Az örök rendről

Igehirdetés 2014. május 25.

Az örök rendről

Lekció: Jób 42,1-10
Textus: Jób 42,3

„Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondtam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám. Hallgass meg, ha szólok; én kérdezlek, te pedig taníts engem. Eddig csak hírből hallottam felőled, de immár saját szemeimmel láttalak. Visszavonok mindent és bűnbánatot tartok.”

Imádkozzunk!

Istenünk, Édesatyánk, annyival magasabbak a te gondolataid a mieinknél, mint az ég a földnél, mégis gondoskodsz arról, hogy az ember el ne tévedjen. Adtál atyákat és prófétákat már a kezdetektől fogva, aztán apostolokat az idők teljességében, hogy tanúskodjanak a testté lett igéről, Krisztusról, és ma is hozzáférhetővé teszed örök szeretetből való gondolataidat. Köszönjük a csodát, hogy mivel ily módon egybefonódhat ég és a föld, nem kell tanácstalanul bolyonganunk a földi téreken. Segíts minket, hogy alázattal és valóban figyelő szívvel tudjunk feléd fordulni, te pedig elmondhasd nekünk, ami ránk tartozik mennyei titkaidból. Tisztíts meg ehhez szívünkben, emelj fel és Krisztusért adj biztos lépteket azon az úton, amely az életre visz. Ámen.

