Az odaadásról

Igehirdetés 2014. október 12.

Az odaadásról

Lekció: Lk 7,1-10

Textus: Lk 7,9-10

„Amikor Jézus ezt meghallotta, elcsodálkozott rajta, és hátrafordulva így szólt az őt követő sokasághoz: Mondom nektek, Izraelben sem találtam ekkora hitet. Mire a küldöttek visszatértek a házba, a szolgát egészségesen találták.”

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, adj nekünk bátorságot, hogy újra remélhessünk. Irgalmas Isten, add, hogy kiszáradt és terméketlen értelmünket újra fogékonnyá és termékennyé tegye a remény. Te úgy nézel ránk, hogy látod bennünk a lehetőségeket, amikben magunk alig hiszünk, holott nálad, a te szeretetedben azok régen készen vannak. Segíts most, hogy semmi más fontos ne maradjon nekünk, mint az, hogy téged hívjunk, várjunk, és szavadat bizalommal fogadjuk. Ami nálunk lehetetlen, az mind lehetséges tenálad. Jöjj el jóságoddal, benső világosságot teremtő igéddel, és csak egy szót szólj, hogy meggyógyuljon, aki beteg, vigaszt találjon a megtört szívű, és feltámadjon a halott. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

Manapság a legkülönbözőbb vallási csoportok ígérik, hogy aki hozzájuk csatlakozik, az gyógyító erőket fog tudni közölni távolban lévő emberekkel. Csábító ígéret, amin némelyek kapva-kapnak, hiszen milyen jó dolog is lenne az orvosok által nehezen vagy sehogy nem gyógyítható betegségekben megmentőként beavatkozni. Nem tudjuk, milyen sikerszázalékkal dolgoznak az így különböző szektákhoz csatlakozásra bírt személyek, de bizonyosra vehetjük, ha az a véletlennél valamivel is nagyobb arányú volna, azonnal tanítani kezdenék a módszert az egyetemeken – erről azonban nincsen szó. Csak annyi biztos, hogy sok a testi-lelki betegség a világban, és különösen akkor, ha egy hozzánk közelálló veszti el az egészségét, nagyon szeretnénk tenni valamit a gyógyulásáért.

Így volt ezzel a kapernaumi százados is, aki kedvelte a szolgáját, s amikor az beteg lett és haldoklott, elküldte Jézushoz a zsidók véneit. Apróságnak tűnik, mégse menjünk el mellette: ez a százados ezek szerint nem tartozott azok közé, akik szeretnek fontos emberekkel jóban lenni, lefelé pedig, a nekik alávetett, rangban alattuk lévőket semmibe veszik vagy megvetik. Az emberi minőség egyik fokmérője, hogy ki barátkozik rendszeresen „fölfelé”, és néz el az alatta lévők feje felett, és ki veszi a fáradtságot, hogy olyanokon is segítsen, akiktől nem várhat semmi előmenetelt. Ez a százados emberséges valakinek tűnik, ami a szolgája megbecsülésén túl abból is kiderül, hogy bár a megszálló római hadsereghez tartozott, mégis szerette a zsidókat és ő építtette a zsinagógájukat is. Pilátus, a helytartó már nem ilyen ember volt, ő mint római megvetette a zsidókat, ez derül ki a szavaiból és a tetteiből. (Lk 13,1, Jn 18,35, Jn 19,15) A kapernaumi százados azonban embernek tekintette a zsidókat és embernek tekintette a szolgáját is. Kapjunk kedvet ehhez az érdek nélküli jósághoz, ami őbelőle sugárzik: pozitívan fordulni mindenki felé, akivel összehoz minket az élet. Félretenni a gyanakvást, kiűzni magunkból a megvetést. Meglátjuk, a világ majd olyan arccal néz ránk vissza, amilyennel mi fordulunk a világ felé. Ezt elég sok példa igazolja. Jézus is ezt mondja: Amilyen mértékkel ti mértek, nektek is olyan mértékkel fognak mérni, sőt még ráadást is adnak hozzá. (Mk 4,24)

