Igehirdetések

Beleragadtam a porba

Igehirdetés 2006. november 12.

Beleragadtam a porba

 

Lekció: Zsolt 4,1-9
Textus: Zsolt 119,25

“Lelkem a porba ragadt – de te eleveníts meg engem, ahogyan azt megígérted!”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, te azt akarod, hogy az emberek s mi is, akik e templomban  ma együtt vagyunk, igéd vigasztalására figyeljünk, téged hívjunk segítségül és téged magasztaljunk. Méltatlanok vagyunk jóságodra, te mégis jót akarsz velünk. Kicsoda az ember, hogy megállhat előtted? Te mégis hívsz minket, és mi hallottuk is hívásodat. Mint teremtményeid, gyűltünk most egybe, s megvalljuk, hogy gyengeség, sötétség és néha megátalkodottság is lakik szívünkben. Mégis a te gyermekeid vagyunk, akiket te, Urunk akkor is szeretsz, ha azok téged alig vagy egyáltalán nem szeretnek. A te gyülekezetedként vagyunk együtt, amely itt és mindenütt a világon különleges sereg – te jelen vagy köztünk és kezdeni akarsz velünk valamit. Teljesen rád vagyunk utalva, s úgy várunk Szentlelkedre és annak ajándékaidra, mint amiket te megígértél nekünk. Legyen ez az óra most neked tetsző, nekünk pedig gyümölcsöt termő, irgalommal teli idő. Add Urunk, hogy amit mi annyira emberi hangon kérünk tőled, mondunk és éneklünk, az tele legyen erővel és igazsággal, jöhessen a szívünkből és szóljon a szívünkhöz. Legyél te a tanítónk, mesterünk, a mi erős és jóságos Urunk azokban, ami ebben az órában velünk történik. Hallgass meg minket és tedd áldottá ezt az alkalmat Megváltó Jézusunkért! Ámen.

 

Igehirdetés

Az elmúlt hetekben többen számoltak be olyasmiről, hogy este nem tudtak elaludni, annyira felzaklatta őket, ami a nemzeti ünnep idején történt a fővárosban. Érthető, mert a normális lelkű ember rosszul érzi magát, amikor erőszakot lát. Mindnyájunkat mélyen érint a kép, amikor azt látjuk, hogy egyik ember a másikat üti, valakinek vérzik a feje, vagy éppenséggel kilőtték a szemét. A történelemben ennél súlyosabb dolgok is történtek – de ez nem vigasztal bennünket, hiszen a paradicsomnak hirdetett Európába érkezve egyikünk sem gondolta, ilyesmi újra megeshet e sokat szenvedett országban. Nem csoda hát, ha az ember felzaklatott lélekkel este még elaludni sem tud igazán: ilyenkor nem az beteg, aki rosszul érzi magát, hanem az, aki szerint nem történt semmi, és minden rendben van.

Érdekes módon pont ezekben a napokban hozza elénk bibliaolvasó Kalauzunk a 4. Zsoltárt napi olvasmányként, amiben ezt találjuk: “Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; beszéljetek a szívetekkel ágyasházatokban és csillapodjatok le.” Hasonló hangot üt meg a 119. Zsoltárból való igénk is, amikor így szól: “Lelkem a porba ragadt, de te eleveníts meg engem, ahogy megígérted!” Igen, vannak idők az ember életében, amikor tényleg szó szerint porba ragad a lelkünk! Nem mi élünk át ilyesmit először a világ történetében. Háromezer éve itt a Bibliánkban a sóhaj, hogy porba ragadt a lelkem – s bizony, olykor nagyon nehéz fölfele nézni, kijutni valahogy a csillagokhoz, ahogy Danténál olvassuk. “Sic itur ad astra”  idézi az ókori latin mondatot Vergiliustól – így jutunk ki a csillagokhoz… De nem mindig jutunk ki a csillagokhoz. Vannak idők, amikor eljön a gyász, az összetörettetés és a megaláztatás – s az ember lelke beleragad a porba, amiből vétetett. Vannak idők, amikor csak lefelé tudunk nézni, mert a lélek poros és földhözragadt, talán éppen tehetetlen – s még az sem túlzás, amikor így fogalmaz: “belenehezültem a sárba….” (József A.)

