Igehirdetések

Bölcsnek lenni

Igehirdetés 2007. január 21.

Bölcsnek lenni

 

Lekció: Péld 3,1-14 Péld 3,19-23

Textus: Péld 3,5 Péld 3,7 Péld 3,11-12

 

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!”

„Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint, féld az Urat és távozz el a gonosztól!”

„Az Úrnak fenyítését, fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, éspedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, áldunk téged az éjszaka nyugalmáért, testünk egészségéért és az ennivalóért, amit asztalunkra adtál. Áldunk téged az ige szaváért, ami lelki kenyerünk és bölcsességünk. Megvalljuk, hogy amikor azt hittük, hogy bölcsek vagyunk, akkor az igazi bölcsesség távol volt tőlünk, hiszen a te bölcsességed bolondság ennek a világnak és nekünk is, amikor távol vagyunk tőled. Engedd most nekünk, hogy közel jöjjünk hozzád, aki jelen vagy tiéid közt a világ végezetéig minden napon. Szólíts meg minket, emelj fel minket értelmünkben, gondolkodásunkban és emelj fel minket hitünkben is, ami hozzád kapcsol bennünket. Vedd el fáradtságunkat, a lélek erőtlenségeit és a bűnt, ami eltávolít minket tőled. Tedd áldottá ezt az órát és küldd el hozzánk vigasztaló Szentlelkedet, a Krisztus Lelkét! Ámen.

Igehirdetés

Ha tartanánk egy közvélemény kutatást arról, ma általában milyen emberi tulajdonságok fontosak, akkor a bölcsesség minden bizonnyal a sokadik helyen végezne. Előbb tartana az ügyesség, rámenősség, a jó üzleti érzék, kockázatvállalás, kreativitás és még sok más – de a bölcsesség a sereghajtó helyek valamelyikén lenne csupán. Nem így volt a bibliai időkben. Minden korra jellemzőek az értékek, amiket annak a kornak emberei szem előtt tartanak, s mivel háromezer évvel ezelőtt a bölcsesség kelendő portéka volt az irányultságok és eszmék “piacán”, ezért elmondhatjuk, hogy akkoriban más típusú ember élt a földön, mint mainapság.

Úgyannyira így volt, hogy az ókori keleten valósággal nemzetközi megegyezés volt a különböző kultúrákban arról, mi is a bölcsesség. Egyiptomban, Babilonban, Perzsiában és Izraelben is azt tartották, hogy bölcs ember az, aki figyeli az életet, megismeri törvényeit és levonja magának az értelmes következtetéseket, aztán pedig azok szerint is él. Ezeket a tanulságokat mondókákban, közmondásokban és versekben le is írták, s meglepő módon hasonlóságot találni a különböző országok ránk maradt bölcsesség-irodalmában. Amikor bölcsességről volt szó, nagyjából ugyanazt mondták Mezopotámiában, a Nílus vidékén vagy Jeruzsálemben: élj értelmesen, használd a fejedet, gondold át a dolgokat higgadtan és tanulj abból, amit megéltél – s akkor hosszú élet, egészség, gyarapodás és boldogság vár rád.

A bibliai bölcsesség-irodalom azonban, aminek a Példabeszédek könyve az egyik pompás darabja, két ponton is meghaladja e bölcsesség-felfogást. Az egyik, ahol többet mond annál, hogy „élj értelmesen” az, hogy megkérdőjelezi, valóban mindig gyarapodás és lelki boldogság jár-e a helyesen megválasztott, bölcs és értelmes élettel. Jób könyve például, ami szintén bölcsesség-irat, arról szól ellenpólusként az „optimista” felfogásra, ami szerint bölcsesség egyenlő gyarapodás, hogy bizony van olyan szenvedés, amit nem mi idéztünk magunkra, mégis eljöhet a leghelyesebben élő ember útján is – ezért az ilyesmiben helytállni még magasabb rendű, mint anyagilag gyarapodni és jó egészségben hosszú és háborítatlan életet élni.

A másik pont: a Biblia azt is megkérdőjelezi, egyáltalán a gyarapodás és az élet örömeinek gyűjtögetése-e az ember számára a legjobb igyekezet. A Prédikátor könyve szerint a gyarapodás, sőt minden életérték Isten nélkül üres, “hiábavaló” önmagában, nem is vezet sehova – de az emberek túl későn veszik észre, mikor már leélték életüket ezek jegyében.

Mindkét pont, ahol a Biblia túlmutat az ókori bölcsesség irodalmon, mintegy előkészíti az újszövetségi Krisztus-eseményt, ahol aztán már valóban valami egészen más – a szenvedés átnemesítésének gondolata áll a figyelem középpontjában. Annyira radikálisan, hogy az Újszövetség számára a halálon át vezet az út az életre, nem pedig az életörömök okos és értelmes gyűjtögetésén át. Halálon át, mert a Krisztus áldozata nélkül nincs emberi üdvösség, és halálon át, mert ami üdvöt ő hozott nekünk, ahhoz nekünk ó-emberünket előbb halálba kell adnunk ahhoz, hogy vele együtt feltámadjunk az új életre, már itt a földön, s éljünk itt és odaát is “örök élettel”.

