Az élet koronája

Igehirdetés 2014. március 9.

Az élet koronája

Lekció: Jak 1,12-18
Textus: 1Thessz 2,19-20

„Ki volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, ami Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor? Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.”

Imádkozzunk!

Urunk, ismét eltelt egy munkás hét, amikor sokra igyekeztünk, és mégis megesett, hogy keveset fogtunk. Elfoglaltak mindennapi ügyeink, és észre sem vettük, milyen kivételezettek vagyunk. Ne engedd, hogy kinőjük a te nevedet, mintha ismernénk és mindent tudnánk már rólad, hanem segíts, hogy méltó és hozzád illő alázattal álljunk meg előtted. Nagy szükségünk van a lelki növekedésre, adj ehhez türelmet és helytállást. Hadd teljen meg ez az óra tőled való Lélekkel, az előttünk álló böjti időszak pedig önfegyelemmel, hogy míg korlátok közé szorítjuk vágyainkat, épülhessen bennünk a te országod. Segíts most helyes elmélyedéshez, hogy igéd fényében őszintén tudjunk gondolkodni életünk fontos dolgairól. Ámen.

Igehirdetés

Nemrég ért véget a téli olimpia, amikor a győzteseknek és a helyezetteknek érmeket akasztottak a nyakába. Az első görögországi olimpiák idején még babérkoszorút kaptak a győztesek, aminek az örökzöld levele a halhatatlanságot idézte fel az ünnepi órában, és mintegy ezzel ajándékozta meg őket. Akaratlanul is irigykedünk a győzteseket látva a televízióban, hiszen oda van írva a mi szívünkbe is az igyekezet, és nincs ember, aki ne örülne, ha sikerül neki valami az életben. Jók ezek a kisebb-nagyobb örömök, amik például egy jól elvégzett feladat révén jönnek közel hozzánk, vagy egy váratlan megbecsülésben, úgy annyira azok, hogy a régi hagyomány a nyáron látható csillagképek közül kijelölt egyet, a Corona Borealis-t, az Északi Koronát, amit a „kis örömök” jelképének tekintettek. Lehet tehát kis örömökkel „koronázni” az életünket. De mik volnának akkor a nagy örömök? És létezik-e egyáltalán olyasmi, ami – hogy mai témánknál maradjunk – úgy igazán „megkoronázott élet”, vagyis alapjaiban, lényege szerint sikeres és dicsőséges?
Igénk szerint van ilyen élet: ha valaki kitart a kísértések idején – így hallottuk az előbb a felolvasott hosszabb bibliai részben – az „elnyeri az élet koronáját, amit megígért az Úr az őt szeretőknek.” (Jak 1,12) Ez azt jelenti, hogy életünk megpróbáltatásai, még a kísértések is, de a bajokban való helytállás mindenképpen, szolgálhatják a lelki emelkedésünket, ha pedig a helytállás életformává lesz, akkor elérhetjük akár azt is, amit az ige „az élet koronájának”, vagyis megkoronázott, dicsőséges, beteljesedő életnek nevez. Nem mindig könnyű kitartani a kísértések idején, ezt mindenki tudja – böjt időszakában azonban még mi magunk mérhetünk próbákat magunkra, hogy azok által belülről erősebbekké váljunk. Ennyi a böjt értelme, önmagában nincs ugyanis semmi érdemszerző jellege. Nagyon hasznos gyakorlata lehet viszont az önfegyelemnek, ami már igenis a javunkra van, és mindig lehet benne előre haladnunk.
Nem is képzelhető el beteljesedő élet önfegyelem nélkül. Mennyi munka van csak egy sportoló életében is abban, amíg kihirdetik valahol a győzelmét és a nemzete himnuszát is eljátsszák a tiszteletére. Hányszor kellett ahhoz hajnalban fölkelni, reggel hatkor már a gyakorló pályán, az edzőteremben vagy az uszodában lenni – nem adják ingyen sem a helytállást, sem pedig az eredményét. Azok érik el a babérkoszorút, akik valóban komolyan akarják és teljes erőbedobással törekszenek utána. Vegyünk csak példát ezektől az elszánt emberektől, legyünk magunk is szorgalmasak a törekvésben és állhatatosak az igyekezetben. Ne adja fel a keresztyén ember olyan könnyen a jóra való törekvését!
