Boldog, aki hitt

Igehirdetés 2011. december 4.

Boldog, aki hitt

Lekció: Lk. 1,46-55
Textus: Lk. 1,45

„Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.”

 

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, várakozó, adventi szívvel állunk eléd ezekben a mostani időkben, mert szeretnénk méltó módon felkészülni érkezésed ünnepére. Tudjuk azonban, hogy sem értelmünk, sem erőink nem elégségesek, hogy magunk az igaz és üdvösséges életet elérjük. Gyengék vagyunk lelkiekben, erőtlen a hitünk, és a te legdrágább ajándékaidat bizony rendre eltékozoljuk. Kérünk, erősíts meg bennünket a jóban Szentlelkeddel, aki nélkül az élet üres és hiábavaló, ha minden kínálkozó lehetőségét leszakítanánk is. Vágyunk a magasabb és tisztább életre, amit te mindig megadtál azoknak, akik tőled igaz szívvel kérték. Ezt tesszük most mi is, kérjük tőled kegyelmedet, bűneinkre a bocsánatot és a Krisztusban való új életet. Az ő igaz és tiszta áldozatáért fogadj minket magadhoz, irgalmas Istenünk, és cselekedj velünk hatalmasan! Ámen.

 

Igehirdetés

Advent idején gyakran felolvassuk a dicsőítő himnuszt, amit az előbb is hallottunk, s amit Mária szájába ad Lukács evangélista. E gyönyörű imádságot a legnagyobb zeneszerzők Magnificat néven megzenésítették, mivel e szóval kezdődik ennek az imának latin fordítása. Igazi adventi imádság, hisz a Megváltó megszülésére készülő Mária mondja – így hát, ha van a szent várakozáshoz, ha van Isten cselekvésére készülődés idejéhez igazán méltó ima, ez biztosan az.

 
A kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy a négy evangélium közül egyedül Lukácsnál, abban az evangéliumban olvashatjuk, amely részletesen szól Keresztelő János szüleiről és születésének körülményeiről. Az ő tanítványi körének hagyományában lelhette fel ezt az imádságot az evangélista, s még az sem lehetetlen, hogy eredetileg Erzsébetnek, Keresztelő János anyjának hálaimája volt. Tartalma szerint az ő helyzetére még jobban illik, mint a Máriáéra. Nehéz eldönteni, a két rokon asszony közül eredetileg melyiké lehetett az imádság, mert egy olyan hatalmas himnuszról van szó, ahol az „Úr szolgálóleánya” már sokkal több, mint egy teherbe esett názáreti leány, vagy egy későn gyermekáldáshoz jutó papfeleség. Az egyéni, személyes ügyek hordozóinál többről, valójában magáról Isten népéről van szó, akit az imádkozó megtestesít, és akinek nevében szól. A széles távlatú világtörténeti kitekintés, amit a himnusz az emberiség jövőjével összefüggésben is tartalmaz, mindenesetre ebbe az irányba mutat.

 
Ha így olvassuk, hogy az imádkozó az igazi Izrael megtestesítőjeként mondja e gyönyörű imádságot, akkor az evangéliumi himnusz mindenkiről és mindenkinek szól, akik csak Isten népéhez sorolják magukat. Ilyen értelemben azt olvashatjuk ki belőle, mit akar mondani a Szentlélek Isten igazi népéről, akik nem csak külsőleg és nem csak rajtuk kívüli okokból tartoznak oda – hanem lélek szerint is. Legyen ezért adventi együttes gondolkodásunk témája most az, mit jelent valóban Isten népéhez, a bibliai értelmű „lelki Izraelhez” tartozni. (Jer 9,25  1Pét.2,9  Jel.1,6)

 
Valami többet annál, hogy bizonyos vasárnapokon eljövünk és leülünk a templom padjában, s évente egyszer befizetjük az egyházfenntartói járulékot. Az ő népéhez tartozni a legnagyobb kiváltság: e dolog a Szentírás egyértelmű tanítása szerint nem csak vérségi köteléket, nem csupán egy nemzethez tartozást jelentett, hanem szent megbízatást, egy páratlan világtörténelmi feladat hitben való teljesítését. Azt a papi szolgálatot, hogy Isten szabadítása a föld szélső határáig eljusson, s minden nép világosságává legyen! (Ézs 49,6) Amikor az apostol azt mondja a keresztyénekről, hogy ti „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok”, akkor az Ószövetség legszentebb hagyományából idéz (2Móz 19,5-6), éspedig szó szerint meghatározva, mit jelent zsidónak lenni. S ezt kéri számon rajtuk – mert ez a dolguk.