Ilyen időkben, ha eljönnek, már pedig eljönnek, különösen is fontos, hogy milyen lelki-szellemi táplálékkal élünk. Lehet keresni felületes szórakozást, ahogyan azt sokan teszik is, hogy az ember elterelje a saját figyelmét arról, ami őt körülveszi – de ez méltatlan hívő emberhez. Hadd ajánljam mindenki figyelmébe a zsoltárokat, mint olyan olvasmányt, amit éppen most olvasunk advent harmadik vasárnapjáig, másrészt pedig, mint olyan irodalmat, ami a népi vallásosság terméke, az egyszerű emberek szívében fakadt imádságok sora – s feltűnő módon a jézusi mondások és az egész újszövetség legfontosabb szellemi alapja is, mely tömegével tartalmaz belőle idézeteket. Ezek visszaállítanak minket oda, ahonnan kiestünk. Aki csak egy-egy sorát is megérti a tömör mondatoknak, abban tapasztalatom szerint nagyszerű dolgok történnek, mert ezek az imádságok visszaadják a hitünket, s egyszerre szólnak a Csodálatosról, a Kimondhatatlan Névről és rólunk, emberekről, akik nem vagyunk olyan csodálatosak.

Most például azt halljuk ezekben az igékben, hogy Isten meg tud minket eleveníteni. Azért különös üzenet ez, mert jövünk-megyünk mindnyájan, néha nagyon is mozgás-viharosan, nem látszunk mi különösebben sem bénáknak, sem halottaknak. Ma is el tudtunk jönni a templomba, amiben nem csak fizikai mozgás volt, hanem lelki dinamika is, hiszen valami megmozdult bennünk: itt a vasárnap – mégsem volna méltó az egész napot a képernyő előtt tölteni. Hát itt vagyunk, és ha igaz, haza is el fogunk tudni jutni – bár ez manapság nem mindig, és nem mindenkinek sikerül. Mi mindenesetre úgy véljük, elevenek vagyunk, testileg-lelkileg – ki itt a megelevenítésre szoruló?

Itt azonban a hitünkről van szó. Arról a belső tűzről, titokzatos lelki lángról, ami nélkül minden vallásosság hideg, mint a kripta. Ez a belső tűz, aminek eredetileg ott a helye a lelkünkben, hiszen Teremtőnk így alkotott, a saját Lelkéből adva nekünk – ez a hitláng gyakran éppen csak pislog, mint gyertya a szélben. Néha, úgy lehet, ki is alszik, hetekre, hónapokra is – és akkor aztán a világ fényei vezetnek, ami olyan is.

Az úrvacsorai igékben halljuk, hogy ahol nem gyakorolják a lelki asztalközösséget, mert meghalt a testvéri közösség, ahol nincs úrvacsorával élés, ott éppen ezért sok az erőtelen, a beteg – és alusznak sokan. Ez a néhány súlyos szó a lelki megbetegedésről szól, pontosabban: a hitünk megbetegedésének diagnózisa. Nem vagyunk  pszichológiai értelemben klinikai esetek, de erőtelen a hitünk, betegek a gondolataink, tele vagyunk indulatokkal – és a legtöbben alusznak hitükben!

Mik a jelei annak, amikor így állunk, beteg a hitünk, béna vagy halott is? Nem látjuk Istent olyannak, amilyen valójában, hatalmasnak és erősnek: nem hisszük Lelkét éltetőnek és megelevenítőnek. Nem tőle, személyétől és jelenlététől várjuk az üdvöt, amit belül ad Lelke által, hanem a világtól, az emberektől és a történelemtől. Ez pedig a hitünk megbetegedése. Sokkal könnyebben belecsúszunk, mint gondolnánk. Mire észrevesszük, már a világ állása lesz üdvösségünk kérdése…!