Hitbeli téren azonban többről van szó az összeszorított fogú akarásnál, mert azt halljuk, hogy Isten az élet koronáját azoknak ígérte meg és készítette el, akik őt szeretik. Nem egy aranyéremről van tehát csupán szó a vitrinben, amire még az unokáink is büszkék lehetnek, nem csak egy pompás titulusról, ami előtt mindenki kalapot emel, és az ország is elismerésben részesít, hanem arról, hogy valakinek az életében ott van már Isten szeretete. Ez pedig olyan többlet egy ember életében, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Miért? Mert a siker órái elmúlnak, a legnagyszerűbb pillanatok is elrepülnek, sőt, maga az életünk is elsuhan, de Isten szeretete ott lesz velünk a végső órán is. Akkor is, amikor a barátainkat és szeretteinket már sorra eltemettük, amikor már nem emlékeznek arra az emberek, hogy milyen eredményeink voltak, már mi magunk sem tartjuk fontosnak azokat, és amikor végül még a testünk is lefoszlik rólunk. Azokban az időkben ott semmi más nem lesz fontos, csak és kizárólag az, hogy szeretjük-e Istent, és engedjük-e azt, hogy ő is szeressen és magához öleljen bennünket. Ebben, igen ebben érdemes növekednünk, mert amint gyarapodik bennünk Isten szeretete, úgy szorulnak vissza a bálványaink, amik mindig becsapnak és cserbenhagynak, legkivált pedig az örökkévalósággal szemben.
És ne higgye senki, hogy ez valami nehéz dolog, növekedni Isten szeretetében – gondoljunk csak arra, hogy ő mennyi jelét adta már annak, hogy szeret minket. Számon tart, vigyáz ránk, még a Krisztust is nekünk adta, mert az üdvünket akarja – ha ezen elgondolkodunk, már nem is olyan nehéz nekünk is szeretni őt. „Mint újszülött csecsemők, a hamisítatlan tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, mert megízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1 Pét 2,2) Ez segít leginkább, Isten szeretete, helytállni a próbák és a kísértések idején – és az „élet koronája” sem más, mint maga a helyénvaló, igaz és beteljesedő élet, amiben nem csak magunk és mások, de még maga Isten is a kedvét leli.
A korona azonban, amit mi emberek kaphatunk, nem mindig olyan, mint amilyet szerettünk volna. Emlékezzünk, az előttünk álló húsvéti időkre is készülve arra, hogy a Jézus fejére milyen korona került. Töviskoronának szoktuk emlegetni, a Biblia-tudósok szerint azonban pálmaágakból volt, amit a fejére kötöztek, hogy megcsúfolják. A pálmaágak ugyanis a Makkabeus-szabadságharc jelképének számítottak, és tudjuk, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, ezt szórtak elé az emberek az útra. Így fejezték ki a reményüket, hogy ő is katonai győzelmet fog hozni a népének és kiűzi a római megszállókat. Pilátus katonái azonban éppen ezzel gúnyolódtak, amikor pálmaágakból koronázták meg őt, mintegy azt üzenve a lázongó népnek: hát itt van a ti felszabadítótok, ilyen a zsidók királya! Még a felirat is erről szólt, amit elrettentésül három nyelven is a keresztjére illesztettek.
