Az Úr győzelme

Igehirdetés 2010. február 28.

 

Lekció: Bír 7,1-15

Textus: Jer Sir 3,26

„Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.”

 

Imádkozzunk!

 

Mennyei jó Atyánk, köszönjük, hogy akkor is kiálthatunk hozzád, amikor nem érdemeljük meg a meghallgatást, és te akkor is kegyelmesen tekintesz bajban lévő, küszködő életünkre, amikor ítéletet érdemelnénk. Megvalljuk, hogy végtelen jóságod szégyenkezéssel tölt el minket, akik minduntalan elhagyunk téged és elfordulunk szent színed látásától. Benne gyökerezünk a világban, és elhagyjuk létünk igazi eredetét és forrását, a te örök jóságodat. Engedd meg nekünk, hogy visszatérjünk hozzád, és újra gyermeki szívvel örvendezhessünk neked, teremtő Atyánknak, megváltó Jézusunknak és a megszentelő Léleknek. Add most ehhez szent igéd gondolatait és azt a megelevenítő Lelket, aki te magad vagy! Ámen.

Igehirdetés

Egy 20. századi gondolkodó ezzel a címmel jelentette meg az egyik írását: „A mennyiség uralma és az idők jelei.” (R.Guenon) Modern korunknak arról a tulajdonságáról ír benne, amit mindnyájan naponta látunk és tapasztalunk is, hogy mainapság az emberek szemében csak annak van értéke, ami a legnagyobb, a leggyorsabb, és lehetőleg a legtöbb pénzbe kerül. Felépült a világ legmagasabb épülete – tele van vele a világsajtó. Ez az autó vagy az a repülő a világon a leggyorsabban tud haladni, és ez vagy az a festmény hány millió dollárba kerül és mennyire biztosították – ilyen dolgok nyűgöznek le bennünket. Közben pedig nem számít, hogy hol tart valaminek a minősége, lassan már tényleg csak a mennyiség jelent valamit, az lett mindennek a fokmérője. Mintha egy zenekarral kapcsolatban egyedül az lenne fontos, milyen hangosan tud megszólalni, nem pedig az, hogy milyen szépen, finomsággal, áhítattal vagy jelentés-teli módon muzsikál.

 

Valóban a „mennyiség uralmának” idejét éljük, ezért nagyon is érdemes olyan történeteket olvasnunk a Bibliában, mint amilyen a Gedeoné is a Bírták Könyvében, ahol az Úr nem hajlandó népét harminckétezer katonával megszabadítani, hanem csak sokkal kevesebbel, annak a századrészével, háromszáz emberrel. Azt mondhatjuk, hogy ilyen történetek adagolhatják számunkra az ellenmérgeket, amikre nagyon is szükségünk van a mennyiségi szemlélet bűvöletében, hiszen Gedeon esete éppen arról szól, hogy nem a katonák számának növelésére van szükség a szabaduláshoz, hanem ellenkezőleg, minőségi kisebbségre. Ha majd olyanok lesznek a sereg tagjai, amilyeneknek az Úr látni akarja őket, akkor már nem baj, hogy összesen csak háromszázan vannak. Elképesztő ez a szelekció: százszor annyian jönnek össze a midiániták ellen Gedeon hívására, mint ahány harcossal végül maga a szabadítás megtörténik. Mert a szabadítás, az Úr szabadítása mindig minőség dolga. És húzzuk csak meg a vonalakat nyugodtan ebből a bibliai igazságból a mai életünkig: a szabadulás most is minőség dolga. Annak a kérdése, hogy milyen az imádságunk, annak a kérdése, milyen lelki táplálékkal élünk, aztán miket értéknek tartva osztjuk be egy napunkat, hogyan beszélünk, hogyan kommunikálunk egymással – egyszóval mindennek éppen a minősége a fontos.

 

