Az ember én-lehetőségeiről

2002 szeptember 29.
dr. P. Tóth Béla

Az ember én-lehetőségeiről

Lekció: Márk 5:1-20
Textus: Márk 5:15, 18-20

“Amikor Jézus közelébe értek és látták, hogy a megszállott, akiben a légió volt, felöltözve ül, és eszén van, félelem fogta el őket.” “Amikor aztán beszállt a hajóba, kérte őt az előbb még megszállott ember, hogy mellette maradhasson. Ő azonban nem engedte meg neki ezt, hanem így szólt hozzá: ‘Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled, és hogyan könyörült meg rajtad.’ Az pedig elment, és hirdetni kezdte a Tízvárosban, milyen nagy dolgot tett vele Jézus, amin aztán mindenki csodálkozott.”

Imádkozzunk!

Istenünk, néha felébred szívünkben a vágy, hogy mikor jutunk színed elé, máskor meg félünk attól, hogy a te színed előtt meg kell állnunk. Kezdjük ismerni magunkat annyira, hogy tudjuk: nem állhatunk meg ott egyedül. Köszönjük, hogy utánunk küldted Jézus, hogy ne kelljen majd egyedül rettegnünk, amikor előtted állunk, mert ő védőügyvédje lesz mind azoknak, akik hisznek benne. Áldunk téged, megváltó Krisztusunk, hogy minden árat kész voltál megfizetni azért, hogy ne egyedül kelljen végigküszködnünk ezt a nehéz földi életet, és ne egyedül kelljen megállnunk az Atya előtt, hogy semmit nem tudunk felhozni mentségünkre. Köszönjük mind azt, amit értünk tettél. Azt is, hogy tanítottál, és azt is, hogy kifizetted a váltságdíjat értünk, akik nélküled a bűn tulajdonai voltunk rabszolgákként. Köszönjük, hogy nem ezüsttel és arannyal, hanem drága véreddel fizettél értünk, mert ez volt egyedül elég ahhoz, hogy az igazságos ítéletet levedd rólunk. Köszönjük neked ezt a vasárnapi csendet és áhítatot. Segíts minket most egyedül rád figyelni, hogy lehulljanak láthatatlan bilincseink és meggyógyuljanak lelkünk betegségei a te közelséged által.
Ámen.

