Az élet két oldala

Igehirdetés 2012. március 4.

Az élet két oldala

Lekció: Zsolt. 22,23-32
Textus: Zsolt. 22,2

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a megtartatást, a testi életünk csodáját. Álmélkodva gondolunk arra, hogy te méltónak találtad ennek a világnak anyagi részecskéit az emberi test megalkotására és abban örök, isteni terved véghezvitelére. Azt is lehetővé tetted, hogy mi emberek szabadon válasszunk jó és rossz között, és egészen ránk bíztad, milyen lelki tartalommal töltsük meg testi mivoltunk nagyszerű edényét. Nem sok dicsekedni valónk marad, ha előtted állva vizsgáljuk meg, miként is sikerült mindez. De a te kezedből vesszük ezt a mostani böjti időszakot, mint ajándékot, amit arra adtál, hogy életünket megjobbítsuk. Segíts ebben mindnyájunkat, hiszen te előtted egyformák vagyunk valamennyien. Imádkozunk a te egyházadért itt és mindenhol. Az alvó egyházért, hogy felébredjen, az üldözött egyházért, hogy ügyed szolgálatában kitartó és a bajok idején is örvendező lehessen, és a hitvalló egyházért pedig, hogy ne önmagának, hanem egyedül a te dicsőségednek éljen. Áldd meg most közösségünket az igehallgatásban, a hallható igében, és az úrvacsorába, a látható igében. Ámen.

