Az olimpia keresztyén szemmel

Igehirdetés 2012. július 29.

Az olimpia keresztyén szemmel

Lekció: Zsid 5,1-10
Textus: 2Tim 2,4-5

„Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki őt harcosává fogadta. Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük az élet nyári ajándékait, az ilyenkor termő gyümölcsöket, a friss zöldségeket, amik asztalunkra kerülhetnek – a szabad levegőt és a szabadban folyó programokat, mindent, amit csak az év során ilyenkor élvezhetünk. Tudjuk azonban, hogy a nyár idején is szükségünk van befelé fordulásra és elmélyedésre, mert az élet önmagában olyan kétértelmű: egyszerre zsúfolt ajándékokkal, de ugyanakkor veszélyekkel, sőt csapdákkal is, valójában mindig ismeretlen út. Segíts most minket, hogy nyári szétszórtságunkból összeszedettséget tudjunk teremteni, testi-lelki aluszékonyságunkból pedig éberséget csiholhassunk. Add ehhez igédet és Szentlelkedet, hogy mi is olyan versenyzők lehessünk életünk lelki küzdőpályáján, akik szabályszerűen küzdenek és végül boldogan érnek el a célhoz, mert elnyerik a koszorút. Ámen.

Igehirdetés

Két napja nyílt meg az olimpia, ahol több ország képviselői, versenyzői küzdenek egymással, mint ahány ország az ENSZ szervezetének a tagja. Valódi világesemény ez a négyévenkénti sportünnep, a megnyitót állítólag egymilliárd ember nézte a világon. Ennek a mostani igehirdetésnek ezért az a címe: Az olimpia keresztyén szemmel.

Azért foglalkozunk ezzel a témával, mert maga a Biblia is a tud arról, hogy a keresztyén élet versenypályához hasonlatos, másrészt pedig annyira benne van ez a téma most a napjainkban, hogy csak nagy erőfeszítéssel lehetne elkerülni. Itt vannak mindjárt a reklámok, amik reggeltől-estig háromdimenziós képernyőkre akarnak rábeszélni bennünket. Ha valakinek nincs más az életében, csak a televízió, ahogyan a reklám is mondja: „Szokásaink? Nincsenek szokásaink. Nekünk csak a televízió van.” – nos, akkor lehet valóban odaragadni a képernyőhöz. Ez az egyik véglet. Az üres lelkű, szellemi program és tennivaló nélküli ember mindig hálás, ha végre történik valami az életben, és az unalmas nyári uborkaszezont megtöri egy nevezetesebb esemény.

A másik véglet a keresztyén gőg, hogy minket nem érint egy ilyen világi hiúság, mint az olimpia. Egyébként sem tudtunk a labdába belerúgni gyermekkorunkban, teniszütő sem volt a kezünkben sosem, futni, úszni sem szoktunk – most pedig már olyan szent emberek vagyunk, hogy hívő fensőbb rendűséggel nyugodtan semmibe vehetjük mindazt, ami történik.

Ezek helyett a végletek helyett gondolkozzunk most együtt azon, hol is tartunk életünk versenypályáján, hiszen nyugodtan áttehetjük a képernyőn látottakat a keresztyén lelki küzdelmének színterére. Bizony, küzdelem a keresztyén élete, néha a saját lustaságával, néha a rossz szokásaival vagy élete jellemző kísértéseivel, néha az értelmetlenség lehúzó, elkeserítő erőivel, kinek mivel – és ezen a küzdőpályán nagyon is javunkra lehet, ha meghalljuk, amit az ige mond: „Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki őt harcosává fogadta. Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.”

Érdekes szavak ezek, mert két különböző világot foglalnak magukba. Hallunk benne egyrészt a harcosról, aki egy szál meztelen karddal az életéért küzd, és bármikor elvérezhet a csatában, meg hallunk a sportolóról is, aki egy kijelölt pályán fut, és neki sokkal kevésbé veszélyes a dolga – ő csak a dicsőségért küzd, nem pedig az életéért. Mind a kettő azonban csak kép és hasonlat. A keresztyén élet néha valóban csak ünnepi játéknak tűnik, ahol éppenséggel lehet szép koszorút is nyerni, és tudjuk, hogy a régi görögöknél a győzelem azzal járt, hogy embernagyságú szobrot készítettek a győztesről, és városállama élethossziglan teljes ellátásban vagy nagy vagyonban részesítette. Nagyon jó, hogy a Timóteushoz írt levélben erről is szó van, meg arról is.