Igehirdetés

Aligha van olyan ember a világon, akinek ne lenne az életében ilyen vagy olyan ellentmondás. “Boldog az, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel” – olvassuk a Bibliában, és nagyon kevés ilyen embert látunk. Ha nem is vagdaljuk magunkat kövekkel, mint a gadarénus megszállott, akit már láncokkal sem lehetett megkötözni, azért mindnyájunk életének vannak önellentmondásai. Vannak például erkölcsi foltjaink, amiket utóbb legszívesebben eltüntetnénk, de már nem lehet. Pedig azok is mi voltunk, akik egykor esetleg nagyon is szerettük, ami azt a foltot okozta. Néha szép elveket lobogtatunk, viszont a gyakorlat, a megvalósítás teljesen másról beszél. Néha olyasmit is kimondunk, amin utólag szégyenkezünk és ha lehetne, visszaszívnánk. Néha legjobb meggyőződésünk ellenére valami egészen mást teszünk, mint amit helyesnek vélünk – egyszóval úgy tűnik, minden emberi élet hordoz önellentmondásokat.
Egy magyar író regényében van egy jelenet, ahol Dante módjára az alvilágot járják és látnak egy gödörben vergődő csoportot, akik fuldokolnak és vergődnek. Kik ezek, kérdezik felőlük. Ez itt a mézmocsár, feleli vezetőjük. Minden órában tíz percre kiszárad, amikor kijöhetnek belőle mind azok, akik benne vergődnek, de aztán, amint a gödör ismét megtelik, mégis visszamásznak belé megint, hiszen méz van benne. És aztán vergődnek tovább, és ez így marad számukra most már az örökkévalóságig.
Nagy igazság van ebben a képben, mert azt mutatja meg, hogy sokszor az ember lelkének egyik fele akar valamit, amitől a lelke vagy az élete másik fele szenved. Mintha két énünk lenne! A Biblia szerint azonban nem csak két, de akár légiónyi énünk is lehet, ezt hallottuk az előbbi történetben. Ez volt a neve a lelkeknek, amelyeket Jézus megkérdezett kilétük felől: légió – mert sokan vagyunk! A keresztyének mindig is tudták, hogy ezek között a “lelkek” között lehet olyan, aminek nagyobb az ereje, mint az embernek, hiszen vannak emberen túli erők, és ezért az ember rászorul Isten segítségére, hogy szembeszálljon velük. Ilyenkor imádsággal és böjtöléssel hadakoztak ellenük, ahogy az evangélium is tanít erre. Volt azonban olyan idő is, amikor mágikus szertartásokkal próbálták elűzni őket, füstöléssel vagy ráolvasással, igézéssel, sőt olyan is, hogy máglyával akartak megszabadulni az ilyen lelkektől.
Ha mi most a lélektan irányából próbáljuk érteni az ember belső sokszerűségét, akkor ezt a szót mondhatjuk: én-lehetőségek. Az ember felkél reggel, és érzi, hogy ez a mai nap is sokféle módon telhet. Lehet békés és lehet veszekedős, lehet eredményes és meddő, lehet igaz és lehet hamis: aszerint, hogy magamat mint embert, mint “én”-t miként értelmezem, “melyik énemet” hagyom érvényesülni. A költő nagyon sarkosan fogalmazza meg ezt az emberi dilemmát: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” Íme, az én-lehetőségek: az ember lehet tisztességes és lehet tisztességtelen, mind a kettő nyitva áll előtte. És igaza van a költőnek abban is, hogy a halál, vagyis az, hogy “kiterítenek úgyis” nem elég indok sem a tisztesség sem a tisztességtelenség oldalán. Ha az ember végső érve a halál, ha nincs más perspektíva, mint hogy múlandók vagyunk, akkor ebből valóban származhat tisztesség is, hogy “azzal a nappal” majd nyugodt lelkiismerettel nézhessek szembe – de ugyanúgy származhat érv a tisztességtelenség oldalán is: hiszen úgyis csak annyi az élet, amit a halálom napjáig megragadhatok belőle. Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk! A halálból sosem lesz az emberi életnek egysége. A halál nagy és rettenetes, megfejthetetlen titok, valóban az “utolsó ellenség”, amivel még szembetaláljuk magunkat az élet során, azonban semmiképpen nem alkalmas arra, hogy az emberi életet egyértelművé, a lelket pedig egységessé tegye – erre csak az élet képes, vagyis Krisztus. Őt nevezi a jánosi evangélium Életnek, és valóban ő képes arra egyedül, hogy az ember létegységét megteremtse. Ő az, aki az
én-lehetőségeink között rendet tud teremteni, amikor mi magunk erre már nem vagyunk képesek. Ő az, aki a tagadó Pétert újra másokért felelős, szolgáló emberré tudta szeretni, ő az, aki a bűnös asszonynak új lehetőséget adott, amikor mások csak köveket tudtak ragadni, és ő az, aki a gadarénus megszállottat ép és egészséges, magánál lévő emberré tudta gyógyítani. Őbenne érdemes bízni nekünk is, őt érdemes hívni, rá érdemes várni, mert az emberi lét egysége egyedül őbenne, Krisztusban lehetséges.

I.

