Be van írva a szívünkbe

2006. június 18.

Be van írva a szívünkbe

Lekció: Róma 2, 11-25
Textus: Róma 2,28-29

“Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az, sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van, hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük szeretetedet, amivel világot alkottál! Köszönjük, hogy nekünk is helyünk van világodban, sőt, a magad számára teremtettél bennünket. Légy áldott a mai, napfényes nyári vasárnap délelőttért, amin eljöhettünk házadba, hogy megemlékezzünk a nyugodalom napjáról, amit megpihenésünkre rendeltél, és arra, hogy megszentelhessük ezt a napot. Megvalljuk, sok fogyatkozással és töredékesen voltunk a te gyermekeid. Bocsásd meg, amivel megszomorítottuk Szentlelkedet, s azt kérjük, jöjj közel újra népedhez, egyen-egyenként mindnyájunkhoz, s beszélj a lelkünkre. Adj élő igét, világos útmutatást és erőt, Jézus nevében kérjük! Ámen.

Igehirdetés

Sokszor felmerül hívő emberek beszélgetéseiben, fiatalok közt ifjúsági órán és más alkalmakon, üdvözülnek-e a pogányok. A válasz erre általában elég lehűtő, nagyjából az, hogy foglalkozzon csak ki-ki a saját maga élethelyzetével, nem kell gondolatban évezredeket bejárnia és térben földrészeken túlra elutaznia üdvösség dolgában, itt a sajátja, törődjön azzal. Luxus kitérőket tenni és a magunk dolgai helyett erről gondolkodni. A kérdésre, hogy mi lesz a pogányok örökkévaló sorsa, a Bibliában valóban kevés helyen történik utalás, de akkor annál világosabban.

Mai igénk azt mondja itt a Római levélben, amit az előbb hallottunk is, hogy a pogányoknak nincs ugyan mózesi törvényük, de természettől fogva is sokszor éppen azt teszik, ami a törvényben van, így ők tulajdonképpen ilyenkor “önmaguknak törvényük”, mert a törvény szerinti cselekedet mintegy bele van írva a szívükbe. Az öntelt vallásos emberek ellenében, mintegy az ő lelki ébresztgetésükre mondja ezt Pál – egy olyan ember, aki máltai hajótörése alkalmával megtapasztalta a pogányok “nem mindennapi emberségét”, ahogyan a tengerből kihúzott hajótöröttekkel bántak, befogadták és segítették őket.

Meghökkentő és elgondolkodtató a kifejezés, hogy a törvény, vagyis a helyes cselekedet mintegy “bele van írva” az emberi szívbe! Sokszor elhalványodik ott ez az írás, ám ha töredékesen és halványan is, valamilyen emléknyom formájában mégis ott rejlik bennünk, hogy Istenhez tartozunk: tőle jövünk, hozzá térünk majd vissza földi utunk végeztével, s az lenne itt a dolgunk, hogy mindenkor ehhez méltóan éljünk.

A mindennapi tapasztalat azt mondja, hogy az ember szívébe bizony más dolgok is “be vannak írva”. Itt vannak velünk emlékeink a gyermekkorból, amik időnként felidéződnek és az ember megint négy vagy öt éves, s ott van lélekben a házban, ahol a szülei akkoriban éltek, amikor ő még kicsi volt. Bele van írva a szívünkbe gyermekkorunk. Aztán úgy tűnik, bele van írva a szívünkbe sok-sok vágy is, ami valaha megszületett bennünk, s ezek uralma néha nagyon is erőteljesen érvényesülni kíván életünkben. Aztán a szívünkbe van írva még sok más is, csak a sebeinket hadd említsem. Valamikor megszégyenítettek, talán legyőztek, megmutatták, hogy milyen vagyok, milyennek látnak kívülről – és a sebek sokáig nem gyógyulnak a szívben. Ez annyira így van, hogy egyszer valaki egyenesen azt mondta, gondolkodásunk nem annyira az igazság felé tart, mint inkább a sebeink felől jön. (Farkas J.)

És ez szomorú, hogy így van, mert az ember szívébe bizony sok minden van beírva – amik aztán versengve húzzák-vonják az embert hol erre, hol arra. Hadd legyen mégis evangéliumává e vasárnapnak, hogy a sok minden között, ami az ember szívébe van írva, ott található Isten törvénye is! Igaz, elhalványultan, megfakultan, darabokra hullott állapotában, mégis ott van valami bennünk, ami még a lelkileg alvó embert is ösztökéli, nyugtalanítja, s szüntelenül arra emlékezteti, hogy van egy magasabb élet is, mint amit éppen él.

