Az igazi bőség

Igehirdetés 2007. augusztus 19.

Az igazi bőség

Lekció: Ján. 6,1-15
Textus: Ján. 6,33-35

„Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondták azért neki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret! Jézus pedig ezt mondta nekik: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük tápláló szeretetedet, azt, hogy nem csak megalkottad a világot és benne, minket embereket is, hanem gondoskodsz megmaradásunkról is. Köszönjük az életet, az egészséget, a terített asztalt és minden ajándékodat, amit csak jóságodból élvezhetünk. Légy áldott az anyaszentegyházért, hogy Krisztusban egymásnak adtál minket a gyülekezet közösségében, hogy egymás hite által épüljünk. Köszönjük az igét, amivel táplálod lelkünket és azt kérjük tőled, hogy hadd teljen most meg a szívünk tőled való Lélekkel és igazsággal. Nagy szükségünk van bocsánatodra, hogy eltöröld vétkeinket és nagy szükségünk van az égi tűzre, megelevenítő, megújító Lelkedre, aki vigasztal és vezet minket. Segíts most minket, hogy legyen hitünk meghallani, amit te mondasz nekünk és add meg, hogy épüljünk és erősödjünk mindahányan a benned való életben. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

Igehirdetés

Holnap nemzeti ünnepünk van, államalapító István királyunkról emlékezünk, mához egy hétre pedig új kenyérért adunk hálát úrvacsoraosztás alkalmával. Nagy dolog, hogy megmaradt a magyar nemzet ezer éven át, és ha sok országban is, nem pedig egyben, de mégis, ma is, 15 millióan vagyunk. Ugyanilyen nagy dolog a mindennapi kenyér, ami megint az asztalunkra kerül, mert hiszen az idén is volt aratás.
Hálát adunk ezekért az ajándékokért, a hazáért és a kenyérért, amik életünk alapjaihoz tartoznak, és amik nélkül üres és nyomorúságos lenne minden. Örvendezünk határainkon túlról érkezett testvéreinknek, akik ezen a mai istentiszteletünkön arra emlékeztetnek minket egy másik országban való helytállásukkal, hogy nem is olyan természetes és magától értetődő dolog, hogy magyarok lehetünk és ezt zavartalanul mondhatjuk és ünnepelhetjük is. És a kenyér sem olyan magától értetődő, ami az asztalunkon van, hiszen két-három fagyos nap, és a gyümölcsök jó része lefagy, egy-két aszályos hét és a kukorica nem terem, úgyhogy minden szem búzáért és minden szem asztalunkra kerülő gyümölcsért hálával tartozunk.
Ma mégsem csak ezekről, a testi táplálékunkat jelentő eledelről és kenyérről, hanem a mennyei kenyérről és a mennyei hazáról is gondolkodjunk, hiszen maga Jézus mondja: Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre.
Azt hiszem, igazából nem esik nehezünkre a földi élet legáltalánosabb dolgainak, mint amilyen a táplálkozás is, most a mennyei vonatkozásával is foglalkozni, hiszen nincs a világon semmi sem, aminek ne lenne égi vonatkozása is. Egy szál, egy láthatatlan szál mindig van, ami bennünket az éghez kapcsol és bár mi emberek erre gyakran nem figyelünk, de ez azért mégis csak ott van, mint lehetőség. Hiszen végeredményben hitbeli dolog, hogy miként eszik az ember, hálával és imádsággal, vagy pedig anélkül. Van hitbeli összefüggése a munkánknak és a hivatásunknak, hiszen egyszer elszámolunk majd az életünkkel, mire használtuk napjainkat és óráinkat. És hitbeli, mennyei vonatkozása van még a szerelemnek is, hiszen az ember lehet javára és lehet kárára, lelki előmenetelére vagy visszavetésére is annak, akit állítólag olyan nagyon szeret.