Ám a szolga gyógyulásának története még további néhány, egészen konkrét életproblémára rávilágít. Itt van maga az időzítés is. Jézus bement Kapernaumba, és a százados azonnal küldött hozzá, vagyis nem tapogatta körül óvatosan, lesz-e skandalum, nem várta ki, mi minden is fog történni a városban, amíg Jézus ott van. Hányan rontják el életüket és életük fontos ügyeit a rossz időzítéssel. Meglenne a lehetőség, készen van az előmenetel, de ott a halogatás. Most még ráérek, majd egy kicsit később. De egy “kicsit később” Jézus már továbbment Kapernaumból és ki tudja, talán soha nem tette be többé oda a lábát. Az elszalasztott lehetőségeket csak abban a tekintetben szokták az emberek számon tartani, amikor valami nagy pénzhez vagy jó álláshoz juthattak volna, az ilyesmiket még az unokáiknak is elmesélik – de arról valahogy hallgat a fáma, amikor belső, hitbeli továbblépésre, vagy erkölcsi nemesedésre nyílott alkalom, és nem lett belőle semmi – az valahogy a feledés homályában marad. Pedig azokat az alkalmakat is el lehet szalasztani, nagyon is – és egyszer csak már egy másik világban találjuk magunkat, ahol az a dolog már meg sem valósítható többé. Igen, éppen a saját döntéseink építik ki körülöttünk leginkább a világunkat, és nagyon hiábavaló másokat hibáztatni, amikor összesen arról van szó, hogy mi nem éltünk méltó módon életünk lehetőségeivel.

Sokan emlegetik manapság a hindu vallásból való “karma” fogalmát, éspedig rendszerint egészen téves értelemben a „sors” szó szinonimájaként. Ez a szó azonban nem a sorsot jelenti, hanem azt, hogy amit az ember tesz, annak megvan a maga visszavonhatatlan következménye – minden döntésünkkel saját magunk építjük ki a magunk világát. Emberi kapcsolatainkat, másokban a hozzánk való viszonyulást, gyermekeinkben a legkülönbözőbb reakciókat, pályánkon az előmenetelt, ami cseppet sem azonos a ranglétrán való emelkedéssel – mert mindennek megvan a maga visszavonhatatlan következménye, és a döntéseinken múlik, milyenné válik az életünk. A százados gyors döntésének, hogy nem halogatta a Jézushoz fordulást, az volt a következménye, hogy a szolgája nem halt meg, hanem meggyógyult.

Mennyi, de mennyi elszalasztott lehetőség szegélyezi mindnyájunk útját, amikor történhetett volna valami nagyon fontos és jó dolog, de mi nem ismertük fel, hogy minden késlekedés vagy halogatás a jó ellenében dolgozik. Nemrégiben olvastuk a napi ószövetségi részünkben, hogy mindennek megvan a maga ideje. (Préd 3,1 kk) Ha mi ezt nem hisszük, vagy nekünk ez nem fontos, akkor valóban lemaradhatunk a saját életünkről. Sokszor kérdezik, mit jelent a Bibliának az a talányos mondata, hogy „áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszok” (Ef 5,16) – pedig a mondat értelme nagyon világos: el ne szalasszátok a megtérés, életetek megjobbításának a lehetőségét, mert a napok cserbenhagynak. Azt hiszitek, mindenre van időtök, lehet mindent halogatni a végtelenségig – holott a napok egyszer elfogynak, mármint a döntésre és bizonyos cselekvésre alkalmas napok, egy valami megvalósítására még alkalmas napok – és mire feleszméltek, már késő lesz. Júdás félálomban, lelki kábaságában politikai ambíciókban serénykedett, és mire felébredt, azt kellett mondja: Vétkeztem, elárultam az ártatlan vért. A főpapok pedig így feleltek: mi közünk hozzá – ez a te dolgod. (Mt 27,4) A százados nem szalasztotta el azt a pár napot, amit Jézus a városában töltött, és meggyógyult a szolgája.