Lássuk először az én-lehetőségeinkben rejlő kísértéseket. Ha valóban sok lehetőségünk van, mint ahogy a tapasztalat is ezt mutatja, akkor lehet játszani. Az ember kipróbál szerepeket, néha ebben, néha abban érzi jól magát. Egyszer ilyen maszkot tesz, máskor olyan álarcot, mintha karnevál lenne az élet. Legtöbbször persze nem is tudunk róla, néha azonban tudatosan váltogatjuk a szerepeinket. Egyszer tréfálkozunk és vicceket mesélünk, máskor moralizálunk és erkölcsöt prédikálunk, mikor melyik maszk mögött érezzük jobban magunkat. Mondják, hogy a bűnöző lelkület kialakulásának mélyén például gyakran egy kedves gyermekkori játék, a “kukucs” vagy a bújócska rejtőzik. A mások elől elbújás, elrejtőzés izgalma, a titokban tett dolgok gyönyörűsége, a minket kereső másik ember kijátszása, mint öröm – ez is ott lehet a börtönből szökések és üldözések életmódjának választása mögött, mondják azok, akik az ilyen emberek lelkével foglalkoznak. Igen, lehet játszani, ha az embernek sok én-lehetősége van. De tegyük mindjárt az is hozzá, hogy lehet eljátszani is. Eljátszani a jó hírünket, a megbízhatóságunkat, eljátszani emberek bizalmát. Néha annyi elég, hogy valakiről a háta mögött rosszat mondjunk egy harmadik embernek: lehet, hogy ez a valaki soha többet nem lesz bizalommal hozzánk, mert azt gondolja, legközelebb az én titkomat is elfecsegi majd másnak. És el lehet játszani a tehetségünket, beleölve harmadrangú dolgokba. El lehet játszani emberi kapcsolatokat. El lehet játszani magát az életünk idejét is – mert nekünk, úgy gondoljuk, annyi, de annyi lehetőségünk van!
Aztán az én-lehetőségek sokaságából következhet önáltatás is. Hiszen a lelkünk egyik fele képes elhitetni a másik felével, hogy most aztán nem szabad lemaradni valami nagyon nagy örömről, gyerünk, ragadjuk meg, s csak sokkal később szólal meg az elhallgattatott, jobbik énünk: de kár, hogy te sem voltál jobb, mint olyan sokan mások! Ahol sok én-lehetőség van, már pedig mindenhol van belőle éppen elég, ott az emberek hajlamosak még az önmaguk előtt való demonstrálásra is. Néha táblákkal vonulunk fel saját magunk előtt, és a táblákon ez a felirat: “Szent vagyok, igaz vagyok!” Legközelebb ugyan ez az ember esetleg már semmit sem mond, mert ha valamit mondhatna, az körülbelül annyi lehetne, mint egy Weöres-versben olvassuk: “Lám, én a disznó, a sárban örömest hempergek!” – de ezt már nem szoktuk túlságosan hangosan mondani, még önmagunk előtt sem, noha mai napság már ez a hang sem okoz különösebben túl nagy feltűnést. Minden esetre aligha van olyan dohányos, aki ne úgy gondolkozna, hogy én kivétel leszek, nekem, csak nekem nem lesz semmi bajom. Mert a bőséges én-lehetőségű ember egyik énje el tudja hitetni a másik énjével, hogy ez így igaz. És valóban vannak is olyanok, akik kilencven évig élnek, holott sokat dohányoztak. De az önáltatás akkor is önáltatás, hiszen általában csak húsz-harminc év után rakódik le annyi kátrány az ember torkában vagy tüdejében, hogy rákot okozhat annál, aki arra hajlamos: és a statisztikák szerint átlagosan valóban tizennégy évvel élnek kevesebbet az erős dohányosok, mint azok, akik nem dohányoznak. Ettől függetlenül mindenki, aki ezt tudja, úgy gondolja, ő és csakis éppen ő kivétel lesz ebben a tekintetben. Mi ez, ha nem önáltatás?
És végül az én-lehetőségeink sokaságának, pluralitásának veszedelmei igazán abban vannak, hogy az ember életében kibogozhatatlan, tragikus bonyodalmakat okozhatnak. Tudományos-fantasztikus regények szólnak különböző, ember alkotta gépekről, amik önálló életre kelnek és aztán veszélyt jelentenek az emberiségre. Nem hiszem, hogy akár egy autó, akár egy számítógép vagy bármi más szerkezet abban a formában valaha is önálló életre kelhetne, ahogy ezt megírják, hogy szaporodni tud és az ember ellen fordul, vagy erőszakot tesz rajta. Azt viszont naponta látom és mindnyájan láthatjuk, hogy az emberben lévő érzelmek, gondolatok, a hatalmi ösztön vagy a szexualitás, vagy bármi más valóban önálló életre kel, és elhiteti emberekkel, hogy ő ez a dolog, és semmi más. Az énünk egyik része úgy játssza ki magát, mint ha ő lenne a valódi személyiségünk, holott igazában csak egyetlen része a személyiségünknek. És amikor emberek élete ilyen elhatalmasodások vezérlésével zajlik, akkor látunk nyomorultakat, akik lelki értelemben sírboltokban laknak, mert kiszakadtak a közösségből. Látunk embereket, akiket láncokkal sem lehet megkötözni őket, mert azokat is elszaggatják – hiszen senkire nem hallgatnak, semmit szentnek és érvényesnek, valóságosnak nem ismernek el saját őrületeiket kivéve. És látunk embereket önmagukat kővel vagdalni, mert hát elsősorban saját életét rongálja az ember ilyen állapotában. És emberileg semmilyen segítség nincsen: ezt az, amit tragikus bonyodalomnak hívhatunk. Egy elromlott házasságon például ki tud igazságot tenni? Mind a ketten egymást okolják – jobb híján – holott valahol a szívük mélyén mind a ketten tisztában vannak azzal, hogy mind a ketten sokszor és sokféleképpen vétettek. Íme, a tragikus bonyodalom: senki átlátni és megoldani nem tudja. Miért is? Mert az embernek annyi, de annyi én-lehetősége van, és mindig azt veszi elő ezek közül, ami az adott helyzetben éppen, gyorsan egy kis kiutat jelent számára. Így aztán ahelyett, hogy kifelé jönne élete tragikus bonyodalmából, egyre csak befelé süllyed abba. Játszás és eljátszás, önáltatás és tragikus bonyodalom – ezekben látszik legjobban az ember sokféle én-lehetőségének árnyoldala: ugye, egyik sem szívderítő dolog.