Igehirdetés

A modern filozófia egyik nagy témája, hogy vajon van-e rend a világegyetemben. Akik ezzel foglalkoznak, különböző szaktudományok eredményeit próbálják összegezni, és látnak bizonyos törvényeket a világban, amik működése láthatólag megkérdőjelezhetetlen és érvényes, de látnak ugyanakkor kozmikus katasztrófákat is, égitestek és galaxisok ütközését, elképesztő erejű robbanásokat, előző állapotok, sőt világok gyakorlatilag teljes megsemmisülését és nyomtalanul való eltűnését – és ezekre tekintve azt kérdezik, van-e egyáltalán valamilyen rend az univerzumban.
Ugyanezt kérdezi a Bibliában a Jób könyvének szerzője – amikor bemutat egy emberi sorsot. Jóbnak, ennek a valóban igaz embernek volt egy szép rendezett és boldog világa, ami érthetetlen okokból „felrobbant”, egyik napról a másikra megsemmisült. Aki pedig ennek szenvedő alanya volt, Jób maga, a könyv elején is kérdez, amikor mindez bekövetkezik, mert nem érti, hogy mi történt vele tulajdonképpen, és ugyanígy a könyv végén is kérdez, mert ott is ugyanazt mondja, hogy nem értem – de nagy különbség van a két „nem értem” között. Az elsőben Jób az igazának tudatában perbe száll Istennel, és az akkori perrendtartás formái között igazolja és védi magát vele szemben, a könyv végén azonban, a második „nem értem” idején visszavonja, amit addig mondott, bűnbánatot tart, és azt kéri Istentől, hogy tanítsa őt. Mi történt közben? A barátai is próbálták meggyőzni, éspedig hosszú és költőien szép fejezetek során, de az semmit nem változtatott a véleményén – annyi történt, hogy időközben megszólalt maga Isten a forgószélből. Ez nyilván szimbolikus pillanat, ekkor érti meg ugyanis Jób az élete eseményeit, és ezt így foglalja össze: Eddig csak hírből hallottam felőled, de immár saját szemeimmel láttalak. Igen, Jób most, ebben a pillanatban veszi el – immár Isten kezéből – ami vele történt.
És mivel ez történik, így tud már beszélni nem csak a saját szenvedéseiről és azok méltánytalanságáról, ahogy eddig értette azokat, hanem az „örök rendről” is, amit eddig egyáltalán nem is látott, és nem volt téma számára. Most már viszont, a vele megtörtént borzalmak mögött, a maga immár másképpen megértett életén át mégis csak megpillantja az „örök rendet” – amit szerinte csak kifejezetten a tudatlanság, más szóval a butaság képes elhomályosítani. Ennek a mai igehirdetésnek egyetlen igazi célja is pontosan az, hogy mi magunk is megpillantsuk az „örök rendet”, ami vigasztal, megnyugtat, és ha tényleg felfogjuk, akkor mennyei békével tölti el az embert.
Azért mondhatjuk el ezt a sok jót az „örök rendről”, mert az nem személytelen törvények kötege, hanem Isten atyai szívének, jó szándékának, minket a saját magasságába emelni akaró, üdvözítő szeretetének az örök rendje. Az elmúlt héten javításra került a parókia hátsó kijárata, és mivel napokon át nem volt használható, a gépkocsimmal az utcán kellett parkolnom. Hát kétszer is megbüntettek itt az ablakaink alatt. Egyszer azért, mert csak befizettem a tízezer forintos városi gépkocsi-adót, de elfeledtem idejében külön személyesen befáradni még a hivatalba is az ezt igazoló matricáért, mert hát a tízezer forint helyi súlyadóba nem fér bele, hogy a matricát postán kiküldjék. Másodszor pedig azért büntettek meg, mert nem volt 5 méter távolság a parkoló autó széle és az utca túlsó fala között, ahogyan ez Szentendre belvárosában egyébként kilométerszámra mindenhol van is. Éppen ott voltam, amikor a bírságoló cédulát a hatósági személy elhelyezte a szélvédőmre, és próbáltam neki megmutatni, hogy nézze meg, éppen most betonozzák a ház egyetlen gépkocsi-bejáratát, nem lehet használni, ezért kell az utcán parkolnom – de csak egy barátságtalan helyreutasítás volt a válasz, nem lehetett az illetővel beszélni. Ilyen a személytelen törvény, nem lehet megszólítani, nem lehet vele beszélni. Én belátom, hogy a rendet valahogy fent kell tartani – de az „örök rend”, ami ezerszer magasabb ennél, és amiről Jób beszél, az nem ilyen.