Mert keresztyénnek lenni tényleg azt jelenti, hogy győztesen harcoljuk meg a harcainkat, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt, ami egyrészt dicsőséggel, többlet fénnyel jár – és valóban lelki ragyogás és lelki gazdagság, nagy élet-többlet lesz a lelkiekben győztes ember része, mégpedig nem csak odaát, hanem már itt, a saját szívében – de ez a mi küzdelmünk azért mégis olyasmi is, amiben egészen komolyan el is lehet vérezni. A gonosz erők nem kevesebbet akarnak, mint az igazán értékes élettől megfosztani, attól, amit Jézus hozott nekünk, és amiről ő maga így beszél: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él. És aki hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn 11,25-26) Ugye érezzük, hogy ez a fajta élet mennyivel több a legragyogóbb olimpiai aranyéremnél is! Itt nem csak a halálon túli életről van szó, hanem nagyon is a mostani élet minőségéről, amit ilyen igékből érthetünk meg: aki nem hisz az Isten egyszülött Fia nevében, immár elkárhozott. (Jn 3,18) Vagyis nem csak odaát várja a Krisztust semmibe vevő embert nagy üresség és sötétség, lelki értelmű megsemmisülés, hanem e földi élete is értéktelenné válik. Márpedig ez van hozzánk közelebb, ezért mindig ezzel kell először foglalkoznunk.

Maga ez a szó, hogy bajnokság, ami mostanság ugyan kizárólag a sporteseményekhez kapcsolódik, arra emlékeztet, hogy itt bizony „baj” is történhet, itt tényleg el is lehet vérezni. Arra emlékeztet, hogy vegyük komolyan az olimpia üzenetét, az ember ne vegye félvállról a lelki élete dolgait. Ahogy az igazi sportolók minden létező erejüket bevetve küzdenek, éspedig annyira, hogy közben „nem elegyednek a mindennapi élet gondjaiba”, úgy nekünk is legyen csak a legfontosabb ügyünké, hogy ne maradjunk alul a lehúzó erőkkel való harcainkban. Az elszántság, amit a sportolóknál látunk, egyértelmű tanítás. Legyünk olyan komolyak és elszántak, mint a nemzetközi eredményeket elérő sportolók. Nagyon is ránk fér ez az üzenet. Isten országába csak azok jutnak be, akik minden létező erejüket megfeszítve törekednek abba! (Lk 16,16)

Először is abban az értelemben, hogy a sportoló mindig begyakorló ember. Eszembe jut egy régebbi olimpia, amikor még nem kötötték a részvételt bejutási szintidőkhöz és előzetes területi versenyekhez, az egyik távoli és parányi ország versenyzője, aki éppen csak végig tudta úszni a megadott távot, jó negyedórával a többiek után csapott a célba, nagy derültség közepette. Mi volt a különbség? Tudott úszni ő is, meg a többiek is, de a többiek sokkal többet edzettek, sokkal többet gyakoroltak nála, mielőtt a rajtkőre álltak volna. Ha valaki csak egyszer is meghallgatta már egy sportoló, mondjuk egy úszó napi programját, az szinte elborzad, hogy heteken, hónapokon, sőt éveken át mennyi edzésre, gyakorlásra van szükség, hogy ne hangos derültség közepette érjen valaki a célba.

