Bölcsnek lenni

Igehirdetés 2007. január 21.

Lekció: Példabeszédek 3:1-14, 19-23

Textus: Példabeszédek 3:5,7,11-12

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!”

„Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint, féld az Urat és távozz el a gonosztól!”

„Az Úrnak fenyítését, fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, éspedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, áldunk téged az éjszaka nyugalmáért, testünk egészségéért és az ennivalóért, amit asztalunkra adtál. Áldunk téged az ige szaváért, ami lelki kenyerünk és bölcsességünk. Megvalljuk, hogy amikor azt hittük, hogy bölcsek vagyunk, akkor az igazi bölcsesség távol volt tőlünk, hiszen a te bölcsességed bolondság ennek a világnak és nekünk is, amikor távol vagyunk tőled. Engedd most nekünk, hogy közel jöjjünk hozzád, aki jelen vagy tiéid közt a világ végezetéig minden napon. Szólíts meg minket, emelj fel minket értelmünkben, gondolkodásunkban és emelj fel minket hitünkben is, ami hozzád kapcsol bennünket. Vedd el fáradtságunkat, a lélek erőtlenségeit és a bűnt, ami eltávolít minket tőled. Tedd áldottá ezt az órát és küldd el hozzánk vigasztaló Szentlelkedet, a Krisztus Lelkét.

Ámen.

Igehirdetés

Ha tartanánk egy közvélemény kutatást arra nézve, hogy az emberek ma általában milyen emberi tulajdonságokat tartanak fontosnak, akkor a bölcsesség minden bizonnyal a sokadik helyen végezne. Sokkal előbb tartana nála az ügyesség, a rámenősség, a jó üzleti érzék, az okosság, a kockáztatásra való bátorság, a kreativitás és még sok más dolog, de a bölcsesség valahol a sereghajtó helyezések valamelyikén lenne csupán. Nem így volt ez a bibliai időkben. Minden korra jellemzőek az értékek, amiket annak a kornak az emberei a szemük előtt tartanak, és mivel háromezer évvel ezelőtt a bölcsesség nagyon is kelendő portéka volt az emberi irányultságok és eszmék piacán, ezért elmondhatjuk, hogy akkoriban minden valószínűség szerint egy más típusú ember élt a földön, mint mainapság.

Úgy annyira így volt ez, hogy az ókori keleten valósággal nemzetközi megegyezés volt a különböző kultúrákban arra nézve, mi is valójában a bölcsesség. Egyiptomban, Babilonban és Izraelben is azt tartották, hogy a bölcs ember az, aki figyeli az életet, megismeri törvényeit és levonja magának az értelmes következtetéseket, és aztán azok szerint is él. Ezeket a következtetéseket, tanulságokat nagyon gyakran mondókákban, közmondásokban és egyszerűbb versekben le is írták, és meglepő módon hasonlóságot találni a különböző országok ránk maradt bölcsesség irodalmában. Amikor a bölcsességről volt szó, nagyjából ugyanazt mondták Mezopotámiában, a Nílus vidékén vagy Jeruzsálemben: élj értelmesen, használd az fejedet, gondold át a dolgokat higgadtan és tanulj abból, amit megéltél, és akkor hosszú élet, jó egészség, anyagi gyarapodás és boldogság vár rád.

A Bibliai bölcsesség-irodalom, aminek a Példabeszédek könyve az egyik legszebb darabja, két ponton is meghaladja azonban ezt a bölcsesség-felfogást. Az egyik, ahol a többet mond ennél, hogy „élj értelmesen”, az, hogy a Biblia megkérdőjelezi, valóban mindig gyarapodás és lelki boldogság jár-e a helyesen megválasztott, bölcs és értelmes élettel. Jób könyve például, ami szintén egy hatalmas bölcsesség-irat, arról szól, ellenpólusként erre az „optimista” felfogásra, ami szerint bölcsesség egyenlő gyarapodás, hogy bizony van olyan szenvedés is, amit nem is mi idéztünk magunkra, és az eljöhet akár a legbölcsebben és leghelyesebben élő ember útján is, ezért az ilyesmiben helytállni még magasabb rendű dolog, mint megtalálni a bölcs életvezetést és anyagilag gyarapodni és jó egészségben hosszú és háborítatlan életet élni.

