünk.

„Övé a dicsőség örökkön örökké! Ámen.” Ha ez tényleg így van, ahogy az apostol fogalmazza, akkor mondjon le az ember arról, hogy ő a világ közepe, és senki nem szenved úgy, mint ő. Mondjon le (milyen gyakori mondat ez, mikor kisiklatva, kizárólag másokra alkalmazva naponta halljuk a közéletben, ahol saját maga természetesen senki semmiről nem képes lemondani!) – szóval, mondjon le az ember önmaga ügyeinek drámai felnagyításáról, mások létezésének, „így-létének” pedig semmibevételéről. Mondjon le mindarról, amibe görcsösen kapaszkodik –   hogy végre egyszer tényleg üres legyen a keze, amit imádságra fölemel – s akkor meg fogja tapasztalni, hogy micsoda gazdagság hívő embernek, Isten gyermekének lenni!

Ez mind ott van abban, hogy nem az enyém, hanem „övé a dicsőség”. Ez aztán az igazi súlypontáthelyezés. Nélküle hangulatok és érzések jöhetnek, jók és rosszak, hogy aztán hamar menjenek is – ebben viszont valódi erő van, s ami talán még fontosabb, hazatalálás. Mint karácsony idején a gyermekkor ott a gyertyaláng világában, amit talán már unokáink csillogó tekintetében is megpillantunk. Emberhez méltó, ünnepi otthonosság. A bennünk lakó gyermekszív boldog tudása, hogy az élet valamennyi fénye ugyanattól a jóságtól való, s hozzá is talál vissza, a maga útját megjárva – hiszen mindenestől az övé is… Az én parányi életem pislákoló lángja is, nehéz küzdelmeimmel, tévedéseimmel, váratlan belátásaimmal s minden ágáló kételyemmel együtt. Igen, őrá tekintek; s hogy őt gondolataim gyöngék fölérni, arra nézek, akit ő küldött – Jézusra. Szenvedéseim törpüljenek csak el az övéi mellett, sebeim fájdalmai pedig legyenek semmivé keresztjét szemlélve. Ne magamra nézzek, hanem mindig csak őrá; lássam kínjait, s szégyenkezzek említésre sem méltó saját bajaim felett. Akkor majd eljön hozzám az életváltoztatás képessége, a csoda: fölé emelkedni önmagamnak! “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél.” (Mát 10,27)

Az apostoli köszöntés szavai ezért méltók arra, hogy emlékezetembe véssem őket, s ha kell, ismételgessem magamban, míg csak át nem járja értelmemet. Ha lelkem átlényegül valódi természetére, egy teljesebb és igazabb életet élek majd. Rekedtes hangom addig is méltóbban szól már a megvalósítás minden egyes lépésével, készülve az időre, mikor igazán szépen zeng majd a mennyei kórusban. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Add Uram, hogy az istentisztelet végén is emlékezzem, miként kezdődött az! Ámen.