Igehirdetés 2007. április 29.

Az első szeretetről

Lekció: Jel 2,1-7
Textus: Jel 2,4-5

„De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteidet cselekedd!”

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott az igéért, amivel újra és újra szólítod emberi szívünket. Nagyon nagy szükségünk van erre a te jóságodra, mert magunktól csak elfordulni és messze menni tudunk tőled. Észre sem vesszük, és már a magunk útját járjuk, nem figyelünk rád és a vezetésre, amit pedig megígértél, és amit minden rád figyelő lélek észre is vesz élete útján. Köszönjük az útjelző táblákat, amiket elhelyeztél utunk mellett, és köszönjük a megszólítást, amit ma készítettél el nekünk. Segíts minket, hogy legyen bátorságunk kimondani és meghallani az igét. Adj ehhez mindnyájunknak alázatot, engedelmességet és nyitott szívet. Munkáld bennünk az örök életet, amire születtünk és ami nélkül koldusok vagyunk mindnyájan. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban! Ámen.

Igehirdetés

Nagyon személyes hangokat hallunk ma a Bibliából, holott egy egész gyülekezetet és annak pásztorát szólítja meg valaki, éspedig nem is közvetlenül, hanem csupán levélben. Mégis hallatlanul közvetlen és személyes, mert azt mondja: tudom a te dolgaidat – de hát kié ez a hang? Nem kell sokat töprengenünk, mindjárt a levél elején bemutatkozik: aki a hét arany gyertyatartó közt jár, vagyis aki mindenütt jelen van; és aki kezében tartja a hét bolygót, vagyis akinek hatalma van a mindenség felett! S hogy félreértés ne essék, ki beszél itt, az óbibliai szóhasználat elevenedik fel: „Ezt mondja az – Úr…!”

Azért fontos ezt tisztáznunk, mert itt valóban nem János beszél, aki a Jelenések könyvét egyébként írta, hanem általa az örök Isten. Ritka és megrendítő pillanat az életben, amikor nem embereket, ha még oly jó szándékú lényeket is hallgatunk – hanem az örök Ige szól hozzánk! Ezeken a helyeken nem egyszerűen tanít a Biblia, nem is csupán tanácsokat ad, hogyan is éljünk, még kevésbé vélekedések röppennek fel, hogyan állnak a végső dolgok. Amikor „ezt mondja az Úr”, az ember az élete olyan határhelyzetéhez érkezett, ahol döntenie kell, mire szánja magát, mennyire becsüli földi életét – végeredményben mit határoz a saját örök sorsa felől.

Azt is mondhatjuk, hogy ezzel a formulával a Szentírás élére állítja a helyzetet, halálosan komolyra fordítja a szót. Hasonlóan ahhoz a pillanathoz, amikor hosszú út után az autópályán egyszer csak kiírják számunkra a táblák, aki erre és erre akar menni, az maradjon az úton, aki pedig másfelé, annak most jobbra le kell kanyarodnia. Az embernek ilyenkor döntést kell hoznia, egyszerűen nem választhatja mindkét irányt egyszerre. Itt is erről van szó. Azt mondja az ige, és ez van “kiírva” a Jelenések könyve ezen útjelző táblájára, hogy minden embernek lehet elfelé menni Istentől, ha valaki éppen ezt akarja – de meg is lehet fordulni s lehet közeledni is őhozzá. A hang, ami itt szól az utóbbit tartja az élet döntő lépésének: ezért megtérést, azaz megfordulást kér az embertől. Ha elfelé mentél életed Urától, nem pedig közeledtél hozzá, most fordulj meg és indulj őfelé. Örök sorsod múlik ezen, nem kevesebbről van szó!

Az ilyen megszólítás ritka pillanat az ember életében, úgy annyira, hogy esetleg még soha nem is hallotta valaki. De az is lehet, hogy többször is hallotta már, s most is inkább csak fülével hallja, a szívével nem. Bízzuk ezt az Örökkévalóra és minden egyes igehallgatóra: legszemélyesebb, belső kérdésünkről van szó, olyasmiről, amit senki más át nem vehet és helyettünk meg nem válaszolhat. Nehéz kikerülnünk, annyira egyértelműen nekünk címezve szólal meg: elfelé Istentől, vagy megfordulva ebből, közeledőben őhozzá!

Miért fontos ez? Mert az ember boldog csak úgy lehet, ha szüntelenül közeledik Istenhez, egészen addig, amíg majd teljesen eggyé is válik ővele.

