Az emberi élet két arca

Igehirdetés 2005. október 9.

Az emberi élet két arca

 

Lekció: Luk 8,16-25
Textus: Luk 8,24-25

“Ekkor odamentek hozzá, felköltötték őt, és így szóltak: Mester! Mester, elveszünk! Ő pedig felkelt, ráparancsolt a hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett. Aztán azt kérdezte tőlük: Hol van a ti hitetek? Ők pedig megrettenve és csodálkozva így szóltak egymáshoz: Hát ki ez, hogy a szeleknek és vizeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, megvalljuk, hogy távol vagyunk attól, hogy az imádkozás művészei volnánk Életünk nagy része odakint zajlik és lefoglalják figyelmünket a világ dolgai. Jönnek velünk szívünk érzései, miközben utunkat járjuk, de a legtöbb átsuhan rajtunk és legfeljebb ha emlék marad. Köszönjük neked mind azt, ami biztos pont számunkra a világ és saját magunk változandósága közepette. Törvényedet, ami az évezredek múltával is érvényes és igaz, ígéreteidet, amelyek sorra valóra válnak személyes utunkon is. Leginkább pedig megköszönjük neked a testté lett igét, Jézus Krisztust, aki asszonytól lett és Isten Fiának bizonyult. Aki minket megszólított, szívünket megérintette és akitől várjuk üdvünket. Segíts most minket benne bízni, hiszen azért küldted őt, hogy megmentse az embert a hiábavalóságtól és a haláltól. Az ő életét, az ő gondolatait add most mindnyájunknak, hogy éljünk. Nemesíts át bennünket az ő szeretetével igazabb életre! Ámen.

 

 

Igehirdetés

A tengeren zajló történet, amit most hallottunk, rólunk szól. Hiszen jól tudjuk, mennyire bajos vállalkozás volt a hajózás úgy kétezer éve – ma sem egészen veszélytelen, láttunk már a technika minden csodáját felvonultató modern csodákat is véglegesen alámerülni – hát ezért aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy éppen olyan kétes vállalkozás minden emberélet, mióta világ a világ, mint a hajósok szándéka, hogy átkeljenek a túlsó partra. “Zavaros harcba sodródik az ember, most magával, majd a környezettel” – mondja Goethe és jól tudjuk, mennyire pontosan fogalmaz. Tényleg ahhoz hasonlít legjobban az utunk, mint amikor a korabeli lélekvesztőkön hozzákezdtek a Galileai tenger áthajózásához. “Átkelni a túlsó partra” – ez a kaland minden bizonytalanságával és minden veszélyével együtt nagyon jellemző az emberélet, az emberi életút kiszámíthatatlan utazására. Átkelő itt minden ember. Hajózunk, ahogy mondani szokták, az élet tengerén: némelyek talán éppen most napos és csendes vizeken, idillben és örömben, mások meg hullámokkal küszködve, talán éppen attól félnek, hogy igazi baj lehet, megint mások pedig már egyenesen az életükért küzdenek. “Átkelni a túlsó partra” – az emberélet valóban egyik legköltőibb megfogalmazása, nagyszerű metafora, és a Szentírás is ezzel akar ma minket tanítani.

Jó lenne talán azzal kezdeni, hogy nyugodtan tekintenünk egymásra ezzel a szemmel: akik talán most éppen napfényben úszunk, holnap akár az életért küzdünk – ki tudja. Aki ma az életét félti, mert éppen viharban van, az holnap, úgy lehet, tényleg el is süllyedhet, vagyis: komoly dolog ez az átkelés. Gondoljuk csak meg, néha mintha tárgyak vennének körül bennünket emberi életek helyett, mert sajnos, mind hajlunk arra, hogy egymást valahogy tárgynak nézzük. Kellemes és örömszerző tárgynak, amíg valakit szeretünk, aztán utunkat álló akadálynak, ha valaki híjával van számunkra a vonzerőnek. Pedig ott, a másik oldalon egy ember van, egy másik “átkelő”, aki éppen úgy szeretne sikeresen a túlpartra hajózni, mint mi magunk. Vajon tárgy lett-e számunkra egy-egy ilyen embertárs, aki pedig maga is egy sors, egy küzdő lélek, egy átkelő! Legyen ennek az igének megértett felismerésévé, hogy igen, meg kell becsüljük egymásban a hajózó, a küzdő embert. Az átkelőt, aki éppen úgy veszélyeknek, sőt elmerülésnek van kitéve, mint mi magunk.

Hiszen jól tudjuk, hogy el lehet merülni egy szenvedélyben, de elmerülhetünk akár egy értelmetlen hadakozásban is, amint erre éppen elég példát látni, és el lehet merülni félelemben, ellenséges érzésekben vagy akár értelmetlen időtöltésekben és még sok más dologban is – mennyi, de mennyi veszély vár mindenkire! Kezdjük hát el megbecsülni egymásban a sorstársat, azt, aki éppen olyan, mint mi, és tanuljuk meg tisztelni egymásban ezt a küzdésre rendeltséget. Úgy hiszem, ez következik leghamarabb ebből a képből, amit látunk most igénkben, hogy mindnyájan “átkelők” vagyunk.

