Igehirdetés 2006. szeptember 10.

Az elemi erejű félelmekről

Lekció: Márk 6,46-52
Textus: Márk 6,49-52

“Azok pedig látva őt a tengeren járni, kísértetnek vélték, és kiáltozni kezdtek, mert mindnyájan látták és megrémültek. De ő azonnal megszólította őket és ezt mondta nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Ekkor bement hozzájuk a hajóba és elállt a szél, ők pedig magukban szerfölött álmélkodtak és csodálkoztak, mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük meg volt keményedve.”

Imádkozzunk!

Istenünk, örömmel lépünk házad csöndjébe minden alkalommal, ahol megbékélhet a szív és megcsöndesednek indulataink. Terhel bennünket régi dolgok és frissebbek: elrontott ügyek, félre sikerült igyekezetek, mulasztások, és némelykor már azt sem tudjuk, mi is tulajdonképpen az életünk alapja. De amikor rád találunk, minden megváltozik. Újra érezzük életünk értékét, észrevesszük magunkban és másokban a jót és derű költözik a szívünkbe. Add ezt most nekünk, Urunk, újra. Hadd halljuk hangodat, és ismerjünk rá az útra, amin előttünk jártál. Hadd bízzuk rád magunkat újra egészen! Ebben segíts és áldj meg minket most Jézus nevében, a Szentlélek által! Ámen.

Igehirdetés

Amit a Bibliában találunk, az rendszerint egy helyzet: ilyen vagy olyan körülmények közt emberek szólnak és cselekednek. Emberek élik az életüket, megtörténnek velük dolgok, jók és rosszak egyaránt, aztán történik valami. Beleszól az események értelmezésébe egy új hang, s attól fogva ugyanaz a helyzet egészen más fényben jelenik meg. Mária mint menyasszony viselősnek találtatik, s a jegyese érthető módon el akarja őt küldeni, hiszen nem tőle van a gyermek – de álmot lát, egy angyal azt mondja: ne félj őt feleségül venni, mert ami benne van, az a Szentlélektől van. És József az álomlátás után egészen más szemmel nézi már mind a maga, mind pedig a párja életét. Sok történet van a Bibliában, ahol átértékelődnek az események, mert egy új hang megszólal – s éppen erre van a leginkább szüksége a a mindenkori küzdő embernek ma is, hogy megtapasztalja: lehet ugyanazt a dolgot egészen más szemmel is nézni.

Jézus a hegyen egymaga imádkozik, tanítványait pedig maga küldte hajóval a túlpartra. Szembe fúj azonban a szél és ők küzdenek az evezéssel. Azt mondanánk, különös munkamegosztás – az egyik imádkozik, a másik pedig küzd az evezéssel, ám mielőtt igazságért kiáltanánk, vegyük csak észre, hogy az evangélista dramaturgiája szerint mindjárt itt egy fontos üzenet. A cselekvésbe elmerült ember mindig az aktivitást magát tartja a legtöbbre: azt, amiben küzdelmesen helytáll, igyekszik, tesz valamit legalább. Nem “csak imádkozik”, ahogy mondani szokták… Ez a történet most éppen azt mondja nekünk, hogy imádság és még oly fáradtságos munka is legkevesebb egyenrangú dolgok!

Jó lenne megértenünk, hogy aki imádkozik, az a lehető legfontosabb dolgot teszi, amit ember egyáltalán tehet ezen a világon. Mert ott az történik, hogy az asszonytól született, földi ember odaáll az örök Isten elé, és vele beszéli meg élete dolgait! Azt jelenti, hogy vele tárgyalja meg szándékait, a terveit, vagy éppen a már megtörtént dolgokat, s azokról a szándékokról, tettekről letisztul a hiúság, a versengés, a bosszú rejtett szándéka és még sok alantas dolog – amit imádság nélkül mind vinnénk tovább!

Imádságban értjük meg bizonyos félelmekről, hogy fölöslegesek, imádságban értékelődik át a szívünk valamely érzése, derül ki róla, hogy Isten előtt tarthatatlan. Imádságban kapunk erőt megvalósíthatatlan dolgok megvalósítására és sokszor imádságban jövünk rá, hogy ahol mi nem látunk jövőt, ott mégis van egy keskeny út, amin szépen és biztonsággal tovább lehet lépni!

Ezért hát szépen elfér egymás mellett az evangélium lapjain a történet, hogy Jézus imádkozik a hegyen, a tanítványok pedig küzdenek az evezéssel a tengeren. Nincs ebben az egyidejűségben semmi felháborító vagy érthetetlen: a legnagyobb emberi erőfeszítés az evangélista szerint nem az evezők húzása, hanem a szívünk Isten elé való odaalázása. Imádságra szorítani a magunk kifelé forduló, sikerre orientált, mindig cselekedni akaró énjét, nem tenni semmit, nem akarni egyáltalán semmit, hanem lehajtani a fejünket és összekulcsolni a kezünket – ez legalább akkora erőfeszítés, mint a szél ellenében evezni a háborgó tengeren. Ezt üzeni nekünk maga a helyzet.

