Az Úrnak lelke van én rajtam

2005. szeptember 25.
dr. P. Tóth Béla

Az Úrnak lelke van én rajtam

Lekció: Lukács 4,14-30
Textus: Lukács 4,18-19

“Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték és megkérdezték tőle: A ti mesteretek nem fizet templomadót? De igen, felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte és így szólt: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy a többiektől? Miután az így felelt, a többiektől, Jézus ezt mondta neki: Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki és add oda nekik értem és érted. ”

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük gondoskodó szeretetedet. Velünk voltál a tennivalóink között és érezhettük jelenlétedet, amikor megpihentünk. Ott voltál életünk örömeiben és számíthattunk rád a betegség, a veszteség és még a gyász idején is. Köszönjük végtelen jóságodat. Szeretnénk ezt a napot most egészen neked szentelni, hiszen tiéd a hetedik nap. Megköszönjük az erőt, amit a munkás hétköznapok terhei közt adtál, a bíztatást, amit Lelked csöndes szava jelentett és megköszönjük most házad áhítatát is. Te adod nekünk az alkalmat most az eszmélődésre, a lelki felébredésre – segíts bennünket, hogy felfoghassuk gondolataidat akkor is, ha azok magasak volnának számunkra. Hadd térjen vissza hozzád úgy az ige, hogy elvégezte művét bennünk, ezt kérjük most tőled. Azt ígérted, hogy a tövis helyén ciprus nő és a csalán helyén mirtusz terem – újítsd meg kérünk, ennek az ígéretednek jegyében a mi lelkünk kiszáradt sivatagát is, és adj termékeny, dús, ajándékozó életet mindnyájunknak Szentlelked erejével.

Ámen

Igehirdetés

Az adószedés és adófizetés Jézus idejében köznapi és mindenki számára természetes mozzanata volt a közös életnek, amire a Jeruzsálemi templom központú Izrael vezetői éppen úgy súlyt fektettek, mint a római birodalom császárai. A templomadó Jeruzsálemben a szertartások folyamatosságát biztosította, a római adók pedig a birodalmi élet, a közutak, a hadsereg és az intézmények fenntartását. Jézus számára azonban még ez a profán ügy, az adófizetés prózai kötelezettsége is arra való alkalom, hogy ezekre a nagyon is “vízszintes”, horizontális dolgokra rátegye a függőleges tengelyt, vagyis hogy összekösse az eget és a földet, hiszen tanítványait ennek kapcsán is arra emlékezteti, hogy ők Istennek fiai. Jó lenne most ellesnünk ezt a jézusi gondolkodást, amely szerint minden köznapi ügynek van az emberéletben, beleértve akár a háztartási pénz beosztását és a többi hasonló ügyünket is, hitbeli, lelki vonatkozása.
Hívő emberek hívő módon, Isten gyermekei pedig Isten gyermekeihez méltó módon kell eljárjanak még ezekben az ügyekben is.

Annál is inkább így van ez, mert a helyzet, a mindenkori élethelyzet, amiben az ember van, mindig értelmezés dolga is. Annak a kérdése, hogy ki hogyan érti magát a helyzetet, amibe éppen került, mindig őrajta magán is múlik. Jönnek az adószedők és Péter, talán kicsit kínlódva és izzadva, de azt mondja, persze, megfizetjük majd a templomadót mi is. De azért kellemetlen az egész, hiszen kívülről jön egy elvárás, egy kényszer, afféle hivatalos felszólítás és ilyenkor mit tehet az ember. Jézus azonban a kényszer helyett másfelől nézi az egészet. Azt is mondhatjuk, hogy míg Péter a kényszerítő típusú kapcsolatot éli meg ebben a helyzetben, vagyis azt, hogy most fizetni kell, addig Jézus egy ajándékozó típusú kapcsolatot teremt. És valóban milyen más a kettő!