Az evés és táplálkozás dolgában mindig jó az ötezer ember megvendégeléséhez szabni magunkat, mert ez a bibliai történet arról szól, hogy Jézus nem csak táplálja az övéit, hanem egyenesen bőséget is ad nekik. Ez azért fontos, mert a mindennapokban hozzászoktunk az éhség és a szomjúság, mondjuk így, a hiányok uralmához. Ezek uralnak bennünket. Mindenki ennivalót keres, ha éhes, iszik valamit, ha szomjas és az ilyen dolgokban azonnal intézkedünk, nem szoktunk sokáig nélkülözni. Kiépítettük a szomjúság kultúráját; amire szüksége van az embernek, azt meg is szerzi magának. Szinte ebből áll az egész életünk.
A múltkorában a somogyi dombok közt mentünk valahol autóval, egészen kis faluk között és egyszer csak észrevettük, hogy már alig van benzinünk. Megkérdeztük, hol van a legközelebbi benzinkút, nem ismertük azt a vidéket, és azt mondták, hogy jó harminc kilométerre, a negyedik vagy ötödik helyiségben. Déli napsütés és rekkenő meleg, harmincöt fok volt, sehol egy lélek az utakon hosszú kilométereken át. Mondhatom, hogy a legkisebb fogyasztásra törekedve, szinte visszafojtott lélegzettel hajtottunk, és amikor végre elértük a benzinkutat, kiderült, hogy tényleg már csak összesen két deciliter benzin maradt az autó tankjában. Ilyen helyzetekben újra megtanulja becsülni az ember azt, amilye van, ami rendelkezésre áll.
Valami ilyesfajta helyzet lehetett, amikor olyan sokan ott voltak éhesen a pusztában és a tanítványok nem tudtak enni adni annyi embernek, mert csak egy gyereknél volt öt zsemle méretű árpakenyér és két kicsi sült hal. Jézus azonban imádkozik, hálát ad és elosztja a keveset és meghökkentő módon tud adni mindenkinek eleget, ahogyan minket is már annyiszor táplált erejével is, igéjével is – és az ezek után még összeszedett tizenkét tele kosár maradék ott a pusztában már arról szól, hogy Jézus közelében nem a hiány és nem szomjúság- és éhség-kultúra uralkodik, hanem a bőség kultúrája.
Aki Jézusnál van, az mindig újra megtapasztalja ezt. Mert ő olyasmit ad nekünk, ami bőséget teremt: önmagát. Ő az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, ő az életnek kenyere. Aki hozzám jön, az többé meg nem éhezik és aki bennem hisz, az meg nem szomjúhozik többé. És ez azt jelenti, hogy a szomjúság-kultúrájú élet az ő közelében átalakul bőség uralta életté.
Az erőtlen ember, ha odamegy őhozzá, mert hisz őbenne, és ez a két dolog valójában egy, az megtapasztalja, hogy neki, akinek nem szokott lenni ereje, Jézustól mégis csak lesz. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! Van erőm arra, hogy legyőzzem a rosszkedvemet, van erőm arra, hogy megtaláljam a másik ember megértéséhez szükséges parányi emberséget magamban valahol mélyen és előbányásszam, van erőm arra, hogy befejezzek egy elkezdett vállalkozást, ami félben van és terhel a dolog befejezetlensége – igen, mindehhez van erőm a Krisztusban! Mégpedig bőségesen, nem csak éppen, hanem úgy, hogy még marad erőm másra is, amint az ötezer megvendégelése után is maradt tizenkét tele kosár, mert Jézustól volt a kenyér.
Milyen másként néz ki az élet ott, ahol ebből a bőségből táplálkoznak! Nem vágnak egymás szavába, hanem végighallgatják egymást, mert van idejük beszélgetni és érdekli őket, hogy a másik miként gondolkodik erről vagy arról. Ez is a bőség kultúrájához tartozik. Valaki egyenesen úgy fogalmazott, hogy a „mindenre van erőm a Krisztusban” mai változatai közül az egyik legfontosabb az lehet, hogy „mindenre van időm a Krisztusban”.