De nem csak a gyakorlás mennyiségéről van szó, bár a sportolóktól mindenképpen meríthetünk inspirációt a szent komolysághoz, ami a lustaság és a komolytalanság ellenszere, és ami nélkül nincsen szép élet. Az ember életének alakulásában azonban még fontosabb tényező, hogy miben is gyakoroljuk magunkat. Amit többször megteszünk, az először szokássá válik, a szokásaink aztán begyakorlottsággá, végül pedig a begyakorlottságaink tulajdonságokká lesznek. Ha igaz az, hogy a valódi sportoló az edzés, a begyakorlás embere, akkor a hívő élet első aranyszabálya így hangzik: ember, figyelj oda, miben gyakorlod magadat. Nem mindegy, milyen szavakat használsz, milyen indulatokat tartasz magadnak rendszeresen megengedhetően, milyen vágyakat tűrsz meg a szívedben, és milyen gondolatokkal foglalkozol.
A minap hallottam egy gyógyult alkoholista szájából a rádióban a következőt: rájöttem, csak az első pohárral nem szabad meginni. Aki le tud szokni arról, hogy az első poharat megigya, az még az alkoholizmusból is meggyógyul. Ilyen egyszerű, mondta. Nekem valamikor az volt a szokásom, hogy az első pohár még nem árthat, nyugodtan élhetek vele – aztán így évtizedig kínlódhattam. Amióta kialakítottam magamban, és ebben be is gyakoroltam magamat, hogy csak a legelső poharat kell magamtól távol tartani, de azt nagyon, azóta minden rendbe jött.

Nem mindegy tehát, miben gyakoroljuk magunkat. Aki megszokta, hogy ha valami nem úgy van, ahogyan ő szeretné, akkor ő rögtön megsértődik és visszahúzódik, az előbb-utóbb még a közösségből is kiesik, mert hiszen éppen ebben gyakorolja magát. Aki megszokja, hogy csak úgy jó, ha mindig övé az utolsó szó, az ne csodálkozzon, hogy tőle meg a többiek húzódnak vissza. Aki abban gyakorolja magát, hogy megvárja, amíg valakinek van valami javaslata, és arra aztán ő rögtön megmondja, miért ne azt és miért ne úgy, az számíthat rá, hogy nem sokan fogják szeretni a nagy hozzáértését. Legyen tehát mindig jó dolog, amiben gyakoroljuk magunkat, mert nagyon sok múlik ezen. A keresztyén ember legyen begyakorló ember – a sportolóktól ezt mindenképpen meg kell tanulnunk.

Aztán a hívő ember tartsa meg a szabályokat, mert szabálytalanul küzdve nem lehet nyerni. Ezt is a sportolóktól tanulhatjuk meg. Az élethez szükséges szabályok összefoglalva a szeretetben állnak előttünk, ahogyan olvassuk is, hogy a törvény betöltése a szeretet. (Róm 13,10) Beszélhetünk mi embereknek vagy angyaloknak nyelvén, ismerhetünk minden tudományt, hozhatunk nagyszerű áldozatokat is, ha szeretet nincsen bennünk, semmik vagyunk. (1Kor 13,2) Ez a legfontosabb szabály, amit meg kell tartani. De a saját szabályainkat se váltogassuk helyzetről-helyzetre, mert akkor szétesik az életünk. A lelkiismeretünket jól el tudjuk altatni, s aztán az, ilyen elaltatott állapotában csak utólag jelez, de akkor már sokszor késő. Az embernek le kell önmagát győznie, hogy ne uralkodjanak rajta a körülmények. Tévesen azt szoktuk gondolni, hogy a körülményeket kell legyőznünk, pedig a fontosabb mindig a saját magunk felett aratott győzelem. Önzésünkön, hiúságunkon, hatalmi vágyunkon, érzékenységünkön való győzelmünk. Ha ez sikerül, akkor a körülmények elkezdenek valahogy a javunkra alakulni, szinte teljesen maguktól. Aki önmagát legyőzi, kitér előle minden homály, tartja egy régi mondás.

