Az édesanyák napján

2005. május 1.
dr. P. Tóth Béla

Az édesanyák napján

Lekció: Példabeszédek 31,10-31
Textus: Máté 18,10

“Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok, mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját.”

Imádkozzunk!

Istenünk, te úgy alkottad az életet, hogy abban szerepet és feladatot adtál minden élőlénynek. Köszönjük, hogy mi magunk is tőled kaptuk a megbízatást, hogy emberek legyünk. Megvalljuk, hogy néha túlságos biztonsággal azt hisszük, tudjuk, mi a dolgunk, máskor pedig homályban és bizonytalanságban járunk és szorongások közt élünk. Köszönjük a szent nap áldását, hogy ismét alkalmat kaptunk az elcsöndesedésre. Építs bennünket te, aki mindenek teremtője és éltetője vagy. Adj most nekünk valódi elmélyedést, önmagunkba tekintést és szólj hozzánk igédben, a te igéd igazság. Keserűségeinkben vigasztalónk, bűneinkből Megváltónk, segíts rajtunk. Add meg nekünk az életnek igéjét, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennünk gazdagon. Vedd el alkalmatlanságunkat, törd át a szívünk köré magunk építette falakat, és örvendeztess meg minket Szentlelked derűjével.

Ámen

Igehirdetés

Anyák napján sok szeretettel köszöntjük az édesanyákat. Valamikor régen, az ószövetségi időkben nem évente egyszer, hanem minden héten, a nyugodalom napjának előestéjén elismerték azt a sok tűrést, helytállást és munkát, amit a családanya tett otthonáért és szeretteiért: a családfő a vacsora előtt felolvasta a Példabeszédek könyvéből a “Derék asszony dicséretét”, amit az előbb mi is hallhattunk. Egy egész heti kemény munka, sokszor hiábavalónak tűnő igyekezet, olykor anyagi gondok és családi betegségek miatti aggódások hétköznapjai után ezek a bibliai igék állították helyre az elnyúzott családanya méltóságát. A társadalmi közeg akkoriban még apajogú volt, vagyis döntően a férfi viselt minden felelősséget, többnyire konkrét értelemben is uralta a családot, és bizony megesett, hogy az asszonyt jószerivel alig tekintették többnek, mint egy szolgálót. A házasságkötéskor szabályosan ki kellett fizetni az árát az asszonynak, hiszen elhozták a háztól és így ezzel kevesebb lett abban a háztartásban a munkaerő, szinte szabott ára volt a menyasszony megváltásának a legtöbb keleti kultúrában. Azt is mondhatnánk, hogy elsősorban munkaerőnek, vagy mindenesetre valami dolognak tekintették, és ha nem vált be ebben a minőségében, akkor megfelelő válólevelet írva elküldhették a háztól.

Az apajogú társadalomnak vége, ma teljesen egyenrangúak immár a nők, legalábbis elviekben, és milyen jó, hogy az árúnak tekintett asszony, vagy a dolognak tekintett asszony időszaka is elmúlt. De talán ne siessünk annyira az örömmel, mert elég sok jele van annak, hogy nem múlt el egészen. Mi emberek ugyanis könnyebben tudunk bánni egy dologgal, mint egy élőlénnyel, sajnos, ez is a gyarlóságaink, sőt bűneink következménye, és ezért előszeretettel faragunk dolgokat az emberekből. Egy dolog egyértelmű, egyszerű jelentésű, könnyen a helyére tehető, míg egy ember mindig bonyolult, összetett, problematikus és sokrétegű. Ezért a lelkünk hajlik arra, hogy a másik emberből dolgot faragjon.

Így lesz az egyik emberből, esetleg házastársból ma is háztartási alkalmazott vagy pénzkereső automata, aszerint, hogy férfiről vagy nőről van szó. Így lesz a gyermekből a szülő meghosszabbítása, akivel aztán összetéveszti magát az apja vagy az anyja, mintha az ő keze vagy lába lenne, holott az ténylegesen egy másik ember, csak éppen még fiatal. Így lesz pl. az embertársból partner a férfi-nő kapcsolatban, vagyis játékszer, akihez nem kell igazi elkötelezettséggel tartozni a mai szingli és együtt-élős világban, mert bármikor kicserélhető egy másikra, egy jobb példányra. De így lesz pl. a munkaerőből is modern rabszolga a 21. században, akivel olyan szerződést vagy legalábbis megállapodást lehet kötni, hogy szükség esetén tíz-tizenkét órát, vagy akár két műszakot, 16 órát dolgozzon végig és vasárnapról ne is álmodjon. Sajnos, ma is van tehát olyan, amikor egyik ember dologgá teszi a másikat!

” A dolgokból elég!” – mondta egy múlt századi gondolkodó, és most mi is ugyanezt mondhatjuk, főleg abban az értelemben, hogy mai emberi életünk egyik legrombolóbb megromlása az ige mérlegén megmérve magunkat éppen az, amikor dolognak nézi és ezzel dologgá is teszi egyik ember a másikat.

