Igehirdetés 2004. január 18.

Az utolsó időkről

Lekció: Mát 24,1-14
Textus: Mát 24,12-14

“Mivel pedig a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mind végig állhatatos marad, az üdvözül. Isten uralkodásának evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon,, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, messziről jövünk, amikor téged keresve ajtóidon zörgetünk. Hozzuk fáradtságunkat, csalódásainkat – minden igyekezetünk ellenére sem úgy sikerültek dolgaink, mint szerettük volna. Hozzuk, amit bűnbánattal meg kell vallanunk, mint vétkeket. Te elfogadsz, nem tudunk olyan hűtlenek lenni, hogy te ne maradnál mégis hűséges. Érezzük megszégyenítő türelmedet, s arra kérünk, újítsd meg bennünk az erős lelket. Adj most belátásokat, érintsd meg a szívünket igéddel, hogy értelmet adó gondolatod mutasson meg magunknak és kapcsoljon össze veled, aki mindig voltál és mindig leszel. Megváltó Jézusunk nevében kérjük, jöjj közénk és taníts a keskeny úton járni, ami az életre vezet! Ámen.

Igehirdetés

Gyermekkoromban találkoztam idős keresztyénekkel, akik sokat foglalkoztak a világ vége eljöttével. Megszeppenve hallgattam mondanivalójukat. Aztán jöttek évek, amikor valamivel felnőttebbé lettem, s nem volt ugyan maradéktalan békességem, sem az emberekben nem találtam ilyesmit, csak nagyon kevesekben – de megnyugtattam magam, hogy íme, évtizedek elteltek és a világ vége nem jött el – félreértés az idős keresztyének elmélkedése erről.

Aztán még később, valóban felnőtté válva már, sokszor megálltam olyan emberek ágya mellett, akik közel kerültek az elmúláshoz, és az ő szavukban és tekintetükben megjelent valami az én gyermekkori megszeppentségemből. Láttam, hogy amikor valaki készül itt hagyni a földi életet, legtöbbször akarata ellenére, szavában és tekintetében a dolgok összeomlásának, mintegy a világ végének rettenete jelenik meg. Az egyéni elmúlás ténye közel hozza a témát, s nem véletlen, hogy amikor Jézus a tanítványoknak Jeruzsálem és a templom pusztulásáról beszél, nekik is a világvége jut eszükbe erről. Zsidó embernek a templom volt a világegyetem középpontja – ha a templom összedől, akkor mindennek vége. Egy lélegzetre kérdezik hát tőle, mikor lesz: mikor nem marad kő kövön Jeruzsálemben, mikor jön el ő maga minden emberhez, mikor lesz a világ vége…

Jézus válasza nem tartalmaz időpontot. Ilyet az apokaliptikusok szoktak számítgatni megdönthetetlen kulcsokat alkalmazva, de az ő válasza nem idői sorrendiségében, hanem jelentőségbeli rendjében láttatja a világot. A történelem eseményei kikerülhetetlenek: háborúk és háborús hírek jönnek, s ezeknek meg kell lennie, de vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mondja tanítványainak, mert ez még nem a vég. Ország ország ellen támad, nemzet nemzet ellen, éhínségek és földrengések lesznek, s ezeknek is meg kell lennie, ám ez sem a vég. Sőt, még az sem a vég, ha átadnak benneteket kínvallatásnak, gyűlöl benneteket mindenki és megölnek. Amikor ezt halljuk, döbbenten kérdezzük, hát tényleg nem a vég az, ha valakit megölnek…? Mi rossz jöhet még, mi van súlyosabb – mi van ennél nagyobb egyáltalán? A válasz világos, így hangzik: amikor az evangéliumot minden népnek hirdetik, akkor van a vég. Az a döntő pillanat, annál fontosabb senkinek az életében nincs – amikor valaki az evangéliummal szembesül. Az a pillanat a történelem vége, akkor kezdődik valami egészen más, ami szokatlan és ismeretlen az idők múlásában – mert nem e világi történés, hanem a földi élet és a menny összekapcsolódása.

Ott vége az addig érvényes világnak, a bűn és a törvény uralmának, s kezdődik Isten királyi uralma. Annak mások a törvényei az élet ismert és megszokott törvényeihez képest. Ott “vége a történelemnek”, a világnak abban az értelemben, hogy a mi törvényeink helyett Isten jelenlétének törvényei veszik át az uralmat, s valóban új kezdődik. Az evangélium ezekről mintegy időrendbeli sorrendben beszél, egymás után következő események formájában – ám a Biblia nyelvét ismerve tudjuk, itt fontossági sorrendről, értékrendről van szó. Lehetnek háborúk, éhínségek, összedőlhet a jeruzsálemi templom, kínvallatással megölhetik a keresztyéneket, ez van a történelemben, és ez mind hozzátartozik. Mégsem ez a “világ vége” – nem ez a végső dolog! Ezek egyike sem olyan fontos, mint a pillanat, amikor az evangéliumot meghirdetik bizonyságul minden népnek – vagyis amikor az ember az evangéliummal szembesül. Mindenki ember voltának “vége”, döntő mozzanata az, hogy miként találkozik az őt megszólaló evangéliummal!