Erre emlékeztet itt a hang, amikor azt mondja: idézd csak fel, honnan estél ki! Az első szeretetből… Olyan szép ez a szó. Eszünkbe juttatja a szerelmesek találkozását, amikor először megérezték egymásban az összetartozást, amikor először együtt sétáltak, amikor először megfogták egymás kezét. Évtizedek múlva is boldogító visszaemlékezni rá. Hát még milyen megrendítően szép találkozás, amikor valaki hitben először felajánlja szívét Jézusnak. Hiszen ilyenkor nem csak a földi életre kötünk szövetséget valakivel, mint a szerelemben, hanem az egész örökkévalóságra. Az első keresztyénekről az a mondás járta, ahogyan a kívülállók fogalmazták ezt, hogy „nézzétek, mennyire szeretik egymást!” – mert azok az emberek, akik találkoztak a feltámadott Jézussal, képesek lettek a nagyon átütő erejű és rendíthetetlen szeretetre. Nem csak elviselték egymást, nem csak tudomásul vették, hogy mások is vannak a világon – néha már ez is pedig micsoda vívmány lenne! – hanem őszintén és meleg szívvel odafordultak egymáshoz, és magukon túl valóban egymásért is éltek.

Bibliamagyarázók vitatják, hogy az „első szeretet” vajon a Jézus iránti első szeretetet jelenti itt, vagy inkább a gyülekezeti tagok egymás iránti forró szeretetközösségét. Azt hiszem, a két dolog elválaszthatatlan: ott van igazi szeretet, ahol találkoztak vele, a Feltámadottal, és nem csak találkoztak, hanem tényleg neki is adták a szívüket. Ez a nagyszerű dolog pedig ismert volt az efézusiak számára. Pál alapította itt a gyülekezetet, és amikor később Jeruzsálem elesett, sokan ide menekültek az addig ott élt tanítványok közül. Maga János is, aki késő öregkoráig elöljárója is volt a gyülekezetnek, aztán a tanítványok közül még Fülöp, valamint Jézus anyja, Mária is, de itt élt közöttük hosszabb időn át Timóteus is. Minden bizonnyal nagyszerű lelki közösség volt ez, csupa valóban megújult emberből, ám eljött az ő útjukon is a pillanat, amikor az ige Ura azt kellett mondja nekik, az első szeretetet elhagytátok – emlékezzetek meg, honnan estetek ki!

Milyen kincs, hogy emlékezhetünk, honnan estünk ki! Hány embernek nincs ilyen emléke. Az efézusiaknak volt, ők egyszer már igazán megújultak, tényleg odaadták a szívüket Annak, aki jogos tulajdonosa, Jézusnak. Most mégis újra ezt kell tenniük. Emlékezni arra, mi mindent kaptak már lelkiekben – és újra azt tartani a legfontosabbnak, minden másnál döntőbbnek.

Azt hiszem, egyszerű a titka ennek. Aki valóban a fő helyre engedi azt, Akinek ott a helye, az semmi máshoz nem hasonlítható örömet él át. Kitágul a horizontja: eltörpülnek a bajok és közel jön a létezés legszebb tudása. Amint az ember viszont távolodik, vagyis a fő helyet szépen csöndben valaki más kapja, nem az, akit tényleg illet –  akkortól jönnek a bajok. Az ember sértődékennyé és sérülékennyé válik, hiszen elkezdi valójában saját magának adni a fő helyet, ez talán a leggyakoribb. Sokszor más valaki vagy valami kerül oda, ami mindig egy kicsit bálványimádás. Annak a következménye pedig csakis keserű csalódás lehet, ezt tudjuk: egyik sem tudja azt a teljességet adni, amit Jézus!

És azt látjuk, hogy hívő emberek is, elindult emberek, hitben megújult emberek is egyszer csak tehetetlenül vergődnek, meghasonlanak önmagukkal, nem szeretik a saját életüket vagy azokat, akik körében élnek – és tényleg arra kell őket emlékeztetni, hogy honnan is estek ki…!

De nem csak egyszerűen emlékeztet erre az ige, hanem azt is mondja, hogy az előbbi cselekedeteidet cselekedd. Mert amiről itt szó van, az nem csupán belső élet dolga, hanem külső életmód is. Néha látom, hogy nagyon derék, becsületes emberek, hívő emberek is, annyira önmaguk felé fordulnak, annyira betölti őket a saját belső, lelki esemény-naptáruk, hogy belekeserednek, mert saját magukban nem találnak elég jót. Pedig az annyira természetes!

Ha folyamatosan csak magunkat vizsgálgatjuk, és őszinték vagyunk, akkor nehéz elkerülni a letargiát.
Ezért mondja az ige, hogy itt nem csak emlékezni való van, nem csak a belső életet kell még intenzívebbé tenni az embernek, hanem itt cselekedni való is van, éspedig olyan dolgoké, amiket már cselekedett is az ember. Hogy ez miben is állott ott Efézusban, azt nem tudjuk. A nikolaitákkal küzdöttek, akik egy gnosztikus szekta tagjai lehettek, akik beférkőztek a gyülekezetbe és össze akartak olvasztani minden vallást mindennel. Szerintük nyugodtan lehetett más templom isteneinek szentelt bálványáldozati lakomán is részt venni a keresztyéneknek, és hasonló dolgokat képviseltek – ezekkel a nyilvánvaló tévelygésekkel megküzdött a gyülekezet.