Jézus a legkisebbekről, a gyermekekről is azt mondta, hogy vigyázzatok rájuk, meg ne vessetek közülük egyet se, le ne becsüljétek őket, mert az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját. Azt fejezi ki ez a gyönyörű mondás, hogy míg mi emberek hajlandók vagyunk egymást aszerint osztályozni, hogy kitől mit várhatunk, és így aztán van egy rangsorunk a gazdagoktól és befolyásosoktól kezdve a jelentéktelenebbekig, a sor végén a gyerekekkel, akik már nem is számítanak, ezzel szemben a Jézus tanítása szerint a gyermekeknek éppen úgy van Isten-kapcsolata, mint a felnőtteknek, “angyalaik mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját” – ezért pontosan annyit érnek, mint a felnőttek. Nem szabad őket lebecsülni, nem szabad őket “dolognak” tekinteni. “Meglássátok, meg ne utáljatok egyet is eme kicsinyek közül” – mondja a Károli Biblia veretes szövege.

Milyen jó, hogy ma arra emlékezhetünk: adott Isten édesanyákat, akik a saját testükből táplálják a kicsinyeiket, amikor azok még enni sem tudnak, akik figyelik a növekvő gyermekük minden rezdülését, nyomon követve minden egyes nap újabb és újabb fejlődéseit, akik ott ülnek a gyermekük ágya szélén, amíg annak a láza le nem megy, és akik a saját szájuktól is megvonják a falatot, ha csak így tudnak segíteni. Mennyi, de mennyi szomorúságot kell nekik elhordozni, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az a legjobb lenne, mennyi türelemre és megbocsátásra van szükség, amíg valaki csak egyetlen gyermeket is felnevel! És valóban, mennyi hálával tartozunk édesanyánknak, aki megszült, táplált és jóra tanítgatott bennünket, aki szégyenkezett velünk, amikor rosszat tettünk, büszke volt ránk, ha valami jól sikerült és imádságaiban csöndben és hűségesen készítgette a jövőnket, amiről velünk együtt álmodott.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a jézusi látás szerint nem csak a felnőtt férfiak nappali tudata méltó arra, hogy értéknek tekintsük. Ezt a fajta tudatot hívjuk mi ésszerűségnek, racionalitásnak, legtöbbször gazdasági és szervezési területre szűkítve vele az élet minden egyes létező problémáját, mintha ember és lélek nem is létezne, csak hasznosság, bevétel, siker és számokban kifejezhető eredmények. A “Jézus Krisztus szupersztár” című musical-ben jó érzékkel Júdás szájába adják a szerzők ezt a szempontot. Ő azzal vádolja Jézust, hogy nem jó szervező, rendesebben meg kell szervezni a megváltást, sikeresebb népfelkelést kell csinálnia, ha tényleg fel akarja szabadítani a népét. De Jézus számára nem ez a fontos. Őt nem az foglalkoztatta, hogy szám szerint hányan hallgatják, mekkora a tömeg létszáma, soha egyetlen ilyen utalást nem találunk a szavai közt, a tanítványait sem erre tanította. Neki az a fontos, hogy ember a kisgyermek is, aki még egyáltalán nem is tud semmi hasznos dolgot létrehozni és szervezési szempontból inkább akadály és útban van, mintsem használni lehetne valamire, ami siker, ami tömeg, ami mennyiség.

És tudjuk, hogy Jézus ugyanígy embernek tekintette az idős szülőket is, és azt követelte tanítványaitól, hogy senki ne mondja közülük azt, “Korbán”, azaz templomi ajándék az, amivel segíthetnélek, így nem adok semmit öreg szüleimnek. Éljen meg a csöppnyi nyugdíjából, ahogy tud, amint a mai társadalom mondja, ha nem is szavakban, de cselekedetekben. És jól tudjuk Jézusról azt is, hogy mennyire embernek tekintette az asszonyokat is, azokat az asszonyokat és azokat az anyákat, akik valóban mindent megtesznek gyermekeikért, mert nem dolognak tekintik őket, hanem valóságos és értékes embernek.

Ezért most halljuk meg ezt az üzenetet: Jézusnak gondja van a gyengébbekre, a kicsinyekre, az öregekre, és az elstrapált asszonyokra egyaránt. Azt mondja nekünk, hogy vigyázzunk rájuk. Nehogy megvessük, lebecsüljük, semmibe vegyük őket! Ne szokjuk meg például, hogy van valaki, aki odateszi az ételt az asztalra, beteszi a szekrénybe a szépen kimosott és kivasalt ruhát, hanem köszönjük meg, mert Jézusnak is gondja van azokra, akiket az ésszerűség és a hatékonyság meg a versenyszellem évszázadában ma is szokás másodosztályú embernek tekinteni, vagy pedig kizárólag anyagiakat hozó munkaerőként számon tartani.

