Beleragadtam a porba

2006. november 12.
dr. P. Tóth Béla

Beleragadtam a porba

Lekció: Zsoltárok 4,1-9
Textus: Zsoltárok 119,25

“Lelkem a porba ragadt, de te eleveníts meg engem, ahogyan azt megígérted!”

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Te azt akarod, hogy az emberek és mi is, akik ma ebben a templomban vagyunk, igéd vigasztalására és a te intésedre figyeljünk, téged hívjunk segítségül és téged magasztaljunk. Megvalljuk, hogy méltatlanok vagyunk jóságodra, te mégis a jót akarod velünk. Kicsoda az ember, hogy megállhat előtted? És te mégis hívtál minket, és mi hallottuk hívásodat. Mint a te teremtményeid, gyűltünk most itt egybe, és megvalljuk, hogy gyengeség, sötétség és megátalkodottság lakik szíveinkben. De mégis a te gyermekeid vagyunk, és így gyűltünk most itt egybe, akiket tudjuk, Urunk, akkor is szeretsz, ha ők téged alig vagy egyáltalán nem szeretnek. A te gyülekezetedként vagyunk együtt, amely itt és mindenütt a világon különleges sereg, mert te jelen vagy köztünk és mégis kezdeni akarsz velünk valamit. Tudjuk Urunk, hogy teljesen rád vagyunk utalva, és úgy várunk Szentlelkedre és annak ajándékaidra, mint amiket te megígértél nekünk. Legyen ez az óra most a te világosságoddal neked tetsző, nekünk pedig gyümölcsöt termő, irgalommal teli óra. Add Urunk, hogy amit mi most annyira emberi hangon kérünk tőled, mondunk és éneklünk, az tele legyen erővel és igazsággal, jöhessen a szívünkből és szóljon a szívünkhöz. Legyél most is te a mi tanítónk, mesterünk, legyél te a mi erős és jóságos Urunk azokban, ami ebben az órában velünk történik. Halolgass meg minket és tedd áldottá ezt az órát Megváltó Jézusunkért.

Ámen.

Igehirdetés

Az elmúlt hetekben többen számoltak be olyasmiről, hogy este lefektükben nem tudtak elaludni, annyira felzaklatta őket mind az, ami a nemzeti ünnep táján történt a fővárosban. Érthető dolog ez, mert a normálisan érzékeny lelkű ember természetes módon rosszul érzi magát, amikor erőszakot lát. Mindnyájunkra mélyen hat a kép, amikor azt látjuk, hogy egyik ember a másikat üti, amikor valakinek vérzik a feje vagy az arca, vagy éppenséggel kilőtték valakinek az egyik szemét. Sajnos, a történelemben ennél súlyosabb dolgok is történtek már, de ez nem vigasztal bennünket, hiszen a paradicsomnak hirdetett egyesült Európába érkezve egyikünk sem gondolta, hogy ilyesmi ismét megtörténhet ebben a már sokat szenvedett országban. Nem csoda tehát, hanem nagyon is természetes és érthető dolog, ha az ember felzaklatott lélekkel este még elaludni sem tud igazán. Én azt hiszem, ilyenkor nem az a beteg, aki rosszul érzi magát és nem tud este elaludni, hanem inkább az, aki jól érzi magát és aki szerint nem történt semmi különös.

És íme, pont ezekben a napokban hozza elénk Bibliaolvasó Kalauzunk a 4. Zsoltárt napi olvasmányként, amiben az van, hogy “Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek, beszéljetek a szívetekkel ágyasházatokban és csillapodjatok le.” És hasonló hangot üt meg a 119. Zsoltárból való textusunk is, amikor így szól: “Lelkem a porba ragadt, de te eleveníts meg engem, ahogy megígérted!”Igen, mert vannak idők az ember életében, amikor tényleg szó szerint porba ragad a lelkünk. Nem mi élünk át ilyesmit először a világ történetében. Háromezer éve itt van a Bibliánkban ez a sóhaj, hogy porba ragadt a lelkem, és bizony, olykor valóban nagyon nehéz felfelé nézni, kijutni valahogy a csillagokhoz, ahogyan azt Danténál olvassuk. Sic itur ad astra, idézi a költő művében az ókori latin mondást – így jutunk ki a csillagokhoz. De nem mindig jutunk ki egykönnyen a csillagokhoz. Vannak idők, amikor eljön a betegség és eljön a gyász és eljön az összetörettetés és a megaláztatás és az ember lelke tényleg beleragad a porba, amiből vétetett. Eljönnek idők, amikor valahogy csak lefelé tudunk nézni és a lélek poros és földhöz ragadt és a bűnei miatt talán még sáros is, és így még az sem túlzás, amit a másik költő mond az ilyen állapotról, hogy belenehezültem a sárba.