De a helyzeten kívül, amiben találjuk a tanítványokat, figyeljünk most már a történet főszereplőjére, Jézusra. Az istenember jelenik meg benne, az a valaki, akit méltán nevezünk Egyszülöttnek. Benne látjuk, milyen lehetőségek is állnak rendelkezésére azoknak, akik asszonytól születtek, akár csak ő, de Isten gyermekeivé lettek. Ugyanakkor azonban egy sajátos kétarcúság jelenik meg a Jézus személyében. Hangsúlyozza a történet, hogy Jézus a hajón utazva  elaludt. Nyilván fáradt volt, sok erő származott ki belőle mások felé, gyógyított, tanított, küzdött a hitetlenséggel és a bűnnel, s ezért kimerült lehetett. De az evangélistának azért fontos, hogy lássuk ezt a fáradtságot és alvást, mert istenemberségről is szól majd, ám előbb látnunk kell, hogy ő ember volt, olyan, mint mi magunk is. Aki elalszik, ha fáradt, akár a hajón is. És azért fontos ezt hangsúlyozni, hogy félreértés ne legyen: ami Jézusban megjelent, az bennünk is megvalósulhat. Amikor őt látjuk, rólunk is van szó. Amit ő tesz, azt mi is tehetnénk. Golgotai bűntörlő áldozata az egyetlen, amit csak ő vihetett végbe, de istenembersége mindenestől rólunk szól, a mi lehetőségeinket mutatja fel.

És ebben a dologban nagyon nagy szerepe van az emberi oldalnak. A törékenységnek, a fáradékonyságnak, az emberi létezés határainak. Ő sem bírt el minden mindent. A korbácsütések őt is félholtra verték és a megszégyenítő elhagyatottságban ott a kereszten megroppant talán még a hite is. De ez a törékeny emberi élet, ez a “cserépedény”, ahogy Pál nevezi, isteni kincset hordott magában. És ezért nekünk sem szabad egymásban csak a gyarlóságot, a tehetetlenséget, a hiányokat látni – hiszen minden egyes ember istenemberségre van teremtve, a leggyarlóbbnak látszó is! Minden emberben ott van a szent lehetőség, hogy ő is megismerje és szeresse Istent, ott a lehetőség, hogy ő is gyermeke legyen az Atyának!

És ez a másik arc, az emberségünk isteni oldala, ha lehet még hatalmasabb erővel jelenik meg ebben a történetben. Éppen olyan mesteri kézzel festette meg az evangélista, mint az emberi oldalt. Mert hiszen azt látjuk, hogy Jézus felkelve ráparancsol a hullámokra és a szelekre, és azok engednek neki! Ami azt jelenti, hogy Jézus erősebb a természeti erőknél. Ő erősebb, ha valóban bennünk lakhat, az önzésünknél, ami, tudjuk, olyan elemi erővel ural sokszor bennünket, mint a szelek a tengert. De ő erősebb a vágyainknál is, amiket aztán igazán természeti erő méretű hatalomnak ismertünk meg, és a tudomány is azt mondja ezekről az erőkről, az ösztönökről, hogy mindennél erősebbek. De Jézus hatalmasabb náluk! Ő erősebb a félelmeinknél, erősebb a bennünk lakó revans-vágynál és erősebb a versengés indulatainál is, amik pedig úgy hozzánk vannak kötve, mint a tárgyakhoz a nehézkedési erő, és azt is tudjuk, hogy mennyi keserűséget okoznak az emberek között.

Ezt a Jézus hirdeti most nekünk az evangélium, aki egyfelől törékeny és emberi, még keresztre is szegezhető, de aki ugyanakkor erősebb a “természeti” erőknél, a viharokat keltő vágyaknál, a háborúságokat keltő önzésnél és még a nehézkedési erőre legjobban hasonlító lustaságnál is. Ő parancsolhat a legnagyobb erőknek, a szeleknek és a hullámoknak és akkor lesz nagy csendesség. És ez a Jézus, aki nagyobb minden erőnél, ő lakhat benned és bennem, és ő megmutathatja nekünk, hogy ő a mi igazibb énünk, ő olyan, mint amilyennek a Teremtő eredetileg elgondolt mindnyájunkat!

Vajon kell-e nekünk ez az istenemberség? Vajon merjük-e hinni, hogy a mi fáradékony, erőtlen, nagyon is emberi valóságunk hordozhatja őt magát, a Krisztust? Azt a valakit, aki legyőzi a legnagyobb erőket is, aki parancsol nekik, aki fölöttük áll, akár a külső, akár a belső világból valók is azok az erők.
Mert akkor, ha ő valóban parancsolhat ezeknek az erőknek, mert már övé az első hely a szívünkben, akkor egyszer csak hirtelen lesz nagy csendesség. Elhallgat az elégedetlenség, pedig hogy tud süvíteni. Elhallgat az önsajnálkozás, nincs szava többé a bosszúnak és nem bántanak már a kívánságok sem, mert nagy csendesség lett. Milyen jó annak, aki már megtapasztalta ezt a nagy csendességet! Azt a csendet, amikor ámulva nézzük, hogy ő tényleg legyőzni a legnagyobb erőket is, azokat is, amiket nélküle mi soha legyőzni nem tudnánk.