 
Mit jelent nekünk Isten népéhez tartozni? Talán kedves és ismerős arcokat, akikkel jó időnként találkozni és beszélgetni egy kicsit. Védelmet, egy melegszívű közösséget, ahová baj esetén mindig lehet fordulni. Talán egy szép épületet áhítatos pillanatokkal, templomi hangulatot és ünnepeket – de vajon jelenti-e már e hatalmas kiváltságot, ahogyan a Magnificat-ban halljuk, hogy Ábrahám utódaiként Isten szabadításának hírnökei lehetünk? Ha arra gondolunk, hogy mi valójában nem kevesebbek, mint egy ilyen lelki nép tagjai vagyunk, akkor életünk minden próbatételét már egészen másként láthatjuk, mint e nélkül.
Sok ember küszködik valamivel. Némelyek félelmekkel, betegséggel, mások egészen közvetlenül emberekkel, az ellenfeleikkel küzdenek, sokan pedig külső és belső kísértésekkel harcolnak. És ezekben a harcokban nagy szükség lenne erőre és támogatásra – de honnan vegyük? Ha mi valóban Isten népéhez tartozunk, akkor vegyük észre, hogy csak a Lukács evangéliuma 1. fejezetében, ahonnan a Magnificat-ot is felolvastuk, egymás után négyszer olvashatjuk, hogy valakihez eljön Isten Szentlelke. Először a születendő Keresztelő Jánosról halljuk, hogy anyja méhétől fogva megtelik majd Szentlélekkel, aztán magáról a születendő Megváltóról, Jézusról, hogy őt mindenestől a Szentlélek fogja megformálni. Aztán Erzsébet az, aki megtelik Szentlélekkel, amikor a szíve alatt Jézust hordozó rokona, Mária hozzá érkezik és köszönti őt, végül pedig Zakariás pap is megtelik Szentlélekkel, és úgy mondja el a maga hálaimáját Azért érdemes karácsony heteiben legalább egy evangéliumot elejétől végéig figyelmesen elolvasni, mert ilyen felfedezéseket tehetünk – Isten népének életében eljön a Szentlélek, és akikhez eljön, azok életében nagyszerű dolgok történnek! Ugye, ez már egy kicsit több annál, mint hogy elüldögélünk olykor a templom padjaiban.
Ennek a népnek azonban nem csak erről a kiváltságáról hallunk, hogy ők Isten szabadításának hírnökei, és ehhez Szentlelket is kapnak, hanem azt is megtudjuk róluk, hogy ők magukban véve egyáltalán nem lehetnének valamiféle élcsapat. A Mária énekének van egy fordulata, ami nagyon sokat mond erről. Az imádkozó arról énekel, hogy ő azért magasztalja az Urat, mert az rátekintett „szolgálóleánya alázatos állapotára”, ahogyan a Károli fordításban találjuk – illetve „megalázott állapotára”, ahogyan ugyanezt az újfordításból hallottuk. Bibliánk eredeti szövegében azonban itt még ezeknél is erőteljesebb szót találunk, ami valójában azt jelenti, Isten rátekintett szolgálóleánya, vagyis az ő népe lealacsonyodott, leromlott állapotára, és kihozta onnan.
Ez a mélyebb értelem pedig már arra emlékeztethet bennünket, hogy mi azért és annyiban tartozunk „Isten népéhez”, amennyiben ő valóban kihozhatott minket a magunk lealacsonyodott, talán ez a szó sem túlzás, lelki értelemben lezüllött állapotából. Nincs olyan ember, aki el ne játszotta volna már Isten jóságát, aki le ne alacsonyodott volna, néha egészen súlyos mélységekig is. És Isten nem hagyja ezt annyiban – jön utánunk, keres minket és kopogtat az ajtónkon. Ez történik ebben a mostani adventben is. Isten népéhez azok tartoznak, akik már megjárták a nagy mélységet, talán szégyenletes mélységeket is, de az örök szeretet mégis utánuk nyúlt és kiemelte őket onnan. Ezért az ilyen ember már nem ítélgeti embertársait, maga is tudja, hogy mit jelent egy léleknek nagy mélységben lenni, és onnan – kizárólag Isten nagy kegyelméből – mégis csak kiszabadulni. Az ilyen ember türelmes és megértő, tud méltányos lenni és tudja kivárni, amíg egy-egy embertársa szívében szintén kiérlelődik, hogy már ő is el tudja fogadni a kegyelmet. Nem húzkodja türelmetlenül a „magától növekedő vetést” (Mk. 4,26-29), hogy „nőjél már, nőjél már”, mert tudja, hogy azzal csak bajt csinálna. Nem ugrik neki a száz dénárral tartozó szolgatársa torkának, hogy azonnal fizessem meg tartozását, mert még emlékszik arra, hogy neki magának tízezer tálentum adósságot engedett el a gazdája. (Mt. 18,23-35)
Isten népéhez tartozni így azt is jelenti, hogy mi kegyelemből élünk. Kegyelemből van a fizikai meglétünk, és kegyelemből van az üdvösségünk is. Ezt pedig nem szabad elfelejteni, mert akkor azonnal ítélkezők és számon kérők leszünk, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy ítéljenek eleveneket és holtakat. Elég sok ilyet látunk a világban. A megszenteletlen emberi értelem például mindig ilyen, csak rosszat tud feltételezni és mondani mindenről és mindenkiről. Ahol a kegyelem nem valóság, sőt, nem a mindenekelőtt való, legfontosabb valóság, ott marad az ún. kritikai értelem, aminek semmi