Ezekben az időkben, ha eljönnek, már pedig eljönnek, különösen is fontos, hogy milyen lelki-szellemi táplálékkal élünk. Lehet ilyenkor keresni felületes szórakozást, ahogyan azt sokan teszik, hogy az ember elterelje a figyelmét arról, ami körülveszi, de ez méltatlan lenne a hívő emberhez. Mindenkinek hadd ajánljam ilyen állapotunkban a zsoltárokat, mint olyan olvasmányt, amit egyrészt Kalauzunk szerint naponta éppen most olvasunk egészen advent harmadik vasárnapjáig, másrészt pedig, mint olyan irodalmat, ami nem a korabeli hivatalos jeruzsálemi teológia, hanem a népi vallásosság terméke, az egyszerű emberek szívében fakadt imádságok sora, és feltűnő módon a jézusi mondások és maga az egész újszövetség is tömegével tartalmaznak zsoltár-idézeteket.
Ezek a zsoltárok visszaállítanak minket oda, ahonnan kiestünk. Aki csak egy-egy sorát is megérti ezeknek a tömör mondatoknak, abban tapasztalatom szerint nagyszerű dolgok történnek, mert ezek az imádságok visszaadják a hitünket és egyszerre szólnak a Csodálatosról, a Kimondhatatlan Nevűről és rólunk, emberekről, akik nem mindig vagyunk olyan csodálatosak.

Most például azt halljuk ezekben az igékben, hogy Isten meg tud minket eleveníteni. Azért különös üzenet ez, mert jövünk-megyünk mindnyájan, néha nagyon is mozgás-viharosan, nem látszunk mi különösebben sem bénáknak, sem halottaknak. Most például el tudtunk jönni a templomba, amiben nem csak fizikai mozgás volt, hanem lelki dinamika is, hiszen valami nyilván megmozdult bennünk, itt a vasárnap, mégsem volna méltó az egész napot a képernyő előtt tölteni – hát itt vagyunk, és ha igaz, még haza is el fogunk tudni jutni. Mi tehát úgy érezzük, elevenek vagyunk, testileg-lelkileg, ki itt a megelevenítésre szoruló?

Itt azonban a hitünkről van szó. Arról a belső tűzről, titokzatos lelki lángról, ami nélkül minden vallásosság üres és hideg, mint a kripta. És ez a belső tűz, aminek eredetileg ott a helye a lelkünkben, hiszen teremtőnk így alkotott minket, a saját Lelkéből adva nekünk, ez a hit-láng bizony gyakran tényleg éppen hogy csak pislog, mint gyertya a szélben. Néha még, úgy lehet, ki is alszik, bizony, hetekre, hónapokra is, és akkor aztán a világ fényei vezetnek minket, és az olyan is.

Az úrvacsorai igékben olvassuk, hogy ahol nem gyakorolják a keresztyének egymással a lelki és az asztalközösséget, ahol meghalt a testvéri közösség, ahol nincs úrvacsoráűval élés, ott éppen ezért van köztük annyi erőtelen, beteg és alusznak sokan. Ez a néhány súlyos szó a lelki megbetegedésről szól, pontosabban: a hitünk megbetegedésének a diagnózisa. Nem vagyunk talán klinikai esetek pszichológiai értelemben, de erőtelen a hitünk, betegek a gondolataink, tele vagyunk indulatokkal, és a legtöbben alusznak hitbelileg.

Mik a jelei annak, amikor beteg a hitünk, talán béna vagy szinte már halott is? Például az, hogy nem látjuk Istent olyannak, amilyen ő valójában, hatalmasnak és erősnek, nem hisszük Lelkét igazán éltetőnek és megelevenítőnek. Nem tőle magától, személyétől és jelenlététől várjuk az üdvöt, amit belül ad nekünk Lelke által, hanem kívülről, a világtól, az emberektől és a történelemtől. Ez a hitünk megbetegedése. És sokkal könnyebben belecsúszunk ebbe, mint gondolnánk. Mire észrevesszük, már a világ állása lesz üdvösség-kérdés számunkra.