Nézzük csak, kiknek is kellett itt hazamennie, kik tartoztak abba a kilencvenkilenc százalékba, akik kimaradtak az Úr szabadításának véghezviteléből. Először is azok, akik féltek. Azt mondanánk, hogy csata előtt már csak természetes dolog az ilyesmi, milyen emberi dolog, nem értjük, miért kellene hazamenniük. Az a furcsa, ha egy csata előtt valaki nem fél. De itt nem „egy csatáról” van szó a sok közül, hanem itt maga az Úr szabadítása zajlik, amiben a legnagyobb kitüntetés részt venni, és a győztes is az Úr, nem pedig Izrael népe lesz. Ez a félelem itt a midiánitákkal való megütközés előtt tehát nem a csata előtti szokásos emberi rettegés, vajon ott maradok-e a csatamezőn holtan, vagy sem, hanem itt az Úr győzelme iránti kételyről van szó. Ez a félelem ezért valójában arról szól, hátha mégsem akar megmenteni minket az Úr. Ez a félelem az ő szabadítása iránti bizodalom hiánya, ha úgy tetszik, hitetlenség az Úr megmentő szándéka iránt. Mintha egy gyermek kétségbe vonná a szülője jó szándékát, amikor az enni akar adni neki, vagy mintha a beteg azt kezdené mérlegelni, az orvos vajon egy nézeten van-e vele a világ dolgairól, mert ha nem, akkor esetleg még rosszat is akar neki és szándékosan félrekezeli. Ugye, érezzük, milyen méltatlan az efféle gondolkodás. Hát ezért volt elfogadhatatlan Isten választott népéhez tartozni, s mégis félni, sikerül-e a midiánitákat elűzni, vagy mi fogunk odaveszni a csatamezőn. Isten szabadítása az ember hite által jön be ebbe a világba. És ha nincs hit, akkor az ember kimarad az Úr szabadításából – saját magát zárja ki belőle. Legyen hát hitünk, hogy ő minden körülmények között a javunkat akarja. Ő ugyanaz a szabadító Úr, aki kihozta övéit Egyiptom földjéről, és ő ma is tud és akar is szabadítani. Lehet, hogy vannak ebben a világban olyasmik, amiktől jogosan tart az ember, és nem szabad vakmerőnek és felelőtlenül kockáztatónak lenni egyikünknek sem. De azt a hitünket sose adjuk fel, hogy a mi Urunk szabadító úr, aki le tudja, és le is akarja venni rólunk a bilincseinket, akár mi is kötöz meg minket. Rosszkedv, szenvedély, félelem, negatív érzések, saját életünk rongálása, sok minden lehet a bilincs. Akit mi Úrnak vallunk, az ugyanaz, mint aki Gedeon seregének kilencvenkilenc százalékát hazaküldte, és az egy százalékkal győzte le Midiánt.

 

De haza kell menni egy másik társaságnak is, a mohóknak. Akik a patakba úgy belehasalnak, mint a kutyák, és nem a kezükből felemelve isszák a vizet. Valóban el tudja állatiasítani az embert a szerzési düh, a meg nem rendszabályozott szükséglet, az elszabadult vágy – és még jó egy pár dolog. Az önfegyelmét vesztett, önkorlátozásra nem hajlandó ember azonban, amilyenek legtöbbször vagyunk magunk is, kizárja magát az Úr szabadításából. Mert aki abban maga is részesülni szeretne, annak nem szabad magát úgy átadni a vágyainak, mintha már nem is ember volna. És ezt a nagyon erős hasonlatot nem mi mondjuk, hanem Istenünk igéje állít meg itt minket: vigyázz ember, nehogy a vágyaid erősebbek legyenek, mint te magad és emberséged egyébként lehetne. Mert a tízezerből még kilencezer-hétszáznak haza kell mennie, jaj, nehogy közéjük tartozzál. Ők kimaradnak a szabadítás csodájából, legfeljebb csak másodlagos haszonélvezői lesznek ennek a dolognak, de nem eszközei. Olyanok, akiknek nevét és származását, családját nem jegyzik fel sehova, ők csak fogyasztói a kegyelemnek, a szabadulásnak, de nem áldott eszközei is.

 

Azt mondhatnánk, akkor tehát következzen ezek után most már az isteni beavatkozás, ha itt ilyen nagy szabadítóról van szó. Különös módon azonban megint az emberi minőség kerül a középpontba, amit Isten aztán felhasznál majd a maga szabadító művében. Gedeon azt a parancsot kapja az Úrtól, hogy menjen csak le a legényével és hallgassa ki a midiániták táborában azok egymás közti beszédét. Ehhez természetesen vezethetőség és Isten üzenetei iránt fogékonyság kellett, meg persze engedelmesség is, hogy erre a furcsa kihallgatásra egyáltalán valóban sor is kerüljön. De a lényeg az, ami ott történik: Gedeon megtud valamit, amit nagyon fontos tudnia, hogy ő maga se féljen – azt, hogy az ellenség mennyire tart tőlük. Azt is mondhatjuk, hogy okosabb lett, de ha csak abban megegyezünk, hogy tágult a látása, akkor biztosan nem vagyunk messze az igazságtól. És lám, a szabadító Úr ezt is felhasználja a maga jó szándéka, üdvöt munkáló akarata megvalósításában. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy Istennek nincs szüksége a mi szellemi begyöpösödésünkre, tudatlanságunkra és szűk-látókörűségünkre, de igenis jól fel tudja használni szabadító munkájában olvasottságunkat, a tisztességes és tárgyilagos tájékozódásunkat, a megismerés iránt tett valódi erőfeszítéseinket – egyszóval mindent, ami csak tágítja szűk kis gondolati világunkat és tudásunkat. Persze, nem a tudás öncélú mennyiségi halmozásáról van itt szó, de ha az ember az életét érintő legfontosabb információkkal sem foglalkozik, nem tesz erőfeszítéseket, érdeklődő lépéseket, nem olvas, nem jár utána azoknak az alapvető kérdéséknek, amik foglalkoztatják, akkor ne csodálkozzon, hogy belesavanyodik saját rosszkedvébe. Előbb-utóbb maga is elhiszi, mint olyan sokan teszik, hogy ma neki is csak kiábrándultnak, utálkozónak és passzívnak meg apatikusnak szabad lennie, semmi másnak. Gedeon gyarapodott tudásában, és ezáltal alkalmasabb eszköz lett Isten kezében, hogy részt vegyen az ő szabadításában. Táguljon a mi látókörünk is, vegyünk tekintetbe olyan dolgokat, amiket eddig nem ismertünk, építsünk be a lelkünkbe új igazságokat, egyszóval emelkedjünk emberi minőségünkben – és Gedeon módján mi is alkalmasabb eszközök leszünk majd a Szabadító kezében.