És az is a tizenkét tele kosár, vagyis a bőség kultúrája körébe tartozik, hogy amikor valaki vét ellenem, akkor nem csak a magam sérelmét láthatom, ami bizonyára ott van és tényleg fáj, hanem azt is, hogy a másiknak éppen most milyen élet-bajai lehetnek, mitől annyira elégedetlen és frusztrált, milyen telhetetlenség vett megint rajta erőt, hogy már semmi nem elég neki – amiből aztán az következett, hogy nem tudott éppen a legszerencsésebben megszólalni és alaposan megbántott engem. Aki Jézusban él, vagyis a bőség kultúrájában, ahogy ma elneveztük, az tud ilyen helyzetekben embertársa egyéb jó tulajdonságaira gondolni, ahogyan ezt derűsen ajánlgatta is valaki, aki mindig elkésett a megbeszélt időpontokról, és a dühöngő másiknak ezt tanácsolta: ilyenkor gondolj egyén jó tulajdonságaimra. Nehéz elhinni, de még ez is lehetséges annak, aki valóban Jézusban él!
Csakhogy az ember feltöltődik, és valóban képes is ilyen nagylelkű dolgokra, aztán meg elfárad, elnyűvődik és nem marad az egészből semmi, jön a vita, a veszekedés, a kiborulás és a többi. Mit kell ilyenkor tenni? Egy derűs mondást hallottam a minap, ami jól foglalja össze a teendőt: nem kiborulok, hanem leborulok. Igen, az imádkozó ember megtisztul és megerősödik, amikor Jézust hívja be az életébe. Azt a valakit, aki ötezernek is tudott enni adni, nem hogy egynek! Vele együtt az elnyűtt lélek is meg tud frissülni, és aki azt mondja, hogy már elege van, az is meg tud töltekezni új türelemmel és új jósággal. De ehhez imádság kell, ehhez Jézussal való közelség kell, hogy ő eljöhessen és megtölthesse a szívünket a maga Lelkével.
A döntő pillanat az, amikor elhatározza valaki, hogy a saját maga lelke helyett azt szeretné, ha a Jézus Lelke lakna a szívében, és ezt már kérni is tudja tőle. Ilyenkor átalakul minden és az ember hozzájut a maga angyal-arcához. Egészen kicsi gyermekeken még ott van ez az arc, nem nehéz észrevenni őszinteségükön, kedvességükön, aztán néha megjelenik érett öregkorban is, egy-egy hazafelé tartó szerettünk arcán, de alapjában ritka jelenség a mindennapokban. Pedig elég volna néha egy bátorító mosoly, egy együtt érző csend és hallgatás, amikor arra van szükség, egy előlegezett bizalom, egy fel nem hánytorgatott vétek, és mindez máris jelen lehetne. De ilyesmire csak az imádkozó ember képes, aki feltöltődik, amikor kiüresedett a szíve a Szentlélektől. Ezért bíztat minket Jézus, hogy újra menjünk csak oda őhozzá, higgyünk csak benne megint, vegyünk csak abból a kenyérből, amit ő ad nekünk, és lesz még tizenkét tele kosár maradékunk is. Az imádság visz bennünket vissza Jézushoz. Az imádság részünkről a kinyújtott üres kéz, az éhes ember keze, amibe ő adja az erőt adó táplálékot. És milyen jó, hogy valóban adja! Jut erő a családra, jut a hivatásra és jut a gyülekezetben, a közösségben vagy a nagyobb közösségért, a nemzetért való szolgálatra is, hiszen a sóvárgó vágyak, a szomjúság kultúráját egyetlen igazán imádságos pillanat és felváltotta már a bőség, amiből mindenre jut éppen elegendő.