Ezért fontos, hogy most újra tanuljuk az imádságot: Lelkem ugyan a porba ragadt, Uram, alig bírok élni; elviselhetetlenül hazug és gonosz a világ, de te eleveníts meg engem, ahogyan megígérted! Erre a megelevenítésre ígéretünk van! Nincs is a Szentírásnak egyetlen lapja, amiről ne éppen ezt olvashatnánk ki. Ha más ige nem jutna eszünkbe (ami öreg hiba), akkor legalább azt ne feledjük soha, a kétségbeejtő pillanatokban sem, hogy meg vagyunk keresztelve! Ami nem formaság, hiszen ott az hangzott el fejünk felett – tehetetlen csecsemő korunkban már, hogy “Íme, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” Egy régi keleti szent könyvben pedig, ami sok ezer kilométerre innen, más kultúrában és évezredekkel ezelőtt született, ezt olvassuk az örök Lélekről:

 

” E belső Lélek, minden létező Ura,
Egyetlen önmagát megsokszorozza.
Aki őt bölcsen idebent tudja,
az örökre boldog – más pedig soha.” (Katha-upanishad, 5.12.)

 

Ha hisszük, hogy a bennünk lakó isteni Lélek “minden létező ura”, aki ráadásul egyetlen önmagát bármikor megsokszorozza – akkor más szemmel nézzük a külső világ eseményeit. Ha tőle indulunk el, mert ő a dolgok mértéke – akkor minden szépen a helyére kerül. A bűnről látjuk, hogy bűn, és nem akarjuk átfesteni erénynek; a vágyról látjuk, hogy vágy, és nem tévesztjük össze a valósággal; a fehérről látjuk, hogy fehér, és a feketéről látjuk, hogy fekete – egyszóval minden szépen, rendesen újra a helyére kerül.

De van ennek folytatása is. Azt halljuk Istenről, hogy ő az igazság Istene. “Hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorult helyzetemben adj nekem kiutat!”– így  a zsoltáros imája. Istent “az ő igazsága” Istenének nevezi, ami annyit tesz és valóban nem kevesebbet jelent, mint hogy ez az Isten pontosan ott és addig van ott a szívünkben, amíg az ember nem tér a hamisság útjára. Amikor az ember eltévelyedik, “szereti és szólja a hazugságot” (Jel  22,15), akkor Isten is elhagyja őt. Ez pedig ítéletes állapot! Isten a mi igazságunk Istene – vagyis nem Istene egyoldalúságainknak. Nem Istene a beállításainknak, ahogyan mi a dolgokat látni szeretnénk, nem Istene a bennünk lakó bosszúvágynak, visszaütni akarásnak – és nem Istene mohóságnak és a telhetetlenségnek sem.

Isten egyszerűen és röviden igazságunk Istene, s ha mi eltérünk az igazságtól, akkor rá nem számíthatunk. Otthagy minket, bajlódjunk az életünkkel, ahogy tudunk. Menjünk a magunk feje után, ha nem kell az ő vezetése. Hölderlin mondja, hogy “türelmesek az égiek, de a hamisságot felette nem kedvelik.” S ezt a mindennapok fényesen igazolják. Előbb vagy utóbb minden hamisság napvilágra kerül – mert Isten az igazság Istene. Ez azt is jelenti, hogy akkor is hihetünk az igazság győzelmében, amikor ez éppen nem tűnik valószínűnek: az igazságnak nagy ereje van.

Az igazságnak valójában isteni ereje van, ami mindig elvégzi a maga munkáját. Lehet időlegesen leköpködni, amint a kereszten vergődő Jézussal meg is tették, de azért az igazság a maga idejében győzött. Amikor a zsoltáros úgy könyörög hozzá, mint “igazságának Istenéhez”, akkor nem kevesebbet mond ki, mint azt, hogy nem kell félteni az igazságot. Micsoda vigasztalás ez! Nem kell félteni az igazságot, elvégzi művét a maga idejében. “Hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorult helyzetemből adj nekem kiutat!” – s ő meg is fogja adni, amikor annak eljön az ideje!

“Az igazság áldozatával áldozzatok” – e következő mondat is ugyanezt erősíti. Néha valóban áldozatot és lemondást jelent az igazság útján járni, hiszen anélkül, az igazság semmibe vételével nyerhettünk volna valamit. Néha kecsegtető, amit nyerni lehetne s nehéz a lemondás. Mégis, hozzátok meg az áldozatokat, az igazság áldozatait, mondja az ige – utóbb megbánnátok, ha nem így döntenétek. “Áldozzatok az igazság áldozatával!”

