Igehirdetés 2003. május 4.

Az édesanyák dolga

Lekció: 2Móz 2,1-10
Textus: Luk 12,32

“Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot.”

Imádkozzunk!

Istenünk, te szeretetedből alkottad az életet, s féltő gonddal vigyázol rá minden formájában. Megköszönjük a szemünk láttára most éledő teremtett világot és benne az emberélet csodáját, a megismételhetetlen tüneményt, aminek mindnyájan részesei lehetünk. Különösen is köszönjük neked e napon az édesanyákat, akikre oly nagy felelősséget bíztál az emberélet kiformálásában és gondozásában. Tőled kérjük az áldást az időre, amit házad áhítatában tölthetünk kicsinyek és nagyok. Azt kérjük, nyisd fel szívünket és értelmünket igéd számára. Szükségünk van a lelki kenyérre, adj nekünk most vezetést és útmutatást. Ismered életünk hiányait és erőtlenségét, töltsd ki ránk örökkévaló Lelkedet és adj tőled való lelki táplálékot. Megváltó Krisztusunkért kérünk, hallgass meg minket imádságunkban! Ámen.

Igehirdetés

Ez az igehirdetés Mózes édesanyjáról szól, akinek arcvonásai annyira ködbe vesznek, hogy nevét sem tudjuk, csak azt, hogy Lévi törzséből, vagyis a papi nemzetségből való leány volt. Mózesről, fiáról sem tudunk túl sokat mint emberről, neki az életműve beszél – de édesanyja igazán csak pár ecsetvonással kerül megfestésre a Szentírásban. Anyák napján ma róla gondolkozzunk, mert a néhány vonás, ami őt megjeleníti a Bibliában, mesteri kézzel van megrajzolva, és fontos üzenetet hordoz.

Mielőtt őt említené a Biblia, beszél két istenfélő bábáról, azaz szülésznőről, akik nem engedelmeskedtek a fáraó parancsának, hogy megöljék Izrael népének születő fiúgyermekeit – “mert hitték az Istent.” Ezen az úton járt Mózes édesanyja is, a Lévi törzséből való asszony. Ő sem öli meg a fiúgyermeket, s bár a történet nem hangsúlyozza külön, ám sejteti, hogy ez nála is hitbeli állásfoglalás volt. Istenfélő ember nem tesz az élet ellen: tudja, hogy az a Feljebbvaló ajándéka, s az életet senki másnak nincs joga visszavenni, mint aki alkotta.

Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy ma az ember Istennek képzeli magát, beül az Örökkévaló helyébe, s igényt tart arra, hogy ő döntse el, melyik embertársának meddig érdemes élnie, meddig nem. Még jótékony palástot is vonnak a dolog köré arra hivatkozva, hogy ezzel jót tesznek az illetőnek, amiből annyi  lehet igaz, hogy megrövidítik életét és esetleg a szenvedéseit is – de arról elfelejtkeznek, hogy ezzel olyan jogot vesznek kezükbe, ami nem jár embernek, még “szívjósága” igazolásaként sem. Az élet nem az emberé – hanem az Úré, aki alkotta azt. Háromezer éve Egyiptomban akadt két istenfélő bábaasszony, s egy Lévi törzsbeli asszony, akik nem oltották ki az életet, amit rájuk bíztak, “mert hitték Istent” – s iránymutatásul máig él emlékezetük.

Mi lehetne más üzenete ennek mai, és leendő édesanyákhoz, de minden férfiemberhez is – mint hogy a hitünk mértéke szerint fogjuk tudni védeni az életet magunk, mindenkori emberek is. Hit nélkül az ember csak roncsolni tudja az életet. Nézzük meg a 20. század nagy diktátorait, akiknek kezéhez embermilliók vére tapadt, mindegyik kihűlt szívű, üres, cinikus ember volt, akinek saját hatalmán kívül más nem létezett. Azok nem hitték Istent, s megengedhetőnek tartották az élet kioltását.

De nem csak azért kell a hit, mert különben életellenessé válik az ember, s a gyermekek meg sem születnek, hanem azért is, mert az élő Isten tisztelete nélkül előbb-utóbb magunkat fogjuk bálványozni. S már ne csak a félelmetes diktátorokra gondoljunk, akik szó szerint megkövetelték istenítésüket, hanem a sok köznapi emberre és asszonyra is, akik élő hit nélkül kezdik abszolutizálni a maguk érzelmeit, ha asszonyok, és a maguk “elveit”, ha férfiak… Már csak ilyenek vagyunk: ha üres marad az ő helye az emberi szívben, az ember hozzáfog magát isteníteni. Biztos jele, amikor kezdi valaki összetéveszteni a valóságot a saját érzelmi életével, vagy a nagyon okos elméleteivel – úgy annyira, hogy egy idő után már semmit sem lát ezeken kívül…