II.

Lássuk ezért az én-lehetőségek napos oldalát is. Hiszen maga ő, teremtő Atyánk alkotott minket lelki valóságunkra nézve ilyen gazdagoknak és engedett minket szabadon, hogy kezdjünk valamit a szívünkkel: nem lehet, hogy csak baj és kísértés, tragédia és jóvátehetetlen romlás fakadjon ekkora ajándékból! Mi az a jó, ami származhat ebből a tényből, hogy énünk sokféle állapotban, sokféle elkötelezettségben és sokféle hatás alatt létezhet? Mindenek előtt az, hogy az élet mindvégig esemény marad. Az ember nem tud annyira betokosodni, hogy valami új szempont vagy új lehetőség számára fel ne merülhessen. Láttam már megrögzött gyűlölködőket, akik megtérve képesek lettek a szeretetre, láttam megrögzött alkoholistákat tiszta és szép életre jutni. Látok idős embereket, akik leéltek egy életet egy bizonyos vélekedésben, és hetvenen is túl olyan belátásra jutnak, amit senki soha nem feltételezett volna a gondolkodásukban. Mert az ember előtt soha nincs bezárva a megújulás lehetősége. Csak a Gonosz az, aki azt suttogja a füledbe, hogy úgyis mindegy, vége. Ezt suttogta Saul fülébe, és az a kardjába dőlt a vesztett csata napján, ezt suttogta Júdás fülébe, és az felakasztotta magát, ezt suttogta sok-sok kétségbeesett ember fülébe és nem tudtak talpra állni, mert arra figyeltek, amit a Gonosz csepegtetett a szívükbe, de nem kellett az élő Isten igéje, ami újjászülheti az embert. Az ige szerint még az utolsó sóhajban is megújulhat az ember, amikor oda van szögezve, mint a lator a kereszten, nem hogy előbb! Az én-lehetőségeink sokasága arra is kiterjed, hogy ha Krisztushoz térünk, egészen meggyógyuljunk. A gadarénus megszállott odafutott Jézushoz és leborult előtte. Száz darabra szétesett egyénisége hordozott egy kicsi, valamennyire egészséges darabkát is, amely vonzódott Jézushoz. Ez a képességünk eszerint tehát még egészen súlyos megrongálódottságunkban is megmarad, hogy odafussunk Jézushoz és leboruljunk előtte, mert a vonzódás az élethez, a tisztasághoz, a gyógyuláshoz minden emberben ott rejlik. Ez visz minket Jézushoz. Ha a fejünkkel és a zavarodott lelkünkkel nem is tudnánk, valahol a szívünk mélyén tudjuk, hogy ő a mi gyógyítónk. Ezért hát fussunk oda hozzá és boruljunk le előtte újra és újra! Persze, a történet azt is elárulja, hogy Jézus volt az, aki átkelt a Genezáreti tengeren, és ez volt jószerével az egyetlen “külföldi útja” a pogányok lakta tengermelléki Tízvárosban. Látogatása pedig összesen ezzel a démonikus lelkű emberrel való találkozásból állt, vagyis mintha csakis ezért az egy emberért hajózott volna át a nagy vízen! Így volt kihez odafutni és előtte leborulni ennek az embernek! Nekünk is van, mert hozzánk is eljött, ide a mi országunkba, ide, a mi városunkba, ebbe a templomba is! Boruljunk le előtte, mert ő az, aki minket is meggyógyíthat. Kérdéseinket megfelelheti, nálunk nagyobb erőket hatalommal elküldhet, a közösségbe visszavezethet, betegségünket meggyógyíthatja. Igaz, hogy ez a gyógyulás drámai módon zajlik. Egy vergődő kiabálással kezdődik: mi közöm hozzád, Jézus! Ne gyötörj engem! Az igazi lelki gyógyulás soha sem fájdalom és megrendülés-mentes pillanat, amint a testi gyógyulást