Vannak, akik félálomban átszunyókálják az életüket és úgy mennek el innen, hogy soha fel sem ébredtek. Nem volt senki, aki jól megrázta volna őket, hogy felébredjenek – így hát éppen olyan önző, hamis és tekintet nélküli lélekkel fogadják a végső hazahívó szót, ahogyan végigjárták földi útjukat. Tehettek volna jót, és nem tettek, segíthettek volna bajban lévőkön, felvállalhattak volna jó ügyeket, “élhettek volna gyönyörűen” (Ladányi M.) – de nem tették. Pedig az evangélium nekik is hirdettetett, úgy kellett kikerüljék, hogy lelki értelemben soha ne találkozzanak vele! Lehet, hogy ez sikerült, lehet, hogy ilyen értelemben alvóként járták végig egész földi útjukat, s végül félálomban érte őket még a hazahívó szó is…

Aztán vannak, akik találkoznak ugyan az evangéliummal, de úgy ítélik, ők okosabbak annál. Tudom, amit tudok, az én életem az én életem, és még hasonló bölcsességek, amik vége az, hogy az ember talál valami okot az evangélium elutasítására. Sokan az egyházat vagy a papokat okolják, mások történeti kutatásokra és a tudomány fejlődésére hivatkoznak, némelyek eszméket emlegetnek – a lényeg azonban a belső, szívbéli elutasítás. Szomorú dolog, amikor egy-egy családi tragédia vagy egyéni zátonyra-futás pillanatában ott vergődik az ember, mint partra vetett hal és úgy érzi, képtelen élni a saját életét. Nincs távlata, erőforrása, nincs hite és reménysége. Hát hogy is lenne, ha az élet gyökereit, az igazi szőlőtőke erejét és zsírját utasítja el ( ) – és magától nem képes gyümölcsöt teremni, talán még élni sem.

Végül pedig vannak, akik sem nem alszanak, sem el nem utasítják az evangéliumot, hanem hallgatják és közben még sem megvalósítói annak – ez talán a legszomorúbb valamennyi közt. Közel lenni a forráshoz, és mégsem inni belőle, hanem szomjan halni – ez a legsivárabb helyzet. Emberek, akik sokat hallották már, talán gyermekkoruk óta, talán a családjuk szokásai miatt, és azt hiszik, hogy már mindent tudnak róla. Emberek, akik fizikailag közel vannak, megszokták és szeretik a templomot, de a lelkükön bilincs van és sem nem szabadok, sem nem boldogok, és az üdvösség jó ízét nem ismerik. Valami megkötöz, valami ismeretlen sötét erő, és az ember nem jut ötről hatra, nem fejlődik lelkileg, minden marad a régiben – pedig ott van, közel és hozzáférhetően, és mégis hiányzik az üdvösség öröme és bizonyossága. Az elnehezült, a “megkövéredett” szív, ahogyan az ige nevezi (Zsolt 17,10 Mát 13,15) – amiből nem terem erő, szeretet és józanság, nem fakad belőle öröm és békesség. Milyen kár, ha így van – mert nem kellene így legyen! Azért olyan elnehezedett az a szív, és azért olyan megkövéredett, hogy már “hallván nem hall, és látván nem lát” – ahogy Ézsaiás fogalmazza, mert valami betölti a fő helyet, nem Isten királyi uralmáé az első hely. Ott lehet talán a második vagy a sokadik helyen – de akkor valójában nincs ott egyáltalán sehol…

Mi következik ezekből, hogy lelki alvás, belső elutasítás, vagy megnehezedett szív miatt nem találkozik az ember igazán az evangéliummal? Az, hogy amint Jézus ezt mondja: “az utolsó időkben a gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül.” Jönnek gonosz idők, s azokban kiderül, ki hol is tart a maga belső útján. Emberek gonoszságra gonoszsággal válaszolnak, mert úgy érzik, hogy igazuk van – és elrontják egymás kedvét vádakkal, igaztalansággal, és még örömet is lelnek ebben… A világban bizonyos célokra beválik az ellentétek élezése, a gátlástalan támadó szellem és a folyamatosan vádoló alapállás – s emberek úsznak az árral és egyszer csak azon veszik észre magukat, olyasmiket mondanak ki és képviselnek, amik már nagyon távol vannak az evangéliumi lelkülettől. A gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül – milyen kár, hogy így van! Vegye észre az ember, ha így lenne, s ne ússzon az árral, még ha a lelkének rosszabbik fele örömét is lelné ebben. Már önmagában az nagy dolog, ha valaki egyáltalán észreveszi, hogy a gonoszság megsokasodása veszélyezteti a saját lelkiségét – kezdjük el gyakorolni magunkat az éberségben, s ne engedjük, hogy mások szabják meg, mi legyen a szívünkben!