De ez már tulajdonképpen a harmadik tanulnivalónk a sportemberek életéből: igazi bajnok csak az lehet, aki önmaga fölé nő. Nem csak a rendszeres edzés, vagyis a begyakorlás embere, nem csak a szabály megtartásának embere, aki ismeri a létezés rendjét, hogy nem papos beszéd, hogy szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet. A sportember saját magát kell legyőzze – ezért semmiképpen nem szabad hívő gőggel megvetni a sportteljesítményeket. Az önmagunk fölé növés az emberélet legfontosabb követelménye – egyszerűen így vagyunk megteremtve. Tertullianus mondása, anima naturaliter Christiana – a lélek természete szerint keresztyén – egyszerűen azt fejezi ki, hogy nem lehetünk igazán boldogok, amíg az istenemberségre el nem jutunk. Az ember csakis a benne lévő isteni szikra lángra gerjesztésével, csakis a benne elhelyezett mennyei életmag teljes, nagy „életfává” való felnövesztésével lehet boldog, sehogyan másként.

Emberek vagyunk, ez igaz. De Isten gyermekei és Krisztus követői is, és ez azt jelenti, hogy nekünk is el lehet jutnunk a teljes nyugalomhoz, a szív háborítatlan derűjéhez, a szeretet teljességéhez, ahogyan maga Isten él – vagyis minden tekintetben önmagunk fölé kell nőni. Ki kell nőjük, mert ki lehet a pusztán emberi dolgokat, és szépen fokozatosan bele kell nőjünk Isten türelmébe, az ő békességébe, ami minden értelmet fölülhalad, az ő mindent megbocsátani tudó, feltétel nélküli szeretetébe. Amikor a sportversenyeken századmásodpercekért fogukat összeszorítva harcoló futókat, meg kerékpárosokat látunk, akkor nyugodtan elszégyellhetjük magunkat, mekkora erőfeszítéseket teszünk is mi általában azért, hogy önmagunk fölé nőjünk, mint hívő emberek. Jézus egyszer nagyon meghökkentően arra hivatkozott (Jn 10,34), hogy a zsoltárokban az áll, ti Istenek vagytok.(Zsolt 82,6) Olyan súlyos gondolat volt ez, hogy ott találjuk aztán a keresztre feszítés okai között az első helyen. Pedig ugyan mi másért születtünk volna, mi emberek erre a világra, mint hogy kalandos földi utunk alatt mégis csak megismerjük teremtő Atyánkat, és vele örök boldogságban, teljes és háborítatlan egységben éljünk és minden teremtett dolognak fölébe emelkedve uralkodjunk? (HK. 32.)

Ő megmutatta nekünk Krisztusban, hogy a legdicsőségesebb koszorú, amit érdemes elnyerni, az a töviskoszorú. „Összeszorítom ajkam, ha nehéz / A kín, mert tudom, tiéd az én harcom / És győztes távolokba néz / Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.” (Tóth Árpád) Az ilyen dicsőség persze belül van, de le ne becsüljük ezért. Az igazán döntő órákban egészen magunk vagyunk, s ott már az a kérdés, mi lakik bennünk, mi van belül. Akkor már nem fontos, milyen nagy házunk volt, milyen összeget tartottunk a takarékban és hány ember hajlongott előttünk. Már senki és semmi kívülről nem segíthet rajtunk. Eljönnek a pillanatok, amikor már csak az fontos, mi van a szívünkben. Annyi fényünk és annyi dicsőségünk van, amit magunknak belül gyűjtöttünk, s nem annyi, amennyit az emberek adni tudnak. Ez az egyetlen különbség a sportversenyek és a lelki harc között. Hát vigyünk magunkkal az örökkévalóságba mi is „könnyekkel szépült, orcád fényű arcot”, mert ennél drágábbat, ennél dicsőségesebbet senki nem vihet magával a földi életből. Így legyen. Ámen.

Imádság

Megvalljuk Urunk, nem vagyunk az imádság bajnokai, sem a hit dicsőséges hősei, hanem csak küzdő emberek, akik olykor vereséget szenvedünk és leesünk a földre. Aztán feltápászkodunk és indulunk újra. Köszönjük, hogy ma is erőt meríthetünk Krisztusunk áldozatából, az ő igéjéből. Köszönjük az emberi példákat, a hívő szülőket, nagyszülőket, és mindenkit, aki segített feléd fordulni, téged keresni. Tegyél minket méltókká arra, hogy rajtunk is felragyogjon a Krisztus! Ámen.