A másik pont, ahol a Biblia túlmutat az ókori bölcsesség-irodalmakon az, ahol azt is megkérdőjelezi, hogy egyáltalán tényleg a gyarapodás és az élet örömeinek gyűjtögetése-e az ember számára a lehető legjobb igyekezet ezen a földön. A Prédikátor könyve szerint a gyarapodás, sőt minden létező életérték önmagában, Isten nélkül teljesen üres és ezért nem is vezet sehova, de ezt az emberek túl későn veszik észre, amikor már leélték életüket ezek jegyében.

Mind a két pont, ahol a Biblia túlmutat az ókori bölcsesség irodalmon, olyasmi, ami előkészíti az Újszövetség Krisztus-eseményét, ahol aztán már valóban valami egészen más, éspedig a szenvedés átnemesítésének gondolata áll a figyelem középpontjában, méghozzá annyira radikálisan, hogy az Újszövetség számára egyenesen a halálon át vezet az út az életre, nem pedig az életörömök okos és értelmes gyűjtögetésén át. Halálon át, mert a Krisztus áldozata nélkül nincs emberi üdvösség, és halálon át, mert ami üdvöt ő hozott nekünk, ahhoz nekünk ó-emberünket előbb tényleg halálba kell adnunk ahhoz, hogy vele együtt aztán feltámadjunk az új életre már itt a földön, és éljünk itt is és odaát is örök élettel.

Mi ezért már ezzel a szemmel nézzük a bibliai bölcsesség-irodalom gyönyörű épületét, és ezzel a lélekkel faggatjuk ezt a háromezer éves szöveget, annak persze csak néhány mondatát ezen a vasárnapon, hogy vajon milyen bölcsességre is tanít ma bennünket.

Bizodalmad legyen az Úrban, mondja nekünk első helyen. Nevezhetjük a bizodalmat hitnek is és nevezhetjük hűségnek is Istenhez, teremtőnkhöz, aki sokkal közelebb van hozzánk, mint a mi saját énünk. A mindennapok szerint jól eltávolodtunk tőle mind, nem találjuk a közepet, a lényeget, mindig kilengünk érzelmeinkben, céljainkban, egész értelmi világunkban is, amit jól jelez a saját lelkiismeretünk is, ha még nem altattuk el egészen és jól jeleznek az emberek közti állandó zökkenések, a rosszkedv, az ingerültség, és a rengeteg ellenséges érzület. Az Isten nélkül élő embernek egyetlen fontos dolog van az életében, visszatalálni Urához. Vissza az első szeretethez, a gyermeki bizalomhoz, vissza az élő Istenhez.

Ezt sehogy máshogy nem tehetjük meg, mint bízunk az ő szavában, az igében, amivel magához hív bennünket. Bízunk az ő ígéreteiben, amikkel előre szépen kijelölte üdvösségünk útját, bízunk a jóságában, hogy nem csak elindított minket a világba, hanem számot tart a közelségünkre és amikor nem telik tőlünk a közeledés hozzá, akkor ő jön közel hozzánk. Követ minket, mint ahogyan vándorló népet is követte a pusztában, és ő ezért nem csak az „első mozgató”, ahogyan a görög bölcs nevezte a minden lényegek származtatóját. És nem is úgy áll a helyzet, ahogyan meg a huszadik századi bölcselő fogalmazott, hogy „bele vagyunk dobva a létezésbe”, és így, belehajítva az ellenséges és idegen világba, teljességgel magunkra hagyottan kell megtalálni az utunkat, mint amikor egy gyereket kitesznek a pusztában, csináljon, amit tud.