Pedig van ennél több is. Nem csak észrevenni lehet, hogy a gonoszság megsokasodik s hogy a szeretet bennünk is meghidegül, hanem az ilyen gonosz időkben az ember még növekedhet is. Jézus mondja, hogy aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. (Mát 24,13) A bibliai szó, ami itt szerepel azt jelenti, hogy “alatta maradni a hordozott tehernek”, amit valaki visel, nem ledobni azt a válláról – az ilyen ember üdvözül! Ezt jelenti eredetileg, amit “állhatatosságnak” fordít a Bibliánk. Hordozza a hátán lévő terhet, nem dobja le magáról akkor sem, ha a másik ember nem könnyű természet. Felvett magára egy ügyet, hordoz egy szolgálatot, és viseli azt panaszkodás nélkül – nem dörgöli újra és újra mások orra alá, hogy ledobhatná magáról, de lám, mégis viszi – ez az állhatatosság! Felvette magára a Jézus igáját és az ő terhét, megtanulta tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű, s így nyugalmat talált lelkének – most már az az iga gyönyörűséges számára és az a teher könnyű, nem kell tehát ledobnia a válláról! Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Vegyük hát fel a Jézus terhét, és gyakoroljuk magunkat az ő igájában hűségesen – gyönyörűséget fogunk lelni abban. Az üdvösség ízét ismerő ember másként reagál a feszült pillanatokban: mások hangoskodnak, ő tud csendben maradni, mikor mindenki ideges a családban, ő tud mosolyogni és szelídnek lenni. Ehhez kell az állhatatosság, vagyis hogy az ember ne dobja le magáról a Jézus igáját és a tőle vett terhet!

De mit jelent az, hogy “mindvégig”? Azt, hogy az ember egészen Istenre bízza magát és nem a saját ereje szerint mondja azt, hogy most már elég. Amikor a magunk erőforrásaira építünk, azokról előbb-utóbb kiderül, hogy végesek, elfogynak. Isten erőiből táplálkozva megtapasztaljuk, hogy azok végtelenek – nem fogynak el. A kereszten azt mondja Urunk, hogy elvégeztetett – vagyis be van fejezve, teljesített a váltság – nincsen immár híja. Ilyet csak az mondhat, aki Istenre bízta magát s az ő erőivel harcolt! A magunk erőivel sosem tudunk végigvinni valamit úgy, ahogy szeretnénk, még emberi dolgainkat sem, nem hogy az üdvösségünket… Az ő erőivel azonban ez is lehetséges. “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!” (Fil 4,13 ) Lehet magunkat újra jobban és teljesebben őrá bízni, mint eddig, s akkor nem lesz töredékes, amit véghez viszünk, hanem beteljesedik – egész lesz! Erre vágyunk mindnyájan: valami szép, kerek egészet hagyni magunk után – s ez lehetséges! Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Milyen jó úgy tekinteni valaki után, ha elment közülünk, hogy élete csak egy kicsit is utal a teljességre, emlékeztet minket Isten teremtő, megváltó, megszentelő szeretetére!

Ne legyünk hát az alvók közt, akik soha meg nem hallják az evangéliumot. Ne legyünk az okosok között sem, akik azt hiszik, tudják ők az élet titkát maguktól is, nincs a megváltásra szükségük – s ne legyünk a gondterhelt, “elnehezült szívűek” közt sem, akik nem látnak ki bajaik közül, mindig akad valami fontosabb, aktuálisabb számukra, s ezért nem hallják, amit hallanak és nem látják, amit láthatnának…! Tény, hogy amikor a gonoszság megsokasodik, a szeretet akkor sokakban meghidegül – de még inkább tény, hogy “aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” Így is legyen! Ámen.

Fohász

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy szólhatunk hozzád – mert te is megszólítottál bennünket. Újra követésedre hívsz és nem csak mércéket állítasz, de erőt is a helyes cselekvéshez. Neked köszönjük az igét és a szép életpéldákat is, melyekkel terelgeted vándorló lelkünket. Tőled kérünk gyógyulást egy beteg férfi testvérünknek, aki testi és lelki erőtlenségében hozzád imádkozik betegágyán, s tőled kérünk vigaszt a gyászolóknak, akik szerettüktől kellett megváljanak az elmúlt héten. Mindenek Ura, Megváltó Jézusunk, aki a szívek mélységét is ismered, teremts bennünk világosságot és adj lelkünknek békességet. Rád bízzuk családunkat, otthonunkat, hogy egyetértésben és szeretetben élhessünk. Tőled kérjük az egyetemes imahét áldását és a keresztyének egységét. Adj méltányosságot és igaz beszédet országunkban, és segíts meg igyekezeteinkben, hogy a mi munkánk ne legyen hiábavaló az Úrban! Ámen.

Nyomtatás