Sőt még valami ennél is többet ad. És erről sem szabad elfelejtkeznünk, hiszen egy olyan eledelről is szó van itt, ami az örök életre táplál minket. Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre. Ezek szerint ilyen eledel is van! Hogyan kell ezt értenünk? Minden bizonnyal úgy, hogy nem csak az a hetven-nyolcvan év lehet a fontos, amit mi itt töltünk ebben a testben, hanem azok az évmilliárdok és örökkévalóságok is fontosak, amik a születésünk előtt és a halálunk után vannak. Ezekkel legalább annyit érdemes foglalkoznunk, mint a magunk nyúlfarknyi kis életével. Jó dolog elhelyezni magunkat az öröklét távlatában, és valójában nem is olyan nehéz. Emberi értelmünkkel persze mindez nagyon nehezen megfogható, de amint Isten Szentlelkének, a Krisztus Lelkének helyt adunk magunkban, amint övé lesz az első, a fő hely, azonnal kitágul a látásunk és jelenvalóvá válik az örök élet. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Kivételes pillanatok, amikor ezeket felfogja és megérti az ember a maga útján és ezért nagyon meg kell becsülni ezeket a pillanatokat. Úgy kell rájuk vigyáznunk, mint a pusztai kútra. Egyszer jártam egy igazi sivatagban, ahol kő volt, homok és kavics tíz vagy száz kilométereken át, de azt a helyet, ahol mégis csak volt egy kút, egy fa jelezte. Egyetlen zöldellő fa a sivatagban! Ilyesmi az imádság helye az ember életében. Jó hozzá visszatalálni, mert élet forrása van a tövében. Sosem felejtem azt a pár kortyot, amit ott abból a sivatagi kútból ittunk. És azt is kívánom minden testvéremnek, hogy találjunk vissza mindnyájan az imádsághoz, mert az imádság annyi, mint megnyitni a szívünket Jézus számára.
Amit ő ad nekünk, az túlmutat a földi életünkön. Ráismerhetünk örök helyünkre, ami az ő szeretetében van kijelölve számunkra. Mi emberek nem is lennénk, egyáltalán nem is léteznénk, ha nem az ő szeretetéből érkeztünk volna ide, de lám, vagyunk, és ezért azt is tudhatjuk, éspedig ebből, igen, magából ebből az egyszerű tényből – hogy ő szeret minket! Azért adta földi utunkat, hogy őt megismerjük és mi is szeressük őt. A szomjúságtól és éhségtől eljutni a bőségig, az ő bőségéig – ezt kínálta fel ma újra nekünk. Ehhez a közelség, a kapcsolat, az imádság áldott forrása kell, és ma ezt is újra elénk hozta, mint áldott lehetőséget – éljünk vele! Mert aki ezen az úton jár, újra és újra kinyújtja üres kezét az ötezret megvendégelő Jézus felé, az nem csak veszendő, földi kenyeret kap majd tőle, hanem olyat, ami a mennyből szállt alá. És az ilyen ember soha többé meg nem éhezik.
Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy te magad mondtad: aki keres, az talál, aki kér, az kap és a zörgetőnek megnyittatik. Köszönjük a bőséget, amit annyiszor megtapasztalhattunk már ajándékaidban. Taníts minket jobban megbecsülni, amink van, és kevesebbet felróni azt, ami hiányzik. Imádkozunk több hitért és több erőért, hogy méltó módon megköszönhessük életünkkel a sok jót, amit tőled vettünk. Tekints magyar hazánkra, hogy megmaradjunk és talpra álljunk sok bajunk közepette is. Adj embereket, minél többet, akik megismernek téged és akik maguk is bőven tudnak adni, ott, ahol szükséges, mert tőled maguk bőven is vettek. Vezess minket a jövő hét napjain munkában, családban, emberek között, hogy el ne tévedjünk és méltatlan szolgáidnak ne találtassunk. Ámen.