Eszünkbe juthat, hányszor nyomasztja az embert a gond: ezt is, azt is megköveteli tőlem az élet, a helyzetem, a foglalkozásom, a családi állapotom. A gyerekeknek meg kell venni a cipőket, az iskola könyveket és mind a többit. A munkában teljesítenem kell, különben a főnököm keres helyettem más munkaerőt, vagy egyszerűen mit szólnak a többi munkatársaim, akikkel együtt húzom az igát. A házastársam esetleg ezzel is, azzal is elégedetlen, meg kell felelnem az ő igényeinek, mert egészen megkeseredik. De hát ki tud ezer felé szakadni és mindenhol tökéletesen megfelelni?

Azt hiszem, az evangéliumi üzenet most abban áll, hogy érdemes megtanulnunk a kell-ek világa helyett, mondjuk így, a kényszerítő típusú kapcsolatok helyett a jézusi ajándékozó típusú kapcsolatnak értelmezni életünk minél több helyzetét. Mert, mint mondtuk, egy helyzet mindig az értelmezésünkkel együtt az, aminek megéljük. Néha már egy mosoly is ajándék lehet egy embertárs számára, vagy ha a szokásos sértett és számon kérő hang helyett bíztató vagy egyáltalán embertársi a hangütés. Az a tapasztalat, hogy ahol a kényszerítés lesz egy kapcsolat alaphangja, onnan a barátság és az öröm előbb-utóbb eltávozik.

Jézus egyszerűen kiemeli a kérdést a kell-ek, a kényszerek világából, és átteszi egy sokkal jobb világba, a lehet és a szabad világába. Hányszor állítják emberek kész helyzet elé egymást, hányszor teremtenek olyan helyzetet, hogy a szembenálló már eleve csak vesztes lehet, mert annyira kézben akarják tartani a dolgaikat, hányszor közöljük egymással, hogy márpedig itt most vagy az lesz, amit mi akarunk, vagy mindennek vége. Jézustól azt tanulhatjuk most, hogy mit jelent a “kell”-ek és a kényszerek helyett a “lehet” és a “szabad” világába átértelmezni az élet-helyzeteket.

Mi tesz minket képessé erre – hiszen ez nagyon is nehéz dolog! Bárcsak tényleg ott tartanánk, hogy mosolygunk az élet kényszerein, ezt magunk is így kívánnánk – de hát ehhez valami hatalmas belső energizáltság kell, kinek van ehhez ereje és honnan? Jézus azt mondja, azért hiányzik a belső erő és azért hiányzik az energizáltság az ilyen pozitív átértékelésekhez, mert elfeledtük, hogy királyfiak vagyunk! A földi királyok sem a saját fiaiktól szedik az adót, hanem másoktól, az idegenektől. Tehát a fiak – a királyfiak – szabadok!

Mintha azt mondaná ezzel, hogy úgy tűnik, Simon, elfeledted, hogy Isten gyermeke vagy. Hiszen minden a tiéd, szabad ember vagy egészen! Azt teszel a drachmáiddal, amit éppen akarsz. Isten gyermeke vagy, aki szabad minden tekintetben. A kényszerek távol lehetnek tőled, élhetsz királyi módon, mindennek örököse vagy. Ezt a létértelmezést utasítjuk el magunktól, ha rettegve őrizgetjük, amink van, királyfi helyett sokszor inkább egy vén uzsoráshoz hasonlítva, aki kuporgat és mindenből a legtöbbet akarja megtartani magának, mert mi lesz vele, ha adnia kell. A királyfi szabad lélekkel él és örül, hogy adhat. Azt hiszem, sokkal boldogabbak a mindennapi élet csöndben, hitben “királyfiai”, mint a tehetős uzsorások!