segítő operáció sem az a legtöbb esetben. A vergődést nem lehet megtakarítani. Szinte hallja az ember az őrjöngő ordibálást, ilyen volt ez az imádság ott! Mi se féljünk a tusakodástól, a megharcolt, valódi imádságtól, amikor nem csak a szavainkkal, hanem az egész életünkkel könyörgünk. Így és csakis így érdemes őelőtte leborulni: egész valónkkal. De milyen csodálatos az, amit Jézus tesz: elküldi a tisztátalan lelkeket a mélységbe és a pusztulásba, ahol a helyük van – és az előbb még önellentmondástól gyötört, saját magát kövekkel vagdosó ember ott ül a lábainál, felöltözve és magánál van! Hát ezért jött Jézus. Hogy elvégezze bennünk azt, amit mi nem tudunk elvégezni magunkban. Átkel értünk a tengeren és odaáll mellénk, akik már a sírboltokban lakunk, és láncokkal sem lehet kordában tartani a lelkünket, annyira elszabadultak a személyiségünk alkatrészei. Kinél a hiúság, kinél az önközpontúság, kinél a vágyak, kinél a félelmek: mindegy! Ő azért jött, hogy meggyógyítson minket, és újra megtaláljuk személyiségünk egységét a nagy szétesettség és a mindig tévesen megválasztott középpontok után. Ő az, aki előtt nem szégyen leborulni, ha már egyszer odafutottunk hozzá. El nem mulasszuk ezt ezen a napon sem. A korona mégis az a gyógyuláson, amikor hazamegy a családjához ez az ember. Nem lesz belőle nemzetközi hírű mágus, csodarabbi, semmi ilyesmi. Hirdeti övéi közt, amit Jézus tett vele – ennyi. Nem hallgatja el, nem dugja el mások elől, mintha az csak az övé lenne: adja a többieknek. Milyen szép egy ilyen kinyílt, mások számára is megszületett élet! Így érdemes élni. És mind ezt Jézus tette ebben az emberben, és ő teheti meg mibennünk is. Legyen hitünk őbenne, és mi is megtapasztaljuk, hogy van új élet. Van meztelenség után tiszta, szép ruha. Van őrület után kijózanodás, van sírboltokban lakás után hazatérés mieink közé. Van a betegségből gyógyulás és van az önellentmondás és meghasonlottság után létegység.
Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, jó hallanunk, hogy ahol a mi erőink véget érnek, ott kezdődnek a tieid. Köszönjük, hogy nincs olyan emberi mélység és megromlottság, ahol te ne lennél jelen gyógyító szereteteddel. Köszönjük, hogy hozzád futhatunk és leborulhatunk előtted, még ha alig van bennünk egyetlen porcika is, ami ép lenne. Megvalljuk lelkünk meghasonlottságát, önellentmondásainkat és szétesettségünket. Nem takargathatjuk előtted azt sem, hogy eluralkodtak rajtunk alantas érzések, gondolatok és tervek, amik méltatlanok arra, hogy életünk fő helyén legyenek, mégis ott vannak. Egyedül téged illet a fő hely, egyedül te vagy méltó arra, hogy leboruljunk előtted. Kérünk, fogd össze életünket szép, egészséges egésszé, hiszen erre alkottál minket, nem az önmagunk vagdalására és a sírboltokban való lakásra. Kérünk, segíts minket a nálunk nagyobb erőkkel való harcunkban. Légy áldott minden megtapasztalásért, amikor te győztél előttünk és miértünk. Add, hogy a most következő hét napjaiban kiáradhasson ránk az életgyógyító erő, ami a te jelenlétedből és közelségedből fakad. Segíts munkánk derűvel és szeretettel való végzésében egymásnak javára, te neked pedig dicsőségedre.
Ámen