Sokszor szokták gyerekek kérdezni, miért tesszük össze a kezünket imádkozáskor. Pontosan ezért, hogy most, amíg imádkozom, semmit nem teszek ezekkel a kezekkel. Nem nyúlok a szerszám után, sem a pénztárcám után, sem a telefonom után – most bezárkózom magamba, s onnan, a belső magányból kísérlem meg a legnagyobbat, megszólítani az Örökkévalót. Ezért teszi egymás mellé Márk evangélista is a két dolgot: tenni, küzdeni, talán hősiesen helytállni, igen, fontos dolog. Legalább ennyire fontos azonban, ha valaki imádkozik, egymaga a hegyen. Egymaga a családban, egymaga egy munkahelyen – nem baj. Mózes imádkozott, és amíg a karja fent volt, győzött a nép a csatában. Amint a keze lehanyatlott, mert elfáradt, akkor vesztett a nép. Egy ember imádságához csodálatos lehetőségek vannak odarendelve. Aki imádkozik, az tehát nem “csak imádkozik”, míg a többiek tesznek valamit – hanem a legtöbbet teszi, amit mi, gyarló földi emberek egyáltalán tehetünk!

De nézzük tovább a történetet. Jézus a tengeren jár és a tanítványok félelmükben kiabálni kezdenek, mert azt hiszik, kísértet. Egyszóval látják már, hogy nincsenek egyedül a tengeren, nem csak a zúgó szél, meg a házmagasságú hullámok vannak köröttük, hanem van ott még valaki más is – de összesen addig jutnak, hogy ez egy kísértet… Sok keresztyén számára valóban ez Jézus, egy kísértet. Valaki, akitől mindig félni kell, mert ő olyan tökéletes. Akitől rossz az ember lelkiismerete, mert hát hol vagyunk mi az ő szeretetétől, sosem leszünk képesek az áldozatra, ahogyan ő odaadta magát értünk a kereszten.

Valahogy követnünk kellene őt, de lám, inkább ő követ minket – jön utánunk még a tengeren is. Árnyékként ott van a “de jó lenne dolgok” világában… Jézus mint kísértet, milyen szomorú állapot! Ahol emberek nem beszélgetnek vele, nem hallják a hangját, ahol ő egy különös és ismeretlen idegen csupán, nem pedig a felénk forduló, kezét nyújtó isteni kegyelem, aki azt mondja, nézzétek csak, nyugodtan bízhattok, én vagyok, ne féljetek – ott nem csoda, hogy kiabálnak az emberek a félelemtől!

Mikor lesz a kísértet-Jézusból valóságos, velünk beszélgető, minket megbiztató Jézus? Ez az igazán fontos kérdés! Mert ő nem kísértet, hanem az örök, isteni Én – aki párbeszédet akar velünk, emberekkel! Ő olyan, akivel lehet beszélni, éspedig nem csak abban az értelemben, hogy sokszor szól nekünk az igében és mi hallhatjuk őt, hanem abban az értelemben is, hogy biztosak lehetünk afelől, hogy amit mond, az nem hazugság. Nem mond mást, mint ami ő maga valójában. Nem más a lénye, mint a szava. Ki vagy te? – kérdezte tőle egyszer valaki. Én az vagyok, aki veled beszélek, hangzott a különös felelt. (Ján 4,26) Pedig nem is olyan különös ez a válasz, a sok hamis egzisztencia között, a sok hitető világában, ahol mást mondanak és mást tesznek az emberek: Jézus nem más, hanem pontosan az, aki velünk beszél! Neki nincsenek titkai, hátsó gondolatai, be nem vallott szándékai – ő az, aki velünk beszél. Milyen jó lenne nekünk is olyan emberekké válni, akik számára szó és tett, beszéd és egzisztencia, elvek és valóságos élet-gyakorlat nem külön világ többé. Minél többet beszélünk majd ő vele, annál inkább ilyenekké válunk! E nélkül azonban nem.

Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Milyen jó ezt hallani. Bízzatok, ha betegek vagytok, megláthatjátok a gyógyulást és ha valami miatt mégsem, megérthetitek a nehéz teher értelmét és tanítását a maga idejében. Bízzatok, ha most éppen kevés a hitetek, tőlem kaphattok majd új hitet és igazi reménységet. Bízzatok, ha most még nem vagytok képesek a szeretetre, mert ha tudtok érte imádkozni, én még azt is megadhatom nektek. Bízzatok és ne féljetek – én vagyok Az, aki veletek beszélek!