Jób pontosan azt kéri Istentől, aki az „örök rend” alkotója és gazdája, hogy hadd kérdezze őt, Isten pedig válaszával tanítsa őt. Azt hiszem, emberi életünk egyik legmagasabb pontjánál járunk, amikor valóban tanulni akarunk, és ehhez tényleg magát Istent kérdezzük meg. Az ember a saját élete eseményeiből tanulhatja a legtöbbet, amit fordítva is fogalmazhatunk: aki az élete eseményeiből nem akar tanulni, nem lesz jobb és nem lesz igazabb, megértőbb lény azok által, hát azon senki és semmi nem tud segíteni. Ez az, amiről azt szokás mondani, hogy reménytelen eset. Van ilyen éppen elég. Ne tartozzunk ezek közé.
Már csak azért sem, mert az „örök rend” éppen olyan magasan van fölöttünk, mint annak alkotója, ezért van szükségünk magyarázatra. Istenről azt kell mondanunk, hiszen az egész szent hagyomány is erre tanít, hogy ő több és más mindennél, amit mi emberek egyáltalán csak ismerhetünk.
Merítsünk most erőt és megértést ennek a félelmetes igazságából. Mindenekelőtt is abban a tekintetben, hogy a Feljebbvaló igenis más és több annál, amit mi emberek értelmünkkel megérthetünk. Nagyszerű dolog a megértés, de eszünkbe juthat a 19. század, amit szokás az ideológiák, más szóvak az izmusok évszázadának is nevezni. Az a nagy elsötétedés, amit felvilágosodásnak szokás nevezni, és amely az emberi értelemnek templomot szentelt Párizsban a francia forradalom idején, levetette magáról, éspedig joggal, a teljesen elvilágiasodott klerikális uralmat – de sokkal tovább ment ennél, és közmegegyezést alakított ki már arra nézve is, hogy Isten sincs, így az ember végre ledobhat magáról minden erkölcsi kényelmetlenséget, ami az ő Létéből fakadt. Ezért tartunk ma ott Európában, hogy nem csak maradinak, hanem lassan közellenségnek számít az ország, ahol a házasságot egy férfi és egy nő szövetségeként határozzák meg az alaptörvényben.
Isten azonban hitünk szerint valóban több és más mindennél, amit emberi értelemmel egyáltalán magyarázni lehet, ezért használjuk csak mi nyugodtan az értelmünket a mindennapi dolgokban, de ne áltassuk magunkat azzal, hogy földi életünk teljességét, beleértve a végső és legnagyobb tényeket is, az értelem segítségével mindenestől kézben tarthatjuk. Éppen a legnagyobb dolgokban van szükségünk arra, amit Jóbtól elleshetünk: Hallgass meg kérlek, ha szólok neked – majd kérdezlek téged, te pedig taníts engem! Ugye, milyen más alapállás ez, mint az értelmünk, éspedig a megszenteletlen, önző, földi, Isten nélküli racionalitásunk istenítése!
De ne maradjunk az általánosságoknál. Próbáljuk inkább meglátni, hogy a tanulás, mint életforma, éspedig a saját életünk eseményeiből való, valóban értelmes okulás éppen a mi javunkat, sőt az üdvünket szolgálja. Méltó és igazságos, illő és üdvös – ahogy mondani szokás – éspedig nem csak a megfelelő hálaadás, hanem az is, hogy az ember feje fölött ne rohanjon át a saját élete, hanem ma többek legyünk, mint tegnap voltunk. Ez pedig úgy történik, hogy maga az értelmünk is fejlődik, mert ha nem teszi ezt, akkor biztosan nem fog tudni bekapcsolódni az „örök rend” legalább valamivel magasabb szintű megértésébe, mint eddig.
Személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban az, hogy az Úrral való gyakori és folyamatos belső párbeszéd, ami lényege szerint maga az imádság, bizonyos témákat nem csak epizód-szerűen megérint, hanem azokkal folyamatosan foglalkozik és azokban élve egyre bensőségesebb igazságokhoz jut. Így és ezen a módon, tehát elmélyült, tematikus és „folytatásokban” zajló beszélgetésekben, imádságokban fejlődik az ember értelme magasabb világok, sőt az „örök rend” irányába, annak teljesebb megértése felé. Nem csak a szappanoperáknak lehetnek folytatásai, mint ahogy vannak is, ezt tudjuk, hanem az ember belső életének is. Jákób életében az „áldás” volt olyan nagy téma, ami vörös fonálként végighúzódott életén, éspedig évtizedeken át – és addig meg nem nyugodott, míg igazán és valóban ki nem harcolhatta azt magának, már nem csak anyagiak, hanem valóban lelkiek terén is. Az új neve, amit kapott, Izrael, az egyik fordítás szerint azt jelenti, hogy „Isten harcosa”, de elmélyültebben úgy is lehet fordítani, hogy „Aki megküzdött az ő Istenéért.” Végighaladt, ha úgy tetszik, a belső „folytatásokon”, és az nem volt hiábavaló számára.