Végül még egy nagyszerű üzenet. Isten azzal tesz csodát, aki hűséges hozzá. Azt hinnénk, ez újabb kívánalom – az igazságon túl legyen még hűségünk is. De nem, a hűség egyszerűen feltétele az igazságnak. Amikor hűségesek maradunk Istenhez, rá figyelünk és nem másra, nem magunkra és nem a világra, akkor Isten csodát tesz, s mi képessé leszünk az igazságra. Előbb van a hűség, csak aztán az igazság! “Légy hű mind halálig, s neked adom az életnek koronáját!”  (Jel 2,10) Móricz Zsigmondnak ez volt konfirmációi áldása, magam láttam emléklapjának másolatán. Hogyan tudunk mi hűségesek maradni Istenhez, akiket minduntalan megejt a világnak ez vagy az a tüneménye? Hiszen néha annyi állhatatosság sincs bennünk, mint egy kisgyerekben!

Most mégis ezt a biztatást kapjuk: legyél hűséges, lehetsz – mert Istened végtelen hűség! Így kell értenünk e biztatást. “Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is volt, aki magát megüresítette, szolgai formát vett fel és engedelmes volt halálig, a keresztfának haláláig.” (Fil 2,5-11) Ezen a helyen, hogy “engedelmes volt…” a Bibliai egészének tanítása értelmében nyugodtan mondhatjuk, hogy hűséges volt. Nem kisebb mértékben, mint haláláig – sőt, éppen halálával volt hű hozzánk, akiket szeretett! Ezért lehetünk mi is hűségesek hozzá. Ez tesz minket erőssé és állhatatossá: olyan Megváltónk van, aki mindvégig, egészen a keresztfának haláláig hűséges volt hozzánk! Ebből meríthetünk, ez maga a kimeríthetetlen hűség. Ha valaki nem töltekezik meg e hűséggel, tényleg hiába jött el Isten házába. Egyedül ebből pótolhatjuk, ami belőlünk hiányzik!

S akkor nem lesz puszta vágyálom, hogy “békességben fekszem le és legott elaluszom, mert te Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást” – hanem a nehéz és problematikus időkben is lesz az embernek belső békessége. Nyugalma talán nincs, hogy is lenne, amikor “az utolsó időkben a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül…” – bizony, még Isten gyermekeiben is, de “aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” (Mát 24,12-13)

Ezeket a hitbeli üzeneteket bízta ránk ma az ige Ura. Isten megeleveníthet minket, akik hitünkben erőtlenek, betegek, sőt gyakran alvók vagyunk. Ő meg tud, és meg is akar minket eleveníteni! Kérjük magunk, forró és buzgó imádságban: jöjj el, örök Lélek, Krisztusunk Lelke, s újítsd meg halódó, beteg, erőtlen hitünket! Lobbantsd fel a lángot bennünk, Lelked tüzének lángját! Te a mi igazságunknak Istene vagy, aki előbb-utóbb megvalósítod, ami valóban igazság, és nem kell féltenünk az igazságot. “Hagyjad az Úrra a te utadat, s bízzál benne, majd ő teljesíti! Felhozza a te igazságodat, mint a hajnalt, és jussodat, mint a delet!” (Zsolt 37,5-6) Még azt is hallottuk, hogy ő éppen azokkal tesz csodát, akik hűségesek hozzá. Éljünk ezekkel, mint nekünk felkínált lehetőségekkel: keressük szívből a megújulást, az igazságot, a hűséget – s meglátjuk, velünk is csodák történnek. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Légy áldott, örök Lélek, hogy szereted és akarod az életet, hogy abban így a te fényed, ragyogásod és dicsőséged jelenvaló legyen mindenütt, sőt, megsokszorozódjon. Te eljössz s erőtlen, beteg hitünkben megelevenítesz. Ébressz fel lelki alvásunkból látásra, add, hogy igazságodban gyönyörködjünk, mely a miénk is lehet, és valósítsd meg azt a maga idejében. Vedd el szívünk félelmeit, a kételyeket és a sok gondot. Taníts minket élő hitben rád hagyni magunkat. Te hűséges Isten vagy, aki nem hagyod el tiéidet, s azt kérjük, taníts minket is a hűségre. Tegyél csodát, újítsd meg bennünk azt az “első szeretetet”, amikor először föllobogott szívünkben a láng, megértettünk és megszerettünk téged, aki mindig voltál és mindig leszel! Ámen.