Mi már ezzel a szemmel nézzük a bibliai bölcsesség-irodalom gyönyörű épületét, ezzel a lélekkel faggatjuk a háromezer éves szöveget – annak persze csak néhány mondatát e vasárnapon, hogy vajon milyen bölcsességre tanít bennünket.

“Bizodalmad legyen az Úrban” – mondja első helyen. Nevezhetjük ezt hitnek is, de hűségnek is teremtő Istenünkhöz  – aki közelebb van hozzánk, mint a mi a saját énünkhöz! A mindennapok szerint jól eltávolodtunk tőle: nem találjuk a közepet, a lényeget. Kilengünk érzelmeinkben, céljainkban, egész értelmi világunkban is, amit jelez lelkiismeretünk, ha még nem altattuk el egészen. De jól jeleznek az emberek közti zökkenések, a rosszkedv, ingerültség, s a rengeteg ellenséges érzület is. Ezért az Isten nélkül élő embernek egyetlen fontos dolga van: visszatalálni Urához. Vissza az “első szeretethez”, a gyermeki bizalomhoz – vissza az élő Istenhez!

Ezt sehogy máshogy nem tehetjük meg, mint bízunk az ő szavában: az igében, amivel magához hív. Bízunk ígéreteiben, amikkel előre szépen kijelölte üdvösségünk útját, bízunk a jóságában, hogy nem csak elindított minket a világba, hanem számot tart ránk – s amikor nem telik tőlünk a hozzá közeledésre, ő jön hozzánk. Követ minket, ahogyan a népet is “követte” a pusztában. (1Kor 10,4) Ő nem csak az „Első Mozgató”, ahogyan a görög bölcs nevezte a minden lényegek származtatóját. És nem is úgy áll a helyzet, ahogyan a huszadik századi bölcselő fogalmazott, hogy „bele vagyunk dobva a létezésbe” (M. Heidegger), s így belehajítva az ellenséges és idegen világba, magunkra hagyottan kellene megtalálni utunkat, amint egy gyereket kitesznek a pusztában, csináljon, amit tud…

Amikor a Példabeszédek könyve minket Isten iránti bizalomra biztat, mint a bölcsesség első lépésére – más helyeken egyenesen így fogalmazva “a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 1,7) – akkor azokra a segítségekre és támpontokra irányítja a figyelmet, amik nélkül csak elveszhetünk. Magashegyi túrázóknak, a komoly csúcsokat meghódító sportembereknek életfontosságú, hogy tudják, milyen időjárás várható a nap első felében és milyen a második felében, mert megeshet, hogy balgán elindulnak a szikrázó napsütésben reggel, s délutánra már vihar sodorja le őket a szikláról.

Hiába jó sportemberek, hiába a jó kondíció és a kitűnő felszerelés, ha nem figyelnek a hozzáférhető segítségekre és támpontokra, mint amilyen az időjárás-jelentés — életükkel fizethetnek érte. Hány ember veszi semmibe, amit az ige naponta segítségül és támpontként felajánl! Mi módon menekülünk meg, kiált fel egy helyen a szentíró, ha “nem törődünk ily nagy üdvösséggel!” (Zsid 2,3) Szeretném, ha értenénk: az Úr iránti bizalom nem csak szívbéli érzés, persze az is, legyen is mindig ott – hanem konkrét figyelés, mint a hegymászóké az időjárás-jelentésre! Életfontosságú, menteni és elveszteni tudó figyelés, amiről itt szó van: senki alá ne becsülje hát, amikor a „bölcsesség kezdetének” az éber Istenre figyelést jelöli meg a bibliai bölcsesség-irodalom!

Aztán egy nagyon radikális kiegészítést fűz hozzá folytatásként, második helyen. Teljes szívedből legyen bizodalmad az Úrban, mondja – de így folytatja: “… a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!” És hogy félreértés ne lehessen, azt is hozzá teszi, hogy “ne légy bölcs a te magad ítélete szerint” – egy másik helyen pedig ugyanebben a könyvben azt kérdezi: “Láttál-e olyan embert, aki bölcs a maga szemében? A bolond felől jobb reménységed lehet, hogy nem ő felőle!” (Péld 26,12)

Itt tehát valami nagy és fontos dologról van szó, ha a Biblia ilyen kemény szavakat használ. Azt hiszem, a Krisztussal együtt való meghalás komolysága forog kockán, vagyis arról van szó, hogy nem lehet elvileg megtért ember az, aki mégis mindent mindenkinél jobban tud, mert ő abszolút szakember mindenben és a véleményéhez semmi kétség nem férhet semmilyen irányból. Jogászoktól lehet hallani néha egészen kiélezett helyzetekben is azt a fogalmazást, hogy „álláspontunk szerint” ez vagy az a dolog így és így áll, ami annak elismerése, hogy bizony lehetségesek ehhez képest esetleg más álláspontok is. Milyen jó lenne ezzel a minimális alázattal közeledni az élet dolgaihoz! Pál egészen odáig megy, hogy neki egyáltalán nincsen is saját igazsága semmi – ami igazsága van, az annyi, hogy Krisztus érte is meghalt. Igen, ehhez a ponthoz kellene visszatérni az elmérgesedett vitákban, a családi perpatvarokban, még a nemzetközi konfliktusokban is – milyen más lenne a dolgok kimenetele! “Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!” Tanuljuk az alázatot újra, hiszen messziről ismerjük is, csak éppen el kellene kezdeni megint a dolgok mértékévé tenni.