Hát ezért fontos, hogy most újra tanuljuk ezt az imádságot: Lelkem ugyan a porba ragadt, Uram, alig bírok élni, elviselhetetlenül hazug és gonosz a világ, amiben élünk, de te eleveníts meg engem, ahogyan azt megígérted! Mert erre az isteni megelevenítésre valóban ígéretünk van! Szinte nincs is a Szentírásnak egyetlen lapja, amiről nem éppen ezt olvashatnánk ki. És ha más ige nem jutna eszünkbe, ami öreg hiba, akkor legalább azt ne feledjük el soha, a kétségbeejtő pillanatokban sem, hogy meg vagyunk keresztelve, ami nem valami formaság, hiszen az hangzott el fejünk felett már tehetetlen csecsemő korunkban, hogy íme, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! Egy régi keleti szent könyvben pedig, ami sok ezer kilométerre innen, egy egészen más kultúrában és évezredekkel ezelőtt született, ezt olvassuk az örök Lélekről:

” E belső Lélek, minden létező ura,
Egyetlen önmagát megsokszorozza.
Aki Őt bölcsen idebent tudja,
az örökre boldog, más pedig soha.” (Katha-upanishad, 5.12.)

Ha hisszük, márpedig hihetjük, hogy a bennünk lakó isteni Lélek minden létező ura, aki ráadásul egyetlen önmagát bármikor megsokszorozza, akkor más szemmel nézzük már a külső világ eseményeit. Ha tőle indulunk el, ha ő a dolgok mértéke, akkor minden szépen a helyére kerül. A bűnről látjuk, hogy bűn, és nem akarjuk átfesteni erénynek, a vágyról látjuk, hogy vágy, és nem tévesztjük össze a valósággal, a fehérről látjuk, hogy fehér és a feketéről látjuk, hogy fekete, egyszóval minden szépen, rendesen újra a helyére kerül.

De van ennek folytatása is. Azt halljuk Istenről, hogy ő az igazság Istene. Hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorult helyzetemben adj nekem kiutat!- így szól a zsoltáros imája. Vagyis Istent “az ő igazsága” Istenének nevezi, ami annyit tesz és valóban nem kevesebbet jelent, mint hogy ez az Isten pontosan ott és addig van ott a közelünkben, amíg az ember nem tér a hamisság útjaira. Amikor az ember a hamisság útjára tér, akkor Isten elhagyja őt, ez pedig nagyon szomorú állapot. Isten a mi igazságunk Istene, vagyis nem Istene az egyoldalúságainknak. Nem Istene a beállításainknak, ahogyan mi a dolgokat látni szeretnénk, nem Istene a bennünk lakó bosszúvágynak, visszaütni akarásnak és nem Istene a mohóságnak és a telhetetlenségnek sem.

Isten egyszerűen és röviden igazságunk Istene, és ha mi eltérünk az igazságtól, akkor rá nem számíthatunk már. Otthagy minket, bajlódjunk az életünkkel, ahogy tudunk. Menjünk a magunk feje után, ha nem kell az ő vezetése. Hölderlin, a költő mondja, hogy türelmesek az égiek, de a hamisságot felette nem kedvelik. És ezt a mindennapok fényesen igazolják. Előbb vagy utóbb, de minden hamisság napvilágra kerül, mert Isten az igazság Istene. És ez azt is jelenti, hogy akkor is hihetünk az igazság győzelmében, amikor ez nem tűnik éppen valószínűnek, mert az igazságnak nagyon nagy ereje van.

Az igazságnak valójában isteni ereje van, ami olyan erő, ami mindig elvégzi a maga munkáját. Lehet időlegesen leköpködni, amint a kereszten vergődő Jézussal is tették, de azért az igazság a maga idejében győzni fog. Amikor a zsoltáros úgy könyörög hozzá, mint igazságának Istenéhez, akkor nem kevesebbet mond ki, mint azt a bizonyosságát, hogy nem kell félteni az igazságot. Micsoda vigasztalás rejlik ebben! Nem kell félteni az igazságot, majd elvégzi a maga művét a maga idejében. Hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorult helyzetemből adj nekem kiutat! – És meg is fogja adni, amikor annak eljön az ideje.

Az igazság áldozatával áldozzatok – ez a következő mondat is ugyanezt erősíti. Néha ugyanis valóban áldozatot és lemondást jelent az igazság útján járni, hiszen anélkül, az igazság semmibe vételével nyerhettünk volna valamit. Néha nagyon is kecsegtető, amit nyerni lehetne és nehéz a lemondás. Mégis, hozzátok meg ezeket az áldozatokat, az igazság áldozatait, mondja az ige, mert utóbb megbánnátok, ha nem így döntenétek. Áldozzatok az igazság áldozatával!