Kisgyermek koromban én is féltem átmenni a sötét szobán, mint a legtöbb kisgyerek, aztán megtanultam ezt a szép igét a szüleimtől: Istenben bízok, nem félek, ember mit árthatna nékem? – és ennek a bibliai mondatnak az erejével már nem féltem. Szüleim hite akkor így hozta közel hozzám az istenemberséget, amit ott és akkor persze, kisgyermekként még nem értettem és nem is így neveztem, de kaptam belőle egy darabot, mert megszabadultam valamitől, ami megkötözött. És azóta láttam embereket megszabadulni sokkal súlyosabb bilincsektől, mint ez volt nekem, mert ők is kaptak az istenemberségből. Törékeny, emberi lényükben nekik is ott lehetett a hullámoknak és szeleknek parancsoló úr – és lett nagy csendesség az alkoholizmus, a családi bajok, a hivatásban elvesztett hit viharai után.

Tudom, testvérek, hogy ez a magaslat sokaknak hihetetlen és mindenestől elérhetetlennek tűnik. Nézzük csak a tanítványokat – talán ők sem értik pontosan, miről is van szó, ám egy fontos mondatot kimondanak, ami így hangzik: kicsoda ez? Igen, lehet, hogy még nem tudod pontosan, ő kicsoda is valójában, de már kérdezed. És ez a fontos, ez a kérdés! Akinek már valóban témája a Jézus, az jó úton jár. Aki már próbál becsületesen utána járni, mit is hozott ő az embereknek, mit jelent őt követni, mit jelent ma az evangélium szerint élni egy embernek – egyszóval aki valóban kérdezi már ezt a kérdést, “kicsoda ez?” – az már tanítvány.

A mi kérdéseink – mert hiszen nekünk is vannak kérdéseink, sokszor idáig terjednek: mire telik anyagilag abból, amink van; ezt vagy azt a dolgot, ami feszít, hogyan oldjuk meg az életben; meddig kell tűrnünk az embernek és mit lehet még megbocsátani valaki másnak. De kérdezheti az ember ezt a kérdést is: ki vagy te, Uram! Mit jelent téged követni és hogyan tudnék én is elindulni azon az úton. Az a sokat vitatott első mondat a boldog-mondásokban, hogy boldogok a lelki szegények, így is érthető: boldog az, aki nélküle nem érzi már jól magát, aki keresi őt, akinek fontos már a kérdés, ki vagy te, Uram!

És talán a másik különös mondat is ehhez kapcsolódik a boldog-mondásokban, hogy boldogok, akik éheznek, mert ők megelégíttetnek. Mert a tapasztalat is azt mutatja, hogy aki keres, az talál, aki kér, az kap és a zörgetőnek valóban megnyittatik! (Mát 6,6)

A jézusi kérdés ma is ez – mert hiszen ő is kérdez: hol van a ti hitetek? Feddésnek tűnik ez a kérdés, amire bizonyára rászolgáltak a tanítványok ott a hajóban és rászolgálnak a mai tanítványok is. Ám ez a kérdés inkább tudatosít, inkább rávilágít a helyzetre: van valahol hitünk, de talán bezárva egy szép díszes dobozba, otthon a szekrényben, és így távol tőlünk a viharos tengeren, ahol magunk esetleg éppen vagyunk. Hol van a ti hitetek? Egy másik világban, mint mi magunk. Olyan, mint egy szép ruha, amit a mi ünneptelen világunkban alig-alig veszünk magunkra, mert hiszen visz magával az élet, sodornak a hétköznapok küzdelmei, a hullámok is olykor, amikkel megpróbálunk magunk megküzdeni, ő nélküle, és a kérdésre ezért csak lehajtott fejjel tudunk válaszolni, hát hol is van tulajdonképpen a mi hitünk, ha itt éppen most, amiben vagyunk, nincsen.

Ajándék ez a kérdés, kegyelem annak, aki meghallja. Hol is van hát a hited – mert hiszen éppenséggel lehetne itt is! Miért ne lenne itt, miért ne élnék általa, miért ne hoznék döntéseket éppen hitem jegyében? És aki ezt az utat választja, annak könnyű már a többi átkelőben is testvért, sorstársat látni, könnyű a törékeny ember-voltot isteni tartalommal megtölteni, akár a szeleknek és viharoknak parancsolásig elmenően, és könnyű a régi énekkel együtt így vallani:

 

“Hullámok, ha rémítenek Mérhetetlen víz felett,
S a habok közt szíved remeg, Hogy sírod is ott leled,
Ha aludni látod őt, Ki reményed és erőd,
Sion, soha ne feledd el: ő megvívhat tengerekkel!” (394. ének 1-3 vers)

Így legyen! Ámen.