Amikor a Példabeszédek könyve minket Isten iránti bizalomra bíztat, mint ami a bölcsesség első lépése – más helyeken egyenesen így fogalmazva ezt: a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme – akkor azokra a segítségekre és támpontokra irányítja a figyelmet, amik nélkül tényleg csak elveszhet az életünk. Magas hegyi túrázóknak, a komolyabb csúcsokat meghódítani akaró sportembereknek életfontosságú, hogy tudják, milyen időjárás várható a nap első felében és milyen a második felében, mert megeshet, hogy balgán elindulnak a szikrázó napsütésben reggel és délutánra már hatalmas vihar sodorja le őket a sziklákról.

Hiába jó sportemberek, hiába tapasztalt hegymászók, hiába a jó kondíció és a kitűnő felszerelés, ha nem figyelnek a hozzáférhető segítségekre és támpontokra, mint amilyen az időjárás jelentés, még az életükkel is fizethetnek érte. És hány ember veszi semmibe, amit az ige nekünk naponta segítségül és támpontként felajánl! Mi módon menekülünk meg, kiált fel egy helyen a szentíró, ha nem törődünk ily nagy üdvösséggel! Szeretném, ha értenénk: az Úr iránti bizalom nem csak egy szívbéli érzés, persze az is, legyen is mindig ott, hanem olyan konkrét figyelés, mint a hegymászóké az időjárás jelentésre. Életfontosságú dolog, életet menteni és életet elveszteni tudó figyelés vagy figyelmetlenség az, amiről itt szó van, senki alá ne becsülje hát, amikor a „bölcsesség kezdetének” az éber Istenre figyelésben megvalósuló bizodalmat jelöli meg a bibliai bölcsesség-irodalom.

Aztán egy nagyon radikális kiegészítést fűz ehhez, mintegy folytatásként, második helyen. Teljes szívedből legyen bizodalmad az Úrban, mondja, de így folytatja, a magad értelmére ne támaszkodjál. És hogy félreértés egyáltalán ne lehessen, azt is hozzá teszi, hogy ne légy bölcs a te magad ítélete szerint, egy másik helyen pedig – ugyanebben a könyvben – azt kérdezi, láttál-e olyan embert, ki bölcs a maga szemében, mert a bolondról jobb reménységed lehet, hogy sem ő felőle…!

Itt tehát valami nagy és fontos dologról van szó, ha a Biblia ilyen kemény szavakat használ. Azt hiszem, a Krisztussal együtt való meghalás komolysága forog kockán, vagyis arról van szó, hogy nem lehet elvileg megtért ember az, aki mégis mindent mindenkinél jobban tud, mert ő abszolút szakember mindenben és a véleményéhez semmi kétség nem férhet semmilyen irányból. Jogászoktól lehet hallani néha egészen kiélezett helyzetekben is azt a fogalmazást, hogy „álláspontunk szerint” ez vagy az a dolog így és így áll, ami annak elismerése, hogy bizony lehetségesek ehhez képest esetleg más álláspontok is. Milyen jó lenne ezzel a minimális alázattal közeledni az élet dolgaihoz nekünk is! Pál egészen odáig megy, hogy neki egyáltalán nincsen is saját igazsága semmi – ami igazsága van, az annyi, hogy Krisztus érte is meghalt. Igen, ehhez a ponthoz kellene visszatérni az elmérgesedett vitákban, a családi perpatvarokban, még a nemzetközi konfliktusokban is, milyen más lenne a dolgok kimenetele! Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál! Tanuljuk ezt az alázatot újra, hiszen messziről ismerjük mi ezt, csak éppen el kellene kezdeni megint ezt tenni a dolgok mértékévé.