Végül pedig még egy nagyszerű üzenet. Isten azzal tesz csodát, halljuk, aki hűséges hozzá. Azt hinnénk, ez egy újabb kívánalom, hogy az igazságon túl legyen még hűségünk is. De nem, a hűség egyszerűen feltétele az igazságnak. Amikor hűségesek maradunk Istenhez, rá figyelünk és nem másra, nem magunkra és nem a világra, akkor Isten csodát tesz és mi képessé leszünk az igazságra. Előbb van tehát a hűség, csak aztán az igazság. Légy hű mind halálig, és neked adom az életnek koronáját! Hogyan tudunk mi hűségesek maradni Istenhez, akiket minduntalan megejt a világnak ez vagy az a tüneménye? Hiszen néha annyi állhatatosság sincs bennünk, mint egy kisgyerekben!

Most mégis ezt a bíztatást kapjuk: legyél hűséges, hiszen lehetsz, mert Istened is végtelen hűség! Így kell értenünk ezt a bíztatást. Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is volt, aki magát megüresítette, szolgai formát vett fel és engedelmes volt halálig, a keresztfának haláláig. Ezen a helyen, hogy �engedelmes volt�, a Bibliai egészének tanítása értelmében nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy ő hűséges volt. Valóban nem kisebb mértékben, mint haláláig, sőt, éppen a halálával volt hű hozzánk, emberekhez, akiket ő szeretett. Hát ezért lehetünk mi is hűségesek hozzá. Ez tesz minket erőssé és állhatatossá, hogy olyan Megváltónk van, aki mindvégig, egészen a keresztfának haláláig hűséges volt hozzánk. Ebből mindig meríthetünk, ez maga a kimeríthetetlen hűség. És ha valaki nem töltekezetik meg ezzel a hűséggel, akkor tényleg hiába jött volna el ma Isten házába. Ebből mindig pótolhatjuk, ami belőlünk hiányzik.

És akkor nem lesz puszta vágyálom már, hogy “békességben fekszem le és legott elaluszom, mert te Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást”. Akkor a nehéz és problematikus időkben is van az embernek belső békessége. Nyugalma talán nincs, mert hogy is lenne, amikor “az utolsó időkben a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül”, bizony, még az Isten gyermekeiben is némelykor, de “aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül”.

Hát ezeket a hitbeli üzeneteket bízta ma ránk az ige Ura. Isten megeleveníthet minket, akik hitünkben erőtlenek, betegek és gyakran alvók vagyunk. Ő meg tud és meg akar minket eleveníteni. Engedjük ezt a megelevenítést, sőt kérjük magunk, forró és buzgó imádságban, jöjj el, örök Lélek, Krisztusunk Lelke, és elevenítsd meg halódó, beteg, erőtlen kis hitünket! Lobogtasd fel a lángot bennünk, a te Lelked tüzének lángját! Mert te a mi igazságunknak Istene vagy, aki előbb-utóbb megvalósítod azt, ami valóban igazság, és nem kell nekünk féltenünk az igazságot. Hagyjad az Úrra a te útadat, bízzál benne, majd ő teljesíti. És még ezt is hallottuk, hogy ő éppen azokkal, azokkal tesz csodát, akik hűségesek maradnak. Éljünk ezekkel a nekünk most felkínált lehetőségekkel, keressük szívből a megelevenedést, keressük az igazságot, megvalósítva a hűséget, és meglátjuk, velünk is csodák fognak történni.

Ámen.

Imádkozzunk!

Légy áldott, örök Lélek, hogy te szereted és akarod az életet, hogy abban így a te fényed, ragyogásod és dicsőséged jelenvaló legyen mindenütt, sőt, megsokszorozódjon. Légy áldott, hogy eljössz és erőtlen, beteg hitünkben megelevenítesz minket. Ébressz fel minket lelki alvásunkból látásra, add, hogy a te igazságodban gyönyörködjünk, amely a miénk is lehet, és valósítsd meg azt a maga idejében. Vedd el szívünk félelmeit, a kételyeket, a sok gondot. Taníts minket élő hitben igazán rád hagyni magunkat. Köszönjük, hogy hűséges Isten vagy, aki nem hagyod el a tiéidet, és azt kérjük, taníts minket is hűségre. Tegyél köztünk csodát, újítsd meg bennünk az első szeretetet, amikor föllobogott szívünkben a láng, amikor igazán megértettünk és megszerettünk tégedet, aki mindig voltál és mindig leszel.

Ámen