Van azonban annak is jelentősége, amilyen alázattal üzenetét küldi neki. „Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Csak egy szót szólj, és meggyógyul az én szolgám.” Ez a hang az odaadás hangja, amiről maga Jézus mondja, hogy ilyet még Izraelben sem talált. Amikor a Lukács evangéliumát írták, akkorra már régen kilépett az evangélium a választott nép köréből, és sokan lettek keresztyénné a pogányok közül is. Felmerült a kérdés a zsidók körében, hogy ők vajon egyenrangúak-e velük, hiszen – amint ez a reggeltől délután ötig munkásokat felfogadó szőlősgazda példázatában kifejezetten megszólal – a zsidó nép viselte a „nap terhét és hőségét” (Mt 20,1-15), amikor évszázadokon át egyetlen népként Isten törvénye szerint élt. Kaphat-e ugyanolyan bért, ugyanolyan jó jutalmat, aki sokkal később érkezett? Igen, mondja Jézus – még olyan odaadás is elképzelhető, éspedig akár egy római százados életében is, amire a választott nép körében sincs példa. Mind a négy evangélium megemlékezik a bűnös asszonyról, aki drága nárdus olajt töltött Jézusra az alabástrom szelence eltörésével, de emlékezhetünk Nikodémusra és Arimátiai Józsefre is, akik a kivégzés után felemelt fővel bementek Pilátushoz és engedélyt kértek a Jézus eltemetésére – ezek mind az odaadás példái. Milyen gyönyörű az evangélium, amikor azt mondja, a százados szívében volt teljes odaadás Jézus iránt – és ez kimondhatatlan jót hozott a szolgájára. Minden, ami bennünk érték gyanánt létrejön – s az igazi odaadás biztosan ilyen – nem csak magunknak, hanem másoknak is javát szolgálja. Hányszor látjuk, valaki áll a helyén, mert tudja, milyen sokaknak ártana, ha elhagyná azt. Sok ilyen szép példa erősíthet bennünket, amikor emberek azért őrzik meg erkölcsi tartásukat, mert kárára lennének másoknak, ha nem így tennének. És ők ezt tudják, és szépen csendben viselik ezt a dolgot a vállukon.

De ahol igazi odaadás van Jézus iránt, ott még talán ez sem merül fel, kinek vagyok a javára ezzel – mert az odaadás önmagában illeti meg őt, nem csak azért, mert így biztosan használok majd másoknak. A százados bizalma Jézus iránt ilyen volt, de szinte természetes válaszként érkezett rá a gyógyító erők kiáradása. Mert ahol igazi odaadás van Krisztus iránt, ott helyreállnak elromlott dolgok, ott gyógyul az élet, a közösség, és nagyon sokszor még a biológiai erőknél is nagyobb hatalmak mozdulnak meg. Egyszerűen azért, mert az odaadás az az állapot, amin át az ilyen mennyei erők beáramolhatnak a világba.

És vegyük észre azt is, hogy bár a zsidók vénei maguk is dicsérik a századost, méltó, hogy megtedd neki – ő maga azt mondja saját magáról: nem vagyok méltó. A magunk felett tartott ítélet kikerülhetetlen dolog, és ha ezt elmulasztjuk, akkor rendszerint majd mások ítélnek felettünk. Aki a sor elejére tolakodik, azt hátra küldik, aki a főhelyre akar ülni, azt gyakran lejjebb ültetik a lakomákon. Vigyázz, hogy így ne járj, mondja Jézus. (Lk 14,10) Ezer indokkal szoktuk elkerülni a magunk felett tartott ítéletet. Mások sem jobbak, mindenki így csinálja, én még nem is vagyok olyan nagyon rossz. Aztán: most nem érek rá ilyen finomságokkal foglalkozni, van elég más dolgom. Az alkoholisták például azzal áltatják magukat: nem is vagyok alkoholista, mert csak hétvégén iszom, csak akkor iszom, ha nagyon magam alatt vagyok, nem is vagyok alkoholista, mert csak sört iszom, és egyébként is akkor hagyom abba, amikor akarom…. És megy a boldog körhinta, a hazugság körhintája, ami azért veszélyes, mert magának hazudik az ember, és nincs, aki leleplezze, ha ő maga nem hajlandó erre. „Ha mi ítélnénk magunkat, nem ítéltetnénk el” (1 Kor 11,31) – mondja az apostol, és ez pontosan így is van. Ne féljünk az önmagunk felett tartott ítélettől – ha keserű is az első percben, utóbb a megigazulás üdvös gyümölcsével fizet azoknak, akik magukat abban gyakorolják. (Zsid 12,11) Ez azt jelenti, hogy a megigazulás mindig azzal kezdődik, szembenézünk magunkkal, és az igazság mértéke szerint ítéletet hozunk saját magunk felett. Ha ezt a gyakorlatba sem hanyagoljuk el átültetni, akkor elindul az ember élete felfelé. Először belül, szépen csendben, aztán pedig lassanként egyre láthatóbban és nyilvánvalóbban magunk és mások számára is. Mert a magunk felett tartott ítélettel nem ér véget a történet: Isten kegyelme csodálatosan megjelenik általa az életünkbe. Ami a saját magunknak mondott hazugságok idején lehetetlen volt, az elkezd lehetővé válni. Békesség és szeretet költözik az otthonba, ahol addig rengeteg veszekedés volt, kisimul és megtisztul a tekintete annak, aki maga is tudta, hogy nem tiszta a lelkiismerete, és elkezd épülni valami szép és életes dolog ott, ahol addig csak romlás és lecsúszás volt. „Egy az Isten, aki mindenek Atyja, aki mindenek felett van, mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik.” (Ef 4,6)