És ez az üzenet maguknak az édesanyáknak is szól. Ha nem becsülnék meg őket az emberek, mint ahogy nagyon sokszor erről van szó, akkor emlékezzenek arról, hogy Jézus számára ők nagyon is fontosak. Számon tartja őket az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Előtte nem csak a felnőtt férfi nappali tudata érték, hanem a kisgyermek, az idős ember, és az asszonyok, az édesanyák sajátos, lélektől és érzelmektől sem ritkán áthatott gondolkodása is. Az ő angyalaik mindenkor látják Jézus mennyei Atyja orcáját. Jézus így tekint rájuk, és ez azt jelenti, hogy ők is megtelhetnek az értékes élet belső érzetével. Nem hiábavaló dolog, hogy minden nap el kell mosogatni, hogy az ételt megesszük, ami az asztalra kerül, hogy az egyik takarítás után pár nappal jönnie kell a másiknak, hanem mind ez az élet legszentségesebb szolgálata. Nem csak az teremt értéket, aki hidakat vagy házakat tervez és nem csak az hasznos, akinek a munkáját még egy évszázadig mutogatni lehet, hogy ezt ilyen és ilyen nevű ember alkotta. Az ún. sötét középkor embere nem is írta oda a nevét egy festmény alá vagy egy elkészült szobor talapzatára, mert nem az a fontos, hogy én alkottam, a dolog magáért beszél. Ugye, nem is volt az az időszak olyan nagyon sötét, főleg a mai korszakhoz képest, amikor minden azon múlik, hogy ki hányszor tud megjelenni a lapok címoldalán és aztán erre azt mondják, nagy a népszerűsége, kiváló ember.

Ha Jézusnak ennyire fontosak ők, a mindennapokban nem annyira fontos emberek, akik szóba sem jönnek a népszerűségi versenyeken, ezeken a hamis és álságos listákon, akkor mi is így vigyázzunk őrájuk.
Ma ezt így fogalmaztuk: le ne becsüljük, dologgá ne silányítsuk őket. Ünnepeljük meg emberségüket, köszönjük meg szolgálatukat, helytállásukat, hűségüket.

De ez az ige mindnyájunknak is szól. Az emberség titkát ugyanis ugyanabban fogalmazza meg mindenkire nézve a jézusi ige: ember az, akinek van Isten-vonatkozása. Vagyis aki nem magát bálványozza, aki nem teszi magát Isten helyébe, hanem megmarad alázatban, istengyermekségben. Ez a mi igazi méltóságunk: hogy nem csak tudunk Alkotónkról, de szeretetben és közösségben is lehetünk ővele. Mennyi jó ígéret van azoknak a Bibliában, akik Őbenne maradnak! Szinte kifogyhatatlan a szebbnél-szebb mondások sora.

Bocsánat, kegyelem, igazság, új kezdet, aztán megújulás és szárnyra kapás – tényleg csak jók és jók, egymás után! Mind ez annak a gyümölcse, ha mi valóban Isten gyermekei vagyunk és tényleg aszerint is élünk. Ez a mi méltóságunk. Most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de amint ő van, úgy meg fogjuk látni őt!

“A dolgokból elég!” – hallottuk a régi mondást. Hát legyenek újra emberekké számunkra az emberek, olyan emberekké, akikért érdemes élni, akiket érdemes meghallgatni, akiknek a szavában mindig lehet valami többlet, tanítás, ajándék. Akiket Jézus úgy szeret, hogy számon tartja őket, mert Istenhez tartoznak.

És ahogy ő meghallgat minket, ahogy a kisgyermekek angyalai ott vannak Isten színe előtt, úgy kapjunk most hitet mi is, hiszen van rá okunk: mindnyájan fontosak vagyunk Istennek. Gyászunkban ő vigasztal, kételyeinkben ő ad bizonyosságot, és az erőtlen erejét ő sokasítja meg.

“Csudaképpen én vigasztalást vészek, Cselekedetidre hogyha tekintek,
Kezeidnek munkájában örvendek, Teremtőmnek, Megváltómnak éneklek!” (255:3)

Ámen

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, a te közeledben más fényben látjuk a régi dolgokat és mélyebben megértjük a saját életünket is. Köszönjük neked a kegyelem bőségét és azt a gazdagságot, amivel felénk fordulsz és megnyugvást adsz a megfáradt életeknek. Neked mindig van erőd, amikor a mi erőnk elfogy, tőled mindig kapunk türelmet, amikor mi türelmetlenek vagyunk. Kérjük, jöjj közel hozzánk jóságoddal és részeltess minket lelki ajándékaidban. Tedd megszenteltté közöttünk gyászoló testvéreink emlékezését, és adj vigasztalódást és lelki megnyugvást, amikor hazatért szerettük után tekintenek. Adj gyógyulást a testileg betegeknek és reménységet azoknak, akik lélekben elfáradtak. Újítsd meg szeretetünket és megbecsülésünket egymás iránt, hogy egymásnak javára és örömére élhessünk. Vezess minket utadon, magad légy az út, melyen lelkünk a halálból életre jut.

Ámen