Nem tudom, ki találkozott már börtönből frissen szabadul elítélttel. Ezek az emberek viselik az eltöltött évek nyomait a viselkedésükben. Összerezzennek, ha megszólítják őket, összevágják a bokájukat és kihúzzák magukat, mikor szólnak hozzájuk és ők felelni akarnak, igen helyett akaratlanul azt mondják “értettem” – mintha még most is a fegyőrrel állnának szemben, akitől évek során annyi fegyelmezést vagy éppen fenyítést kaptak. Szomorú látvány, ha valakinek van szeme meglátni az ilyesmit. Rajtahagyja a nyomát az emberen, hogy miként és kik között élt valaki hosszabb időt. Ne is sokat gondolkodjunk ezen, mert van ennek a dolognak egy sokkal jobb változata is: aki a Jézus közelségében, a Jézus társaságában tölt sok időt, annak valahogy jó dolgok látszanak meg az arcán, jó dolgok hallatszanak a hangjában, mert az is nyomot hagy az emberen! Aki kísértetet lát, az valóban kiabál félelmében, aki viszont Jézussal van egy hajóban, az álmélkodik és csodálkozik – kinyílt előtte a magasabb világ!

Min is álmélkodik és min csodálkozik? Azon, hogy ő “úr az elemek felett.” Nevezhetjük szélnek és hullámoknak, de nevezhetjük megélhetési gondnak és munkanélküliségnek is, nevezhetjük gyermekeink féltésének, hogy miként fognak az újak fölnőni a szennyáradat világában, ahol pénzért minden van és annak az ellenkezője is. Jézus úr az elemek fölött, a világ megváltoztathatatlannak tűnő építőkövei fölött, azok fölött a dolgok fölött, amiktől mi rettegünk és amikkel nem tudunk mit kezdeni, mert nekünk nincs hozzá erőnk és hitünk és képességünk és általában semmink nincs… Ez a történet itt a tengeren döntően és mindennél inkább erről szól! Nem a szélviharé a végső szó, nem is a pénzé és nem az öregedésé és nem a betegségé. Még csak azoké sem, akiknek hatalmuk van és helyettünk intézkednek. Az utolsó szó azé, aki velünk beszél – és aki úr az elemek felett is. A mi harcainkban ő mondja ki a döntő szót – mert ő lesz az, aki egykor “a porunk felett is megáll.” (Jób 19,25-26)

S ennél kevesebbel senki be ne érje közülünk. Ha Jézus valóban úr az elemek felett, akkor miért lenne olyan félelmes dolog a testünk felbomlása, vagyis az az idő, amikor majd elporlunk magunk is? Aki először összerakott minket a föld porából meg a saját Lelkéből, az hogyan ne állíthatna majd minket maga elé újra, egy számunkra innen nem látható, örök, mennyei világban is? Vajon tényleg csak a testi felbomlásig láthat, aki már megtapasztalta, hogy Jézus valóban úr az elemek fölött…? Nem, az ilyen tudja s nem csak hiszi, hogy Hozzá érkezik majd azon a kapun át is, amelyen nincs visszatérés. Hozzá érkezik és nála lesz, vele, az ő közelében – s az mindennél inkább jó! (1Tessz 4,17-18) Ott, ahol már nem csak a Bibliában olvasunk róla és nem csak az igehirdetésben hallunk felőle, hanem színről-színre látjuk majd őt magát, és “úgy fogjuk ismerni, amint ő is megismert minket!” (1Kor 13,12) Milyen más így készülni arra a napra! Mindenkor az Úrral leszünk, ami mindennél inkább jó – vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel! Igen, ha az elemeké a végső szó, akkor félelmetes testünk felbomlásának még a gondolata is. De ha behívtuk őt a hajónkba, ha itt vagyunk vele már most, akkor boldogan készülhetünk arra az időre, amikor magunk is elmegyünk innen testiképpen a maga idejében.

Imádság vagy emberi helytállás? Azt hallottuk, az imádság éppen olyan fontos, ha nem fontosabb, mint amit erőink megfeszítésével egyáltalán tenni tudunk jó ügyekért, önmagunkért, egymásért! Legyen hát több és még több imádság a szívünkben, a mindennapjainkban! Jézus vajon még csak kísértet, távolról látszó homályos alak, akitől félni kell, nyugtalanítja a lelkiismeretünket – vagy pedig már az “aki velünk beszél”, minket megbiztat, ne féljetek, s aki helytáll a lényével, golgotai keresztjével mindazért, amit nekünk mond…? A vele töltött életidő majd nyomot hagy döntéseinket, a szavainkon, de még a mosolyunkon és a tekintetünkön is. Engedjük, hogy így legyen! Ha eljutott hozzánk a tengerjárás döntő üzenete, már hisszük és tudjuk magunk is, hogy ő “úr az elemeken” – akkor legyen békességünk a nagy nappal is, amikor elmegyünk innen. Vár bennünket Megváltónk: az ő Atyjának házában sok lakóhely van. Ha nem volna, megmondta volna nekünk. Ő elment, hogy helyet készítsen nekünk, és majd visszajön, hogy magához vegyen minket, hogy ahol ő van, mi is ott legyünk. (Ján 14,1-3) Vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk Jézus, te közel vagy a megtört szívűekhez és az erőtlen erejét megsokasítod. Íme, nekünk mondtad ma, bízzatok, ne féljetek – én vagyok az, aki veletek beszélek! Imádkozunk bajban lévő testvéreinkért: gyógyítsad a betegeket, vigasztald a sírókat és adj erőt mindnyájunknak a jóra! Ámen.

Nyomtatás