 

Amiről mind ezek közben sem szabad azonban elfelejtkeznünk: hogy a szabadítás valóban nem a miénk, hanem itt tényleg az Úr szabadításáról van szó. Ő az, aki a midiánitákat elűzi, nem pedig Gedeon és a háromszáz vitéz. Történészektől tudjuk, hogy a Krisztus előtti 12-13. század idején éppen a midiániták voltak azok, akik meg tudták szelídíteni a tevéket, és ilyen módon hatalmas hadi előnyhöz jutottak a szamárháton vagy legfeljebb lóháton közlekedő többi arab törzsek között. A teveháton érkező ellenség olyan félelmetes volt, mint a 20. században kitalált tankok hadosztályai, és nem volt velük szemben ellenszer. Amikor a vetés már szépen zöldellt, elárasztották Izrael földjét és nem érdekelte őket, hogy állataikkal a megszállott ország jövő évi kenyerét legelték le. Ezeket legyőzni a nép önmagában soha nem tudta volna, itt valóban égi segítségre volt szükség, ami meg is jött.

 

Abban áll ennek a dolognak a jelentősége, hogy nekünk meg kell ugyan tennünk a tőlünk telhetőket, de tudnunk kell, hogy az igazi győzelem mégsem az, amikor mi magunk mögé utasítunk másokat, még csak nem is csupán az, ha sikerül egy ellenségtől megszabadulni, hanem az, amikor az Úr győzelme megy végbe. Ez a dolog mindig meglepő, nem lehet kiszámítani, nem lehet megrendelni, nem lehet kikényszeríteni. Ő néha nagyon is sokáig vár, amíg elege lesz azokból, akik sanyargatják az övéit. A pusztában negyven évig odaadta népét mindenféle természeti erők kezébe, mert hitetlenek voltak a honfoglalás elkezdésére. Aztán fél évezred múlva a hűtlenné lett népet hetven évre a babiloni fogságba engedte – de mindig eljött az idő, amikor elhozta szabadítását. Eljött az idő, amikor övéi nem hiába kiáltottak hozzá, meghallgatta őket és cselekedni kezdett a maga szabadító szeretetével. “Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják, olvassuk az igében, hanem hosszan tűr érettünk, hogy mindnyájan megtérésre juthassunk.” (2Pét 3,9)

 

Ennek a jegyében halljuk ma a prófétai intelmet is: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (Jer Sir 3,26) Itt természetesen nem a passzivitás kultuszáról van szó, amint azt némely világvallások is tartalmazzák, hanem egy belső, lelki odafordulásról, amikor az ember kifejezetten vár az Úr szabadítására, és figyeli az intéseket, jeleket, útmutatásokat, amik azt előkészítik, mint Gedeon is tette. Sok kicsi engedelmesség előzte meg, készítette el az útját annak a nagy szabadításnak, amikor az Úr megint abban a dicsőségében lépett népe elé, ahogyan az egyiptomi szabadulásban is megmutatta nekik magát.

 

Jó várni erre a szabadításra, ami nem emberi mű, nem katonai hőstett és nem hadászati teljesítmény, még ha emberek által megy is végbe. Ez itt az Úr szabadítása, és boldog, aki nem csak élvezője az eredményeknek, hanem engedelmes eszközként jelen is van abban.

 

Nem a mennyiség uralma, hanem a minőségi kisebbség. Nem a félelem és nem a mohóság, amik úgyannyira átjárják mai világunkat is. Hanem a vezetett és engedelmes ember táguló világa, növekedő tudása és engedelmessége – ezek teszik hit által a csodát. Így legyen! Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Urunk, ha arra tekintünk, milyen erős az ellenfél, aki ősidőktől fogva az üdvünkre és az életünkre tör, akkor minden okunk megvan a rettegésre. De ha arra tekintünk, milyen nagy a te erőd és milyen megbízható a hűséged, akkor újra hitünk támad és bizakodunk. Köszönjük neked, hogy ma is úgy szólsz, ahogy régente szóltál, nem változol, mert az vagy, aki voltál. Segíts minket, hogy képesek legyünk lelkünk egész odafordulásával a te győzelmedre várakozni és annak helyt adni. Tegyél minket méltóvá arra, hogy legyőzzük félelmünket és hitetlenségünket, képesek legyünk nemet mondani a bennünk lakó mohóságra és telhetetlenségre. Jöjj el hozzánk a Lélek által, aki vigasztal, erősít és megbátorít minket. Adj, kérünk gyógyulást a betegeknek, szabadítsd meg a lelkileg megkötözötteket és bátoríts minket helytállásra és értelmes cselekvésre, amikor annak az ideje jön el. Vezesd lépteinket nap mint nap, és tarts meg minket az engedelmességben. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.