És így értjük meg azt is, hogy miként gondolkodott Jézus a szabadságról. Bizonyára másként, mint hogy szabadnak lenni azt teszi, a magam önkényét korlátlanul kiélhetem, senkinek semmi köze ahhoz, mit csinálok. Ez a fajta szabadság valamitől való, tehát negatív szabadság. Jézus szabadsága azonban pozitív dolog, a jóra való szabadság. Kár lenne őket megbotránkoztatnunk, mondja Péternek. És ez sokkal többet jelent annál, mint hogy legyen egy jó napjuk nekik is – mert a Biblia nyelvén a botránkoztatás azt jelenti, hogy zűrzavart kelteni és másokat alacsonyabb létszintre lehúzni ebben a zűrzavarban, például haragra, dühösködésre, alantas gondolkodásra és alantas tettekre. Rossz példával lelkeket megmérgezni és azt sugallni egy méltatlan dologról, hogy az nagyon is jó. Tudjuk, hogy Jézus azt mondta, aki csak egy kis gyermeket vagy egyetlen egyszerű embert is megbotránkoztat, tehát rossz élet-példával megront, például, mint szülő, aki ordít a hitvesével gyermekei hallatára, hogy aztán belőlük is ilyen felnőtt legyen egyszer, vagy mint elöljáró, akinek a kezéhez tisztátalan pénzek tapadnak, hogy aztán a nép gyermekei is azt mondják, akkor nekünk is szabad, vagy mint tanító, aki mást valósít meg ahhoz képest, mint amit elvileg képvisel, vagy mint művész, aki az élet nemesedése helyett annak züllesztésén, az értékek feloldásán és lebecsülésén munkálkodik, annak jobb, ha malomkövet kötnek a nyakába és tengerbe dobják, mert olyan ítélete lesz. A megbotránkoztatás, mondjuk így, a züllesztés tehát azért kerülendő, mert a szabadság jézusi értelemben pozitív dolog, a jóra, a hasznosra, a szépre és igazra való szabadság.

Erre a szabadságra azok jutnak el, akik tisztában vannak azzal, hogy ők valóban királyfiak, hiszen Istennek fiai. Mi is megerősödhetünk most ebben a bizonyosságunkban. Istennek szeretett gyermekei vagyunk, akik elsorolhatatlan nagy örökséggel bírnak! Miénk az atyák világa, a sok szép ígéret, amit ők kaptak, a példák és tanítások tömkelege a Szentírásból, csak vakságunkból gyógyulnánk már ki! Hiszen rólunk szól ennek a könyvnek minden lapja, a mi boldogságunkat, a mi Isten-gyermekségünket munkálja minden betűje!

Íme, itt van ennek az adózási történetnek is a befejezése. Azt hinnénk, hogy csodával kerekíti le a történetet az evangélista, amikor Jézus itt arra bíztat, hogy Péter menjen a tengerhez, vesse be a horgot és az első hal szájában ezüst pénzt talál, amit adjon oda az adószedőknek. Csodásnak, szinte mesésnek tűnik ez a megoldás egészen addig, amíg megtudjuk, hogy Palesztinában a bibliai időkben ez egy ismert közmondás volt: aki elmegy halászni, vagyis hozzáfog dolgozni, az mindjárt ezüstöt is talál majd “a halban”, amit kifogott, mert azonnal megkap érte egy státert.

Jézus tehát azt mondja ebben a történetben, fogjál hozzá és csináld. Menj a tengerhez, vesd be a horgodat, ülj ott türelmesen, néha órákig és néha egész nap és egész éjszaka, mert halat fogni olykor nagyon is nehéz dolog. Várhatnál persze arra is, hogy helyetted majd más megoldja az életedet, de tedd meg inkább te magad, ami csak tőled telik. Csak annyit kell megtennie az embernek, amennyi telik tőle, a többit nyugodtan rá hagyhatja Istenre. Vajon megtesszük-e, ami telik tőlünk? Ő elkészíti a lehetőségeket, nekünk csak meg kell ezeket találnunk és élni kell vele. Életünk idejét beoszthatjuk, erőinkkel és anyagi javainkkal gazdálkodhatunk – csak hozzá kell fogni és csinálni kell.

Sopron mellett van egy vár, Taródi várnak hívják, amit egyetlen ember épített fel évtizedek alatt kőről-kőre. Elképesztő teljesítmény, és bár műértéke kevés van, a jelentős méretű épület, mint munka mégis tiszteletre méltó és azt példázza, hogy ha valaki tényleg csinál valamit, akkor abból előbb-utóbb lesz is majd eredmény. Még egy várat is fel tud építeni egyetlen ember, ráadásul munka után, a szabad idejében is, ahogyan ez a vár is épült az évtizedek alatt, csak csinálni kell. Menj és tedd meg a tőled telhetőt, és gond nélkül be fogod tudni fizetni a fizetnivalóidat. Fordítsd a figyelmedet az elkészített lehetőségek felé, tedd a tőled telhetőt és találsz majd ezüstöt a kifogott hal szájában.