Ne bánkódjunk mi sem, amikor nem olyan „korona” kerül a fejünkre, mint amire olyan nagyon vágytunk. Ha a világ Megváltójának dicsőségére váltak azok a pálmaágak – amik egyébként éppen úgy megsebezték és felvérezték a homlokát, mintha tövisből lettek volna – hát tudjuk mi is koronának tekinteni azt, amikor nem vágunk vissza valakinek, aki megbántott minket, hanem csendben hallgatunk. Tudjuk koronának tekinteni, hogy nem tartozunk az adócsalók közé, és így valamennyivel kevesebb pénzünk marad, mintha hamis adatokat írnánk arra az ívre. Tudjuk koronának tekinteni, hogy még mindig hűségesek vagyunk és helytállunk, holott mások miatt akár már árkon-bokron is túl lehetnénk. Bizonyos esetekben az maga a jutalom, hogy végezzük a szolgálatot, ami a dolgunk, és ami a helyünkön vár ránk: családban, közösségben, vagy akár a hazában. Mert valóban nem mindig az a korona, ami nagyon annak látszik. Jézus fejére éles és szúrós pálmaágakat kötöztek, neki ilyen korona jutott, és mi mindnyájan az ő áldozatából lehetünk ma itt ebben a templomban, hogy épüljünk és emelkedjünk az igazabb élet felé.
Így értjük meg azt a prófétai igét, amit Ézsaiásnál olvasunk: „Azon a napon a Seregek Ura lesz népe maradékának díszes koszorúja, ékes koronája.” (Ézs 28,5) Mert az ember életének fényét és dicsőségét sosem a saját teljesítményei adják meg, hanem az, ha emberek látván az ő jó cselekedeteit, dicsőítik a mennyei Atyát. (Mt 5,16) Amikor emberi életek kinyílnak Isten felé, mert látnak valakit, egy embertársukat, egy Homo Christianus-t akinek szép, tiszta és rendezett az élete, akinek áhítat tanyázik a szívében, nem pedig harag és fogcsikorgatás, akkor ez által ő maga, az Úr lesz a mi koronánk. Az, aki nélkül üres és fénytelen a legsikeresebb élet is, mert pontosan fogalmaz a Miatyánk, amikor ezt mondja: tiéd a dicsőség. Igen, ő a mi koronánk, és nélküle nincsen igazi fény és nincsen valódi ragyogás. Ha ő maga jön a szívünkbe, az lesz ám az igazi korona életünkön.
Mégis, azt halljuk az apostoltól, hogy „Ki volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, ami Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor? Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1 Thessz 2,9) Ami tehát nem kevesebbet jelent, mint hogy a sok bajjal és gonddal élő thesszalonikai gyülekezet tagjai, akik között volt elég harag és békétlenség is néhanap, mégis csak az apostol „koronája”, vagyis dicsősége lehettek. Mert nincs bűntelen és nincs hibátlan élet, sem egyéni tekintetben, sem pedig közösségi értelemben – de mégis nagy különbség az, hogy valaki elindult-e már, bement-e a szoros kapun. Meghozta-e már a maga hitének alapvető és életre szóló igenjét, egyszer s mindenkorra, ami után lehetnek ugyan vétkei és botlásai, de alapjaiban azért mégis csak jó irányba megy, mert a fődologban már elhatározásra jutott: Isten gyermeke és Krisztus követője akar lenni. Aki ezt a döntést szíve szerint meghozta, az már egy másik világba érkezett, aki pedig nem, az még a régiben tanyázik.