De most ennél többre volt szükség. Fel kellett idézni, milyen gyöngéden bántak valamikor még egymással, és újra gyöngéd jósággal kellett egymás felé fordulniuk. A titkokat meg kellett tanulni újra nem kifecsegni, a vétkes bűneit sem felemlegetni minduntalan a háta mögött, aztán az erőtlent felkarolni, éspedig ítélgetés nélkül – szóval volt itt mit tenni. „Az előző cselekedeteiteket cselekedni!”

Egy író egyik novellája szól arról, hogy mit él át akkor, amikor egyszer csak szembe jön vele a tizenéves énje. Az a másik, a régi még tele van hittel, nincs benne megalkuvás, számítás, tud önzetlenül áldozatot hozni. És az író elsírja magát, mert hol van már az a régi énje. Ha nem is ilyen nosztalgikusan, de a Jelenések könyve is azt mondja, hogy menj csak vissza a régi cselekedeteidhez, amikor még tudtál akarni, amikor még magától értetődő volt, hogy van benned remény, amikor még éjszakákon át dolgoztál egy jó ügyért, amiben hittél. Igen, érdemes ezt meghallani minden szárnyaszegett keresztyénnek. Akik benne bíznak, “…erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyű, futnak és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)

Mert mi is a cél, a megérkezés, a hely, ahová igyekezni érdemes? Nem kevesebb, mint maga a hiteles, igazi, mondjuk így, végleges, tehát nem hevenyészett és nem esetleges élet. Aki győz, enni adok annak az élet fájáról. Ez a mondat keretezi a Bibliát a legszebben, hiszen az első lapján azt olvassuk, hogy mindnyájan elvesztettük az élet fáját. Nincs hiteles élet, nincs teljesség, nincsen üdv – kiestünk a Paradicsomból, Isten közeléből. Ezzel indul a Biblia. És most azt halljuk, itt a végén, hogy aki győz, az enni kap “…az élet fájáról, ami az Isten paradicsomának közepén van.” (Jel 2,7)

Vagyis ami elveszett, az megtalálható, ami megbetegedett, az meggyógyulhat és újra a régi lehet. Micsoda ígéretek! Pedig itt még ennél is többről van szó. Arról, hogy aki győz, az nem egyszerűen azt a régit kapja vissza, amit egyszer már elvesztett, hanem még annál is sokkal többet. Az új teremtés sokszorosan felülmúlja a régit. “Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amit Isten készített azoknak, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9) Krisztusban olyan új nap köszöntött ránk, amely sokkal szebben ragyog, mint a legszebb, amit valaha is láttunk. Akik az új teremtés égboltja alatt élnek, azok már nem csak a földi városokat láthatják, hanem a mennyei Jeruzsálemet is, amely “…olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony.” (Jel 21,2)

Amikor mi Krisztushoz fordulunk, akkor erre minket maga a Mindenható biztat. Ő kérdezte ezt ma tőlünk: merre megyünk? Elfelé tőle, vagy megfordultunk már, hogy közeledjünk hozzá? Ő emlékeztetett minket az első szeretetre, arra, honnan is estünk ki. Ez az első szeretet helyreállítható. Meg kell fordulni hozzá, hogy távolodó emberekből ismét közeledő emberekké legyünk. Nagy öröm és igazi megújulás fogja ezt jelezni. Hiszen nem kevesebb történt, mint hogy valaki győzött, és enni kapott az élet fájáról. Így is legyen mindnyájunk útján! Ámen.

Fohász

Istenünk, segíts minket abban, hogy tudjunk emlékezni. Hiszen ősidőktől a tiéid vagyunk, nálad van a mi igazi hazánk, hol is lehetnénk boldogok, mint tenálad! Köszönjük, hogy jelt adsz magadról, ma is emlékeztetés által erősíted hitünket. Nagy szükségünk van arra, hogy megforduljunk és ne távolodjunk többé tőled. Adj ehhez szent komolyságot, hiszen nem semmiségekről, hanem örök sorsunkról van szó. Te tudod a mi dolgainkat, azokat is, amiket a világ nem ismer, és köszönjük, hogy számon tartod azt is, ami jó mibennünk. Kegyelmes szeretetedet kérjük, hogy gyógyítsad lelki betegségeinket és testi romlásainkat, építsed közösségünket veled és egymással. Adj ehhez szeretetet és taníts megbecsülni ajándékaidat: leginkább a Krisztusban való új teremtést és az örök életet, amit mindnyájunknak szántál. Hadd maradjunk tebenned, te pedig mibennünk – így vezess, amíg majd egykor boldogan a célhoz megérkezünk! Ámen.

Nyomtatás