Végül pedig még egy fontos üzenet. Ha már megtanultál bízni az Úrban, úgy igazán, egész szíveddel, aztán megtanultál nem támaszkodni a magad értelmére, mint végső igazságra, akkor már csak egy lépést érdemes megtanulnod ehhez. Meg ne utáld az Úrnak fenyítését és meg ne und az ő dorgálását, mert ezek Isten atyai szeretetéből valók. A Biblia számos olyan történetet tartalmaz, ahol azt látjuk, hogy valakinek nem kellett az Úr dorgálása, semmibe vette azt, és akkor Isten azt mondta neki, rendben, menjél akkor a saját fejed után. És ezekből a dolgokból, amiket emberek Isten nélkül tettek, nagy bajok származtak. Sokszor egészen jóvátehetetlen dolgok is. Ott van Júdás példája is, amit manapság szívesen értelmeznek félre, mert sokan szeretnék hitelteleníteni az evangéliumot. Azt mondják, hogy ő csak Jézus utasítását követte, mikor elment a főpapokhoz, ezért valójában hős. Júdás a megkeményedett szívű, megtérni nem akaró ember példája, aki három éven át hallgatja az Isten Fiát és még mindig ott tart, hogy önhatalmúlag össze akarja hozni a főpapot és Jézust, hogy valamelyik álljon már a felkelő seregek élére a rómaiak ellen és jöjjön már vissza az ország régi dicsősége és katonai függetlensége, mert az lesz az üdv…Pedig micsoda igéket hallhatott ez az ember is Jézustól: az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, amint a világ adja…aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg azt….tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek…aki újonnan nem születik, nem mehet be az Isten országába…de ne is soroljuk tovább az igéket!

Pedig ezek valóban szelíd szavak, és Isten néha az életünk eseményeivel dorgál minket, amik már nem is mindig szelídek. Sokszor elmondtam már, nem szégyellem ismételni, hogy amíg Isten dorgál minket a saját életünk eseményeivel, addig még mindig atyai szeretetével néz ránk, amikor viszont már azt mondja, mint Júdásnak is mondta Jézus, ami tenni akarsz, tegyed gyorsan, akkor már átadott minket a saját terveinknek – rendben, menjél, csináld, immár senki nem segíthet rajtad! Hát ezért fontos látnunk, hogy akit szeret az Úr, azt dorgálja, éspedig mint az atya a fiát, akit kedvel.

Nemrégiben egy társaságban egy idős ember, aki köztiszteletben áll a többiek előtt, azt mondta, a saját életkorára célozva, kicsit keserűen, hogy nem lesz bölcsebb az ember az élete során. Általános megütközést keltett a szavaival, annál is inkább, mert éppen őt tartotta ott mindenki leginkább bölcsnek. De mégis igaza volt, éspedig éppen a mai igénk értelmében, amely ezekre bíztatott minket: bízzál az Úrban egész szíveddel, vagyis vedd komolyan üzeneteit, figyelj a vezetésére, használd a segítségeket és támpontokat, amiket számodra igéjében naponta felkínál. Ne légy önhitt és a magad értelmére ezért ne támaszkodjál. Még ha ez olyan súlyú dolog is, mintha a halálba adnád az énedet. Ne sajnáld halálba adni, mert sokkal jobbat kapsz majd helyette. És végül: az ő dorgálás és a fenyítése el ne keserítsen, mert addig adja ezeket, amíg szeret. És ha elfogadod, talán mégis megdől a pesszimista vélekedés, hogy nem lesz bölcsebb az ember még egy hosszú életen át sem.

Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, mi valóban nem vagyunk bölcsek mi magunkban, bár megvalljuk, néha ezt gondoljuk magunk felől. Légy áldott, hogy arra adod földi életünket, hogy abban napról napra növekedjünk a te megismerésedben és emberi lehetőségeink áldott birtokbavételében. Köszönjük neked, hogy annyi ajándékot készítettél nekünk még a rossz dolgokban is, hogy áldásunkra lehet akár a nagy keserűség is. Imádkozunk hozzád igazi, szívbéli bizodalomért, hogy képesek legyünk valóban ne a magunk értelmére, hanem a tiédre támaszkodni. Segíts minket meghalni a bűnnek és feltámadni az életnek, segíts minket komoly venni életünk tőled való rendeltetését. Így imádkozunk a most következő hét napjaiért, munkánkért, otthonunkért és minden ránk váró feladatért. Legyen áldó és megszentelő jóságod minden lépésünkkel és adj nekünk testi-lelki növekedést és tőled való bölcsességet. Ámen.