“Mit csináljak, nem tehetek róla, ezt és ezt érzem” mondja egy asszony – s itt a vita be van fejezve, semmi érvelés nem használ, mert valaki – érez. De a férfiak sem jobbak. Fejükbe vesznek valami bölcsességet, s aztán elmehet mellettük az egész világ, ők bornírt módon nem látnak és nem hallanak, mert valamit egyszer kigondoltak – és nincs többé segítség… Íme, ilyen az ember – amikor a Feljebbvaló helyén maga lakik.

Mózes édesanyja éppen úgy, mint a bábaasszonyok, hitte Istent – s ezzel az élet oldalán maradt. A zsidó asszonyok ma is úgy hordják gyermeküket, hogy arra gondolnak, ő is lehet a Messiás. Egy londoni rabbi szájából hallottam azt a derűs, nemzeti értelemben önironikus mondatot, hogy onnét lehet tudni, Mária, Jézus anyja zsidó asszony volt, hogy azt gondolta gyermekéről, ő az Isten… Az evangéliumból ezzel szemben tudjuk, volt idő Mária életében, amikor éppenséggel utána ment fiának a Jézus testvéreivel együtt, hogy hazahozzák, mert azt gondolta felőle, ördöngös lett, azért beszél annyit Isten országáról… (Mát 12,46-50  Ján 7,5) A Biblia tehát nem idealizálja őt, nagyon is reális képet fest róla.

Mózes édesanyja sem szentkép formájában van megörökítve. Egyszerű asszony, aki látja, hogy a gyermeke milyen szép, s gyönyörködik benne. Azt hiszem, minden édesanya szépnek látja a gyermekét, amikor az megszületik, pedig az rendszerint vörös, ráncos, kancsal, még a szemei sem együtt mozognak, gyakran inkább olyan, mint egy megviselt öregember – édesanyjának mégis legszebb a világon, mert az övé. Így volt Mózes édesanyja is – s ezért azt mondhatjuk felőle, hogy olyan, mint minden normális asszony. Egyszerűen a helyén van, mint anya. Örömét leli a gyermekében, pedig biztosan az is sírt, nyűgös volt, s ezek a dolgok ott Egyiptomban nem is voltak veszélytelenek. De ő a helyén van, mint édesanya.

Milyen sokan elhagyják a helyüket – nem feltétlenül azzal, hogy lemondanak gyermekük neveléséről, hanem azzal, hogy belülről, lélekben máshol vannak. Betölti őket valami fontosabb: pénzkeresés, tanulás, társasági élet, a saját érzelmeik, bármi – csak ne kelljen a gyermekkel foglalkozni. Saját magukat nem akarják áldozatul adni. Pedig “…aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, s aki elveszti az ő életét, megtalálja azt” – ezernyi példa igazolja. Mózes édesanyja egyszerű asszony, aki gyönyörködik az ő szép kicsi gyermekében: s ezzel a nagyon is köznapi és nagyon is normális viszonyulással egy vallási óriást ad az emberiségnek, aki évezredekre formálni fogja majd a világot…

Az is figyelemre méltó ebben az asszonyban, hogy okos. Megtalálja a kivitelezés módját, amikor meg kell menteni a fia életét! Nem sopánkodik, hogy mi lesz velünk, jaj nekem, jaj a fiamnak – hanem vesz egy kosarat és kibéleli szurokkal meg gyantával, hogy a Nílus vizén elrejtse a sás között; a gyermek nénje pedig ott áll kicsit távolabb, hogy lássa, mi történik. A gyakorlati bölcsesség az édesanyák legszebb tulajdonságai közé tartozik!

Megtalálni a megoldást, a járható utat ha kell, ott is, ahol életveszély van… Azt is mondhatnánk, helyén van az esze. A butaság bizony nagyon sokat ront az élet minőségén, s néha még magát az életet is veszélyezteti. Ezért hát nem szabad butának lenni, hanem kötelező dolog, hogy használjuk az eszünket. Bizonyos értelemben bűn a butaság, nem csak állapot – igaz, nagyon nehéz rajta segíteni. De íme, most ebből is leckét kapunk: tessék használni a fejünket, Isten gyermekeinek ez is kötelessége! Elég szomorú az a sóhaj a Bibliában, hogy “a világ fiai a maguk nemében okosabbak az Isten fiainál…” (Luk 16,8) Ne engedjük, hogy így legyen! Éppen ellenkezőleg: “Legyetek okosak, mint a kígyók, és tiszták, mint a galambok!” (Mát 10,16)