Igehirdetés

Néhány hete, még farsang idején egy vasárnap délelőtt a maszkjainkról gondolkodtunk együtt, amiket akaratlanul is magunkra öltünk mi emberek, és viseljük is őket, meg olykor cserélgetjük is. Ehhez a témakörhöz egy pillanatra visszatérve eszünkbe juthat az antik színház kétféle maszkja, a tragikus és a komikus álarc, mint az élet kétféleségének erőteljes szimbóluma. Egyik oldalon a mosoly, a derű és az életöröm, a másik oldalon a tehetetlen ember lefelé görbülő ajkai és sírása. Mind a kettő emberi életünk alkotója. Ahogy a költő mondja: „….komor kívül a belső ragyogás, / ragyogó arc alól a bú kiüt, / az üdv előttünk, s nem látjuk, hogy üdv.” (Goethe: Wertherhez) Öröm és bánat, boldogság és boldogtalanság egyaránt része a földi utunknak, és nincs ember, aki ne ismerné mind a két, egymástól nagyon is eltérő állapotot.
Mai lekciónk, a 22. Zsoltár második fele, amit az előbb hallottunk önmagában olyan, mint egy híd, amelyiknek csak egyik hídfője szerepel a fényképen. Ezen az oldalon öröm és dicsőítés van, boldog hit arról, hogy eljön az idő, amikor minden nép megismeri az Urat, és neki hódol. „Esznek és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép.” (Zsolt. 22, 27-28) Utóbb olvastuk csak fel azonban a zsoltár kezdő verseit, amiben viszont a nagypénteki kereszten vergődő Jézus halálos kiáltásait halljuk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!” Megváltó Jézusunk tehát ezt a különös zsoltárt kezdte imádkozni a kereszten, és nem tudjuk, imádságában eljutott-e egészen a végéig, átjutott-e a „másik partig”, az öröm oldalára. Onnan, hogy „…torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt…gonoszok bandája kerített be, átszögezték kezemet-lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig bámulnak és néznek rám. Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek.” (22,17-19) – odáig, hogy „…az Úré a királyi hatalom, csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó…az utódok őt szolgálják….és hirdetik, hogy igaz, amit ő tesz.” (22,30-32)
Egy biztos, hogy ennek zsoltár-imának hatalmas íve magába foglal mindent, amit az életről tudni lehet. Mindenekelőtt azt, hogy a lét szenvedés, és embernek lenni azt jelenti, hogy a szenvedést nem lehet elkerülni. Lehet ugyan róla ideig-óráig elfelejtkezni, lehet találni módszereket is, amik ebben időlegesen segítenek ebben a feledésben, de a kétségbeesés és az elhagyatottság, mint a szenvedés legmélyebb állapota úgy hozzá vannak kötve földi életünkhöz, mint a bűn és a halál. Van, akinek kevesebb jut a szenvedésből, van, akinek több, de alapjában senki el nem kerülheti.
Amit Jézus nekünk ebben a dologban mégis hozott, az abban áll, hogy a szenvedés elkerülhetetlen ugyan, de át lehet nemesíteni. Mit jelent ez? Abból a mondatból értjük meg a legjobban, hogy „köntösömre sorsot vetettek”. Ezt a dolgot, hogy még a ruháját is el fogják tőle venni, Jézus előre tudta, és ha véres verejtékkel küzdve is, de az utolsó éjszakán vállalta. Önként magára vette, amit a prófétai lelkű költő sok száz évvel előtte megírt ebben a zsoltárban, hogy milyenek látja a Felkentet, az igazi Messiást. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ez itt nem kevesebb, mint a teljes kisemmizettség vállalása. Tudnunk kell, hogy Jézus egyetlen magántulajdona a ruhája volt, ami állott egy hosszú ingszerű ruhából, amilyenben az arabok ma is járnak nyáridőben, és egy köntösből, ami éjszaka takarónak is megfelelt a szabad ég alatt, ha nem volt nagyon hideg. Tőle még ezeket is elvették, és ő ezt a végső, tovább már nem fokozható kisemmizettséget is alázattal magára vette.
Ezért ha mi őt valóban követni akarjuk, akkor lelki értelemben készek kell legyünk a kisemmizettségre. Nem kell féljünk odaadni azt, amink van, nem kell féljünk rábízni akár a kincseinket is, mert ő maga ment előttünk ezen az úton, és a keresztje szenvedése után az Atya jobbjára érkezett. Ez a hatalmas ív áll előttünk a 22. Zsoltárban is. Én most itt szenvedek, éspedig kimondhatatlan kétségbeesettségben és teljes elhagyatottságban, de ha méltó módon viselem szenvedésemet, eljutok majd addig a másik partig, ahol már öröm és dicsőítés van. Böjt időszakában ezt gyakorolhatjuk leginkább: kiengedni a kezünkből mindazt, amitől a boldogságunkat, sőt az üdvünket vártuk, hogy azután attól kaphassuk meg az üdvünket igazán, aki azt valóban egyedül adni tudja nekünk. „Mint ismeretlenek és mégis ismeretesek; mint megholtak és íme, élők; mint ostorozottak és meg nem ölöttek; mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.” – így beszél erről az állapotról az apostol. (II. Kor. 6,9-10) Amíg a kezünk tele van kincseinkkel, amíg mindaz, amink csak van, olyan fontos, hogy boldogtalanok vagyunk a hiányától – addig ezt a dolgot nem is értjük. De kezdjük csak el kicsiben, adjunk ki a kezünkből böjt idejében valami egyszerű és mégis fontos dolgot, egy vágyat, egy tervet, bármit, ami megkötözött és elvette a szabadságunkat – és meglátjuk, könnyebb lesz a szívünk. Tanulgassuk az önként magunkra vett önfegyelemmel fölemelni és átnemesíteni a ránk váró komolyabb szenvedéseket is, mert azok is elkerülhetetlenül eljönnek a maguk idejében.