Végül még egy fontos üzenet. Ha már megtanultál bízni az Úrban, úgy igazán, egész szíveddel, aztán megtanultál nem támaszkodni a magad értelmére, mint végső igazságra, akkor már csak egy lépést érdemes megtanulnod ehhez. Meg ne utáld az Úrnak fenyítését és meg ne und az ő dorgálását, mert ezek Isten atyai szeretetéből valók! A Biblia számos történetet tartalmaz, ahol azt látjuk, valakinek nem kellett az Úr dorgálása, semmibe vette azt, és akkor Isten azt mondta neki, rendben, menjél akkor a saját fejed után. S ezekből a dolgokból, amiket emberek Isten nélkül tettek, nagy bajok származtak. Sokszor egészen jóvátehetetlen dolgok is. Ott van Júdás példája, amit manapság szívesen értelmeznek félre, mert sokan szeretnék hitelteleníteni az evangéliumot. Azt mondják, hogy ő csak Jézus utasítását követte, mikor elment a főpapokhoz, ezért valójában hős. Júdás ezzel szemben a megkeményedett szívű, igazán megtérni nem akaró ember példája, aki három éven át hallgatja az Isten Fiát s még mindig ott tart, önhatalmúlag össze akarja hozni a főpapot és Jézust. Valamelyik álljon már a felkelő seregek élére a rómaiak ellen és jöjjön már vissza az ország régi dicsősége és katonai függetlensége, mert az lesz az üdv… Pedig micsoda igéket hallhatott ez az ember Jézustól: az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, amint a világ adja…aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg azt….tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek…aki újonnan nem születik, nem mehet be az Isten országába… De ne is soroljuk tovább az igéket!

Ezek valóban szelíd szavak, Isten viszont néha az életünk eseményeivel dorgál minket, amik már nem is mindig szelídek. Sokszor elmondtam már, nem szégyellem ismételni, hogy amíg Isten dorgál minket a saját életünk eseményeivel, addig még mindig atyai szeretetével néz ránk. Mikor viszont már azt mondja, mint Júdásnak is “ami tenni akarsz, tegyed gyorsan” – akkor átadott minket a saját terveinknek. Rendben, menjél, csináld – immár senki nem segíthet rajtad! Hát ezért fontos látnunk, hogy “…akit szeret az Úr, azt dorgálja, éspedig mint az atya a fiát, akit kedvel.” (Péld 3,12  Zsid 12,6-14)

Nemrégiben társaságban egy idős ember, aki köztiszteletben állt a többiek előtt, azt mondta, saját életkorára célozva, kicsit keserűen, hogy nem lesz bölcsebb az ember az élete során. Általános megütközést keltett szavaival, mert éppen őt tartotta ott mindenki leginkább bölcsnek. Mégis igaza volt, éspedig éppen a mai igénk értelmében, amely ezekre biztatott minket: bízzál az Úrban egész szíveddel, vagyis vedd komolyan üzeneteit, figyelj a vezetésére, használd a segítségeket és támpontokat, amiket számodra igéjében naponta felkínál. Ne légy önhitt és a magad értelmére ezért ne támaszkodjál! Nincs saját bölcsességed. Még ha ez olyan súlyú dolog is, mintha a halálba adnád énedet: ne sajnáld, mert sokkal jobbat kapsz helyette! És végül: dorgálása és fenyítése el ne keserítsen, mert addig adja ezeket, amíg szeret! Ha elfogadod, megdől a pesszimista vélekedés, hogy nem lesz bölcsebb az ember egy egész hosszú életen át sem. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, mi valóban nem vagyunk bölcsek magunkban, bár megvalljuk, ezt gondoljuk magunk felől. Légy áldott, hogy arra adod földi életünket, hogy napról napra növekedjünk a te megismerésedben és lehetőségeink áldott birtokbavételében. Köszönjük neked, hogy annyi ajándékot készítettél nekünk még a rossz dolgokban is, hogy áldásunkra lehet a nagy keserűség is. Imádkozunk hozzád igazi, szívbéli bizodalomért, hogy képesek legyünk a ti értelmedre támaszkodni. Segíts meghalni a bűnnek és feltámadni az életnek, segíts komolyan venni életünk tőled való rendeltetését. Imádkozunk a következő hét napjaiért, munkánkért, otthonunkért és minden ránk váró feladatért: legyen megszentelő jóságod minden lépésünkkel és adj nekünk tőled való bölcsességet! Ámen.