A thesszalonikai gyülekezet ilyen értelemben volt Pál koronája és dicsősége: ők már elindultak a keskeny úton, ami az életre visz. Nagyon sok elhárítással tud élni az ember, hogy ezt a döntést ne kelljen meghoznia. Vagy ha meghozta már egyszer régen, ma ne kelljen újra meghoznia – pedig a keresztyén élet éppen ebből áll. Hozni egy életre szóló, nagy döntést valamikor, és aztán minden nap, sőt minden órában, ha kell, meghozni az ennek megfelelő, mai, mostani döntésemet, amivel megmaradhatok a keskeny úton, ami az életre visz. Nem véletlenül hívja ezt az utat Jézus keskenynek – ha nem volna az, nem lenne meg a veszélye, hogy könnyen letérünk róla. Először csak nem fontos már annyira az Úr és az ő szeretete, aztán fontosabbá válik valami más, végül pedig már olyasmik is beleférnek az életünkbe, amik nem méltók őhozzá. Ez a sorrend, és ha nincs óráról-órára, percről-percre való éberségünk, mindnyájan erre vesszük az irányt, és így indul el az ember belső élete lefelé.
Milyen szépen szól pedig egy olyan ószövetségi ige, hogy „a derék asszony koronája az ő férjének” (Pld 12,4) – ami megint csak arra utal, hogy minden gyarlóságunk és emberi gyengeségünk ellenére is lehetünk büszkeségére valakinek az emberi helytállásunk révén. Így és ennek a gondolatnak a jegyében értjük meg, hogy kik is lehetnek a Jelenések könyvében azok a vének, akik huszonnégyen vannak a trónuson ülő körül, mind fehér ruhákban, és fejükön aranykorona. Ezek a győztes embert jelképezik; azokat, akik kitartással megfutották pályájukat, és ezért ott lehetnek az Úr körül. Ám róluk is azt halljuk, hogy amikor leborulnak imádni az örökkön-örökké Élőt, akkor koronájukat leteszik a trónus előtt. Ezt mondják neki: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett. (Jel 4,10-11)
Olyan szép ez a mozdulat, amikor egy beteljesedett életű ember leteszi a koronáját a trónuson ülő Úr előtt. Ez méltó őhozzá, aki örökkön-örökké Él, és ez méltó a győztes, megkoronázott életű emberhez is. Aki még nem tudja letenni a koronáját őelőtte, az még a maga dicsőségének véli, amit csak elért, és kényesen vigyáz, hogy ezt mások is így lássák és így értsék. Pedig életünk igazi beteljesedése nem az, hogy szépen felsoroljuk a sikereinket, hanem az, hogy letesszük a koronánkat az ő lábai elé, és ezt mondjuk: köszönöm Uram, hogy egyáltalán eljuthattam tehozzád.
Megküzdeni érte, sok önfegyelemmel olykor, hogy győztesek legyünk önzésünkön, szeretetlenségünkön, vagy éppen tunyaságunkon – mindenki maga tudja, mik is az ő személyes harcai. Aztán megérteni és elfogadni, hogy ez nem csak teljesítmény dolga, hanem mindig azoké, akik őt szeretik – feleljek hát az ő nagy-nagy szeretetére magam is szeretettel őiránta. Megérteni és elfogadni, hogy az a korona bizony lehet egészen más is, mint amilyet magam szerettem volna, hiszen még az övé, az egyetlen szenté és igazé is megvérző korona volt. Végül pedig hódolva letenni lábához az enyémet, mert ő méltó arra egyes-egyedül, hogy a dicsőség koronáját mindenkor viselje. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy te, aki valóban szent vagy, és minden műved dicsér az ég-, föld- s tengeren, arra méltatsz minket, parányi embereket, hogy hozzád tartozhassunk és a tiéid lehessünk. Köszönjük az erőt, amit munkáink végzéséhez kaptunk tőled, és azt kérjük, segíts meg igyekezeteinkben, és leginkább abban, hogy megmaradhassunk a te szeretetedben. Törekszünk arra egész szívünkkel, hogy a te gyermekeid és Krisztusunk követői lehessünk, add meg hát, hogy igyekezetünket siker koronázza. Engedd meg, és adj ehhez igaz alázatot, hogy előtted mégis letehessük fejünkről a koronát, és neked hódoljunk, aki egyedül méltó vagy erre. Vezesd életünket a keskeny úton az előttünk álló hét napjain is, hogy hozzád érkezzünk, aki örökkön-örökké élsz. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket. Ámen.