Sok ember azon kesereg, ami hiányzik, azt emlegeti, hogy nincs meg a lehetősége erre sem, meg arra sem. Az elkészített lehetőség pedig, ami nagyon is ott van előtte, rá van méretezve, neki szól, mint ahogy Péter is halász volt a foglalkozása szerint, sokszor kihasználatlanul marad. Hát menjél a tengerhez és vesd be a horgodat, találsz majd ezüst pénzt a hal szájában. Azt tedd meg, ami rajtad múlik, azon való kesergés helyett, ami nincs a lehetőségeid között.

Amikor az ember beteg lesz, némelykor képtelen elhárítani magát a betegséget. Bizony, még az orvosok is tehetetlenek egyes esetekben. Mi marad ilyenkor? A betegség oka ismeretlen, a gyógyulás útja úgyszintén, marad-e még valami az embernek? Igen! Az, hogy saját maga határozza meg, miként viszonyul ehhez a helyzethez. Az embertől mindent elvehetnek, a pénzét, a méltóságát, még az életét is, ezt az egyet kivéve: hogy ő maga határozza meg, miként viszonyul az őt ért dologhoz. Mert az értelmezés, életünk helyzeteinek értelmezése, a viszonyulás mód megválasztása legszemélyesebb emberi szabadságunk. Mindent elvehetnek tőlünk, ezt kivéve. Amíg emberek vagyunk, magunk dönthetjük el, miként viszonyulunk a szomszédainkhoz, a rokonainkhoz, az ellenségeinkhez, a többi emberhez és még az adószedőkhöz is.

Jézus a kellemetlen kényszerhelyzetnek tűnő pillanatból Isten gyermekeinek királyfihoz illő szabadság-tettét hívta elő a Péterrel való házbéli beszélgetésben. Talán mi is beszélgethetünk ővele ilyen bensőséges elvonultságban néhanap. És akkor a kényszerítő típusú helyzetek átalakulhatnak majd ajándékozó típusú helyzetekké. A fiak valóban szabadok lesznek, immár a mindentől való szabadságon túl egészen a jóra való szabadságig. A botránkoztatás távol lesz tőlünk, mint méltatlan lehetőség, hiszen “a szeretet nem cselekszik éktelenül”, ahogy Pál mondja a szeretet himnuszában. De megteszi a tőle telhetőt, megragadja az elkészített lehetőséget és királyfi módjára boldog lesz, hogy adhat, hiszen a fiak szabadok.

Ámen

Imádkozzunk!

Istenünk, olyan gazdaggá tetted az embert és mi mindent készek vagyunk eltékozolni. Erről szól sok minden életünkben, az elvesztegetett idők, emberek eljátszott jó indulata és barátsága, saját egészségünk és sok-sok egyéb lehetőségünk. Különösen fájlaljuk az elvesztegetett alkalmakat a megtérésre, a magunkba szállásra. Köszönjük, hogy ma ismét megtorpanhatunk és elgondolkozhatunk, mert te szólasz mind azokhoz, akik téged keresnek és a te ajtóidon zörgetnek. Köszönjük a hívást, hogy vegyünk tőled ingyen bort és tejet. Tápláló szeretetedet minden nap tapasztaljuk, Urunk, töltsd ki ránk Szentlelked éltető erejét a most következő hét napjain is. Töröld le a köztünk lévő gyászolók könnyeit, gyógyítsd a betegeket, köztük két asszonytestvérünket, akikkel együtt száll imádságunk hozzád. Imádkozunk az erdélyi árvízkárosultakért, az amerikai otthontalanná lettekért. Könyörgünk a gyülekezet jövendő választott elöljáróiért, presbitereinkért. Állíts közénk hűséggel és szeretettel szolgáló testvéreket, akik ügyeinket neked tetsző módon intézik. Imádkozunk a lelki megújulását és megfrissülést szolgáló családi hétvégénkért, amire most készülünk gyülekezetünkben. Légy mivelünk és vezess bennünket a Jézus útján.

Ámen.