Aztán azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy Isten nem csak ahhoz képest más és több, amit mi megérteni tudunk, hanem arra nézve is, ami számunkra lehetséges. Hány ember esett már kétségbe, amikor elérkezett a maga lehetősége határaihoz, és nem tudta megváltoztatni a párját, nem tudta legyőzni egy saját tulajdonságát, vagy éppenséggel nem tudta megváltoztatni a világot, amiben élt, amit pedig nem szeretett úgy, ahogy az volt. A hívő ember tudja, hogy ami embereknél lehetetlen, az lehetséges Istennél – ezt maga Jézus mondta a tanítványainak – és hozzá nem is akármikor, hanem arra felelve, hogy egyáltalán kicsoda üdvözülhet. (Mt 19,25-26) Azért jó nekünk, embereknek sokat gondolnunk őrá, mert nélküle nagyon beszűkül a fejünkben, mit is tartunk lehetségesnek. Péter például csak Jézus közelében merte azt kérni, hogy ha te vagy ott Uram, akkor hadd menjek hozzád a vizeken. (Mt 14,28) És amíg figyelt rá, amíg szem előtt tartotta őt, addig nem is merült el a habokban, csak akkor, amikor átadta magát a félelemnek.
Ha őróla elfeledkezünk, és ez elég gyakran megtörténik még hívő emberek életében is, akkor a világunk is beszűkül, semmit nem merünk, mindentől félünk, semmit lehetségesnek nem tartunk. Pedig ő valóban több és más mindannál, amit mi lehetségesnek, megvalósíthatónak vélünk vagy egyáltalán elképzelni tudunk. Ma innovációnak nevezik az újítást, és azt mondják, ha a világ dolgaira nézve nem születnek egészen radikális új megoldások, például a mi híres Európánk jelenlegi gazdasági és eszmei stagnálására nézve is, de a fenyegető környezeti katasztrófa és a vele kapcsolatos globális felmelegedés ügyében is, akkor minden csak rosszabbra fordul. Egyszerűen szükség van a megújulásra, tegyük hozzá, ez keresztyén szempontból mindig új alapok megtalálását jelenti, nem pedig a felszín foltozgatását. Új bort új tömlőbe kell tölteni, és régi ruhához nem való új anyagból foltot tenni. A megújulásnak az alapokra, nem pedig a felszínre kell vonatkoznia. Ha van új alap, arra már kerülhet majd új felépítmény is.
Végül pedig az „örök rend” gazdája és alkotója több és más nem csak az értelmünknél, ahogy hallottuk, nem is csak a pusztán a mi korlátozott emberi lehetőségeinknél, hanem magánál az emberi életnél is. Joggal gondoljuk a mi emberi, biológiai létezésünket már önmagában is csodának, hiszen más ilyen fokon szervezett organizmusról nem tudunk a világegyetemben. Mégis olyan jó arra gondolni, hogy nem a mi parányi, földi életünk a végső és egyetlen valóság. Amikor mégis ezt gondoljuk, abból szorongás, félelem, habzsolás vagy eszeveszett hadakozás egyformán következhet, és van még egy pár hibás fejlődése embervoltunknak. Leginkább talán a szégyentelen életéhség ilyen, ahogy azt Dosztojevszkij nevezi, ami az a fajta alapállás, hogy nem akarok lemaradni semmiről, és ennek jegyében aztán mindent megengedhetőnek tartok. De a szégyentelen életéhség csak rövidtávon jelent valamit, a birtoklás vágya például mindig nagyobb, mint öröme. És a hiúságunk is, ami annyi mindenben mozgat minket, hányszor hagy cserben, vagy éppen szégyenben, de előbb-utóbb mindig üresen, amikor önfeledten és fenntartások nélkül legeltetjük! Hát mindezek arra terelgetik gondolatainkat, hogy ne istenítsük még a saját személyes életünket sem, mert az „örök rend” Ura több és más, mint az élet, és őbenne van a mi üdvösségünk, nem pedig a szégyentelen életéhség uralmában.
Jób ráérzett az örök rendre, megsejtette azt. Neki már nem kellett magyarázni, hogy Isten más és több az értelmünknél, más és több a legjobb lehetőségeinknél, de más és több még magánál az életünknél is. Legyen belső lényegünkké, szellemi életformánkká, hogy tanulunk sorsunk eseményeiből. Így majd mi is elérkezünk oda, hogy eddig csak hírből hallottam felőled, de immár saját szemeimmel láttalak. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy azt kérhetjük tőled, mutasd meg, hol van a pont életünkben, ahol szükséges növekednünk és előre lépnünk. Megvalljuk, magunktól nem tudjuk ezt, és köszönjük neked, hogy te gyöngéd szeretettel mutatsz rá erre. Nem csak mércét állítasz nekünk, hanem erőt és példát is adsz Krisztusban. Segíts minket, hogy övé lehessen az első hely, aki nélkül nem tudunk tanulni életünk és sorsunk eseményeiből. Ha megértünk valamit, abban is segíts meg, hogy másként cselekedjünk, mint eddig. Add ehhez Szentlelkedet, az erőt és a világosságot, amely világod nagyszerű rendjéből közelít hozzánk. Ámen.