Különös változás a zsoltár tartalmában, ahogyan a szenvedés világából átlép a dicsőítés világába. Szinte nem is értjük, mi történt. Olyan az egész, mint amikor egy hídon átmenve a középső vonaltól egy másik ország területére érünk. Hogyan lehet átlépni a szenvedés világából a dicsőítés világába? Egyetlen kulcsa van, a megtérés, vagyis a valódi életváltozás. Az, hogy az ember igazán odaadja a szívét Istennek – és ezt semmi mással helyettesíteni nem lehet. Jézus is pontosan ezt tette, már a megkeresztelkedésével, a kísértések visszautasításával, és sok-sok elvonult, magános imádságával is, de leginkább a Getsemáné kerti önátadásával: Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. (Mt. 26,39)
A 22. Zsoltárban is a megtérés teszi lehetővé az örömöt. „Esznek és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor!” – mindez kizárólag ott történik, ahol valóban „mindenkinek eszébe jut az Úr, megtérnek őhozzá, és leborul előtte mindenféle nép.” (27-28. v.) A világ és annak minden gyönyörűsége sem tudja azt a tiszta örömet adni, ami a megtérés öröme, mert a megtérés mindig attól való megválást jelenti, ami elválaszt bennünket Istentől. Lehet ez egy vágy, ami már túl sokat jelent, de lehet egy ijesztő gondolat, az elmúlástól való félelem is, sőt, bizony még a „tragikus álarc” is, hiszen elég sokan vannak, akiknek mindenük megvan, munkájuk, otthonuk, gyermekeik, sőt unokáik is, mégis minden szavuk a jajgatás, és abban érzik otthon magukat egyedül, ha panaszkodhatnak. Amikor valakire ráég a „tragikus álarc”, akkor annak éppen úgy megtérésre van szüksége, mint annak, aki folyton csak viccelődik és átpoénkodja az életét. Mindenki pontosan tudja közülünk, neki miből érdemes megtérnie. Egyik embernek a túlzott szótlanságból, másiknak a folytonos fecsegésből. Egyiknek a túl sok munkából, másiknak a túlzott kényelmességből és tétlenségből. Engedjük, hogy az ige és a Szentlélek rámutasson életünk megtérésre váró pontjára, és ha azt valóban odavisszük ő elé, igazán vallomásos szívvel és őszinte engedelmességgel, akkor nem fog minket magunkra hagyni, hanem elvégzi bennünk a maga megújító munkáját. Hát ezt jelenti átmenni a híd egyik oldalától a másikig.
Végül pedig van ennek a zsoltárnak egy hatalmas nagy crescendo-ja, ahol minden összesűrűsödik, felhangosodik, és egészen és véglegesen kiteljesedik. Ez pedig szó szerint megegyezik azzal, amit a Psalmus Hungaricus alapjául szolgáló 55. Zsoltárban így hallunk Kecskeméti Végh Mihály szavaival: Igaz vagy Uram, ítéletedben. (263. ének 19. v.) Ez a mennydörgő mondat a mi mai zsoltárunkban így hangzik: „Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövendő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” (31-32. v.)
Ennél tovább az ember hitbeli fejlődésében nem juthat. Isten igazságosságának elismerése a mi emberi lelkünk igazi felnövése és beérése. Amíg az ember bármit is jobban tud Istennél, addig még mindig a maga gyermekes dackorszakait és kamaszos önállításait ismételgeti, ha elmúlt volna hetven éves, akkor is. Mert mi emberek semmit jobban nem tudunk őnála, még azt sem, hogy nekünk magunknak mi volna igazán jó. Még azt sem, hogy meddig helyes, ha élünk – ő ezt is jobban tudja nálunk. A legjobb helyen az ő atyai kezében van az életünk, a miénknél is sokkal jobb kezekben – megváltó Jézusunktól ezt tanulhatjuk meg leginkább. Ő ki tudta mondani, éspedig egész szívével, hogy „ne az legyen Atyám, amit én akarok, hanem az, amit te!” Amikor ma Jézusunk az ő drága testének és szent vérének jegyeivel táplál minket az úri szent vacsorában, akkor leginkább ezt kívánja nekünk adni. Először a bűnbocsánatot, a tiszta szívet a megtérés által, aztán pedig ezt a hatalmas bizonyosságot, hogy igaz Uram, amit te teszel, taníts ezért azt gyermeki szívvel tőled elfogadni.
Isten igaz volta a legfőbb tudás, ahová embernek eljutnia érdemes. Azért igazán fontos ez a tudás számunkra, mert mi emberek a magunk értelme után nem látjuk át még a földi életünket sem, nemhogy a halálunkat. A kettő együtt pedig különösen is talányos, miért is születtünk, ha meg kell halnunk, és miért halunk meg, ha olyan szép az élet. De Isten igazsága fölötte van az életnek, nagyobb annál, hiszen az életet ő alkotta maga és ezért az ő tulajdona. Ez a válasz életünk és mulandóságunk nagy kérdésére. Bene van, az ő személyében rejtőzik a végleges válasz életünk döntő, nagy kérdésére.
A szenvedéstől indultunk, amiről látnunk kellett, hogy megkerülhetetlen valósága emberi létezésünknek. Ha a szent és igaz is szenvedett, nekünk hogy nem kellene szenvednünk? De az igazán nagy szenvedést ő levette rólunk, és helyettünk magára vállalta. Még az elkerülhetetlen szenvedés is átnemesíthető, ha odavisszük azt az örök Atyánkhoz, és ez a megtérés pillanata. Ő pedig megtanít majd minket a titkok titkára, ami így szól: Igaz vagy Uram, ítéletedben. Vagy ahogyan a 22. Zsoltárban hallottuk: „Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövendő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” Így legyen. Ámen.

Úrvacsoraosztás