Találjuk ki, miként lehet az életet menteni – és ami ugyanaz, a minőségét javítani! Az a gyékény kosárka, amit a mai napig “mózeskosárnak” hívunk, nem is olyan ördöngös találmány. Ha egy kicsit gondolkodunk, nekünk is eszünkbe juthat. Vagy ha nem pontosan az, akkor valami olyasmi. Isten gyermekeinek kötelessége, hogy okosak legyenek, éspedig nem csak a maguk, hanem az ő ügye érdekében is! Emlékezzünk a gyékénykosárra, amit szurokkal és gyantával tett vízhatlanná az édesanya, valahányszor “megoldhatatlannak” tűnő dologgal állunk szemben! Kell lenni valami értelmes kiútnak. Nem lehet, hogy nincs megoldás! Hányszor találkozni siránkozó emberekkel, asszonyok kivált szeretik ezt – s most mit látunk: “…aki keres, az talál” – még konstruktív kiutat is… (Mát 7,7-11)

Pedig néha tényleg nagyon reménytelennek tűnik egy-egy helyzet: minden összekuszálódott, túl van a lehetőségeinken – de gyékény és szurok, meg gyanta csak akad ilyen helyzetben is, főleg ott, ahol “…félik az Urat”!

Ahol emberek nem hagyják végiggondolatlanul a dolgaikat, maga Isten is közbelép. Így kell értelmeznünk azt a mozzanatot, hogy a fáraó lánya magához veszi a gyermeket, de saját édesanyja szoptathatja fel: az Úr megáldja azt, ami megáldható…! Vagy fogalmazzunk igeibb alapon: csak megáldható dolgokat áld meg! Ha Mózes édesanyja pénzzel, befolyással, bármi mással próbálkozott volna, hogy megmentse az életnek fiát, biztosan nem kapja meg az ajándékot, amit így kapott. Hitét, alázatát, egyszerű és tiszta józanságát azonban megáldotta az, aki csak megáldható dolgokat áld meg. Aki “…hatalmasokat ledönt a trónjaikról, és megalázottakat fölemel, éhezőket lát el javakkal és bővölködőket küld el üres kézzel…” (Dán 2,21  Luk 1,52-53)

Ha néhány szóban össze akarjuk foglalni, mit is mond nekünk az ige, ami Mózes születéséről s édesanyjáról szól, ezeket mondhatjuk: hit, helytállás és okosság. Mindegyikre szükség van! Hitre, hogy nehogy magunkat istenítsük, mert erre nagyon is hajlunk valamennyien – hanem a fő helyet, az első helyet újra és újra annak adjuk át életünkben, akit egyedül megillet – Istennek. Aztán helytállás, ami szó szerint annyit jelent, hogy állni a helyünkön, ahová ő állított: tenni a dolgunkat egyszerűen és szeretettel. Végül pedig okosság, vagyis lelemény – használni értelmünket, keresni a konstruktív kiutat, egészen addig, amíg az meg nem lesz…

Ahol megvannak ezek: hit, helytállás és okosság – ott Isten segítő szeretete sem késik! Mózes nem csak életben marad, hanem a legjobb nevelést is kapja, hogy egykor majd népe szabadulásának alkalmas eszköze lehessen. Mert volt egy édesanyja, aki maga is megáldható életet élt… Isten segítse az édesanyákat, nagyanyákat, de minden asszonyt és férfit egyaránt, akikre fiatal életek vannak bízva – hogy ki-ki hivatása szerint a legjobban segíthesse a jövendő életek megszületését, megmaradását, és testi-lelki gazdagodását! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Istenünk légy áldott, hogy valaki megszenvedett értünk – hogy egyáltalán a világra jöjjünk. Áldunk érte akkor is, ha már elment a földi életből – ha pedig még itt lehet, neked köszönjük szeretetét és gondoskodó jóságát. Szeretnénk mi magunk is javára lenni az utánunk következőknek, segíts ebben minket. Köszönjük lelki édesanyánkat, az anyaszentegyházat, s a haza földjét, amelyből vettél minket, s egykor majd porainknak is magába fogadja. Imádkozunk országunkért, hogy találjon lelki növekedést és tisztánlátást a nemzet. Vedd el rólunk a romlást, a homályt és a zűrzavart: adjál hitbeli növekedést, hogy méltóbbak lehessünk azokhoz, akik előttünk jártak és sokakért szolgáltak. Áldd meg munkás hetünket, amire szent napodon megpihenve most lélekben készülünk, s tedd megszenteltté e nap hátralévő óráit.  Ámen.

Nyomtatás