Végül még egy téma a történetben: az anyaszentegyház. Milyen közösséget alapított Jézus, melyik “az igaz egyház”? Azt látjuk, hogy amit valóban ő alapított, az a nemzeteket, vallásokat, kultúrákat és társadalmi szinteket elválasztó falak fölötti, egyetemes egyház, hiszen abban jelen lehet a megszálló csapatokból való pogány római százados és annak szolgája is. Schubertről, a zeneszerzőről mondják, aki nem volt kifejezetten egyházi muzsikus, sőt, talán hívő ember sem, hogy bár zenei okokból számos misét komponált, melyek némelyikében megrázó szépséggel és vívódással zenésítette meg pl. a „Qui tollis peccata mundi” (aki elveszed a világ vétkeit) mondatot, vagyis nagyon is tudott az ember és a saját gyarlóságáról, egy mondatot mindig elkerült. Hozzáértők szerint soha nem zenésítette meg a „hiszek az egy, szent apostoli anyaszentegyházban” mondatot a Credo-ból, mert a maga korában egy rendőrállammal szövetkező, hataloméhes egyházat látott, amelyik az erőszaktól sem riadt vissza a maga pozíciójának őrzésében. Schubert nem hitt az egyházban, éspedig nagyon helyesen, mert az Apostoli Hitvallás nem is azt mondja, hogy abban hinnünk kellene. A Szentlélekről szóló harmadik bekezdésben helyesen azt mondjuk: hiszem az egyetemes “egyházat” – vagyis nem az egyházban hiszek, hanem azt hiszem, hogy a Szentlélek létre tudja hozni a szentek egyességét, az útjukat valóban megjavítani kívánó, Jézushoz forduló emberek kat-holikus, azaz egyetemes közösségét. Ez pedig egészen más, mint az egyházi tekintély előtt szolgai módon fejet hajtani, ahogy ezt tévesen akkor is értették, és sokan ma is értik. Jézus olyan egyházat alapított, amiben helyet kap a római százados is, ha odaadással fordul Jézus felé, és ahol egyenrangú helye van a megvetett szolgának is.

Ma azt hallottuk, hogy jó dolog észrevenni, mikor ad Isten lehetőséggel teli pillanatot – mert az alkalmakat könnyű elszalasztani, nem felfedezni vagy nem komolyan venni. Hát vegyük észre, amikor léphetünk előre a jó irányba, mert a saját döntéseinkkel alakítjuk ki a világot, amiben élünk, és egyszer csak olyan helyzetben találjuk magunkat, hogy valami felől többé már nem is dönthetünk. Legyen bennünk odaadás – így folytatódott – éspedig az iránt, aki azt olyan igazán megérdemli, mert ő is mindent odaadott értünk. És meglátjuk, az iránta való igaz, szívbéli odaadás által a legjobb erők jönnek be ebbe a világba. El ne feledkezzünk önmagunk felett igaz ítéletet tartani, és a kegyelem válasza bizonyosan nem fog elmaradni. És ki ne maradjunk a „szentek egyességéből”, mert igaz, hogy imádkozni otthon is lehet, de együtt igére figyelni, gyülekezetben énekelni, összetartozásban és megbocsátó szeretetben úrvacsorázni magánosan nem lehet. Javunkra és értünk adta Isten az anyaszentegyházat, hogy abban nekünk is helyünk legyen, és ott ő kiáraszthassa áldott, gyógyító erőit mindenekre. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy ahol emberi erőink fogytán vannak, ahol valami nálunk már lehetetlen, te ott is ki tud árasztani kegyelmedet és gyógyító erőidet. Segíts minket felismerni a pillanatot, mit mire is kapunk, hogy el ne szalasszuk azokat. Segíts igaz önátadásra, és magunk feletti ítéletre is, ha az szükséges, hogy létrejöhessen a valódi anyaszentegyház, amiben minden hozzád fordulónak egyformán helye van. Áraszd ki testi-lelki gyógyító erőidet ott, ahol arra most nagyon szükség van. Imádkozunk a mai napon hazánkért; adj nekünk olyan elöljárókat, akik valóban leginkább javára vannak közösségeinknek. Vezess mindnyájunkat a most következő hét napjain alázatban és szeretetben, hogy megismerjen téged a világ. Urunk Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.