Egy szemléletes képpel érthetjük ezt meg. Néha megesik, hogy az embernek korán reggel kell elutaznia, s tart attól, hogy a felhúzott ébresztőóra dacára is elaludhat. Ilyenkor megesik, hogy a szükséges idő előtt egy órával hamarabb felébred, még akkor is, ha sosem szokott olyan korán kelni. Amíg aludt, valami “ébren volt” benne. Sajnos, nem mindig működik ez az “ébresztőóra” – vagyis a lelkiismeret nincs mindig ébren az ember lelkében. Ha jelez is, csak utólag teszi, s olyankor is főleg elmarasztal, ám fontos pillanatokban mintha aludna. Jó azt hallanunk az igéből, hogy a szívünkbe írt sok egyéb mellett ott az Istenről való tudás, és az, hogy hozzá méltóan éljünk e földön.

Becsüljük meg ezt a csöndes tudást, mert ez szívünk legértékesebb tudása! Ez menthet meg kísértések idején, mutat utat az elkeseredéskor, és emel fel, mikor úgy érezzük, elbuktunk. Figyeljünk a szavára, mert akinek nem kell a szívébe írt Isten-tudás, az majd az életében valahol kívül, a falra kiírva fogja látni gyarlóságát, ahogyan Belsaccár király is látta: “Megmérettél és híjával találtattál!” (Dán 5,25-27) Mennyivel értelmesebb figyelni szívünk súgásaira, a halk és csendes szóra, ami nem pusztító tűzben, szélviharban és nem is földindulásban jön, hanem a “halk lebegés hangja”, ahogy azt egy német bibliafordításban olvassuk Illés történetében. (1Kir 19,12)

Néha nem több ez, mint csöndes öröm egy megértett ige felett, amit odahaza belső szobánkban olvasunk, vagy éppen a templomban hallunk. Máskor a tiszta lelkiismeret, vagy az, hogy tud az ember egy szép éneket dúdolni, magában énekelgetni Isten dicséretére. És mikor ezek nincsenek ott, mert az ember szíve üres…? Akkor rendszerint nagyobb veszélyben vagyunk, mint fel tudnánk fogni. Mert az ember lelke olyankor úgy lehet, kiadó az első jött-ment gondolatnak vagy érzésnek – ami aztán beszállásolja magát néha egy évtizedre.

Ilyesmi a harag és a búsulás, amiről tegnap olvashattunk a Római levélben. Az ember ilyen állapotában szinte gyűjti magának a haragot. (Róm 2,5) Megbántották gyermekkorában, s alig várja, hogy felnőtt életében ráleljen azokra a pillanatokra, amikor a benne élő tehetetlen dühöt kiélheti, mozgósíthatja valaki ellen. Elég, ha egy kicsit hasonlít az illető az őt gyermekként megbántó felnőttre, vagy a helyzet emlékeztet arra, ami valamikor vele történt – a lényeg az, hogy a búsulás és harag kiömölhessen valakire itt és most. Szomorú állapot, vak és őrült – de ezrek élnek e lelki nyomorúságban és rombolják vele mások, s persze a saját életüket is. Búsulással és haraggal élni, mikor élhetnénk örömben és szeretetben is…!

De nem csak a szívünkbe írt isteni szóra emlékeztet az ige, noha ez nagyon fontos. Azt is mondja, s éppen a vallásos embereknek, hogy ne bízzák el magukat: “Íme, te hívő embernek mondod magadat, Istennel dicsekedel, a törvényre támaszkodsz és meg tudod különböztetni a dolgokat, mert a törvényből megtaníttattál, és azt hiszed magadról, hogy te a vakoknak vezetője, a sötétségben lévőknek világossága, a balgák tanítója, a kiskorúak mestere vagy, van tudásod és igazságod. Te másokat tanítasz, vajon magadat is tanítod-e? Aki azt hirdeted másoknak, ne lopj, vajon te magad lopsz-e? Aki azt mondod másoknak, ne paráználkodj, vajon paráználkodol-e? Aki utálod a bálványokat, vajon szentségtörő vagy-e?” (Róm 2,19-22)

Súlyos szavak ezek, de nem azért mondja őket az ige, mert bántani akarna. Éppen ellenkezőleg, a megtisztulást munkálja. Néha egyetlen szó hallása elég, hogy egy héten át gondolkozzon rajta az ember. Ha mai igénk értelmezésében első szavunk a szívünkbe írt ige, az isteni megszólításra visszhangozni tudó, mélyebb lelkünk tudatosítása volt, akkor a második minden bizonnyal ez: megvalósítás. Nem látszani, hanem lenni: “Non videre sed esse”, ahogy a latin mondás tanít. Nem az a zsidó, mondja Pál, aki úgy született, s nem az a körülmetélkedés, ami a testen külsőképpen van, hanem a szív lélek szerint való körülmetélése, melynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van. (Róm 2,28-29)

Az ember még a vallásában is meg tud romlani, a templomot is rablóbarlanggá tudja tenni – olyan hellyé, ahol a martalócok jól érzik magukat – azaz semmit nem változva jöhetnek ki belőle. Nagyon valószínű, hogy ez a jézusi mondás igazi értelme, hogy “ti az imádság házát rablók barlangjává tettétek”. (Mk 11,17) Rablóbarlangnak nevezhetni azt, ahol a rablók jól érzik magukat, mert nem beszélgetnek igazából Istennel, s minden maradhat is a régiben. Hát ezért a megvalósítás, és nem az érzések, nem az elbűvöltség és nem az esztétikum! Mert ezek meglehetnek, ha közben minden marad a régiben – akkor az ott nem az “imádság háza” (Ésa 56,7), hanem az, aminek Jézus mondja.

Kaptunk tehát a Római levél mai része alapján egy jó hírt: öröktől fogva az ember szívébe van írva, hogy visszhangozni tudja Isten megújító megszólításait! Van bennünk valami, ami Istenhez tartozik, vele kapcsol össze, ne legyen ez számunkra lényegtelen! Életünk legértékesebb része, vigyázzunk rá, éljünk vele! Kaptunk ehhez egy figyelmeztető igazságot is: csak a megvalósítás számít, hogy ti. mit teszünk. Minden másodlagos ehhez képest! Nem az elveink, nem a szép szavaink, nem a szívünk érzései vagy vallásos elbűvöltségünk, csak és kizárólag az, amit a valóságban megengedhetőnek tartunk és megteszünk. “Vetüljön hát ki” a szívünkbe írt isteni valóság hozzá méltó cselekedetekben, szavakban, gondolatokban és érzésekben!

De kapunk még egy biztatást is: Isten szíve valóban az üdvöt akarja! Nem gyönyörködik a vétkes halálában, nem azt akarja, hogy valaki is elvesszen! Nem örül, ha egy ember elzüllik, ha hitében megtántorodik vagy a szeretetében meghidegül. Arra biztat, hogy térjünk vissza az “első szeretethez”, ahhoz az örömhöz és lelkesültséghez, amikor megtaláltuk őt! (Jel 2,4-5) Ott a mi igazi helyünk, arra alkotott minket – ne érjük be kevesebbel! Oda bármikor visszatalálhatunk. Tüzet csak tűz tud gyújtani, de ezt a Szentlélek adja – a jelenlévő Isten!

Őt hívjuk hát, őt várjuk, rá hagyatkozzunk, előtte nyissuk meg szívünket! Ő örül, ha valaki visszatalál hozzá. (Lk 15,7) A tőle eltávozót fontosnak látja, még a mélységbe is utána megy! A golgotai kereszttel arról szólt a világnak, hogy ő a szenvedésben és halálban is velünk van, nem hagy el a mélység idején – hát becsüljük meg ezt a nagy jóságot! Vigyázzunk a vele való kapcsolatunkra, viszonozzuk kegyelmét értelmes, tiszta és szeretetben való élettel!
Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, szeretnénk jobban vigyázni életünknek arra a részére, ami hozzád kapcsol. Köszönjük minden híradásodat, amikor magadról szólsz. Légy áldott az ébresztésért, a biztatásért, a sok segítő erőért. Tégy minket a megvalósítás embereivé, hogy ne csak szavaink és szép elveink legyenek, hanem hozzád méltó életünk és cselekedeteink is. Köszönjük, hogy gyógyító szeretettel állsz betegeink mellett és azt kérjük, lelki gyógyulásainkat is add meg napról napra. Vezess minket a hétköznapokban, adj vezetést és Szentlelked világosságát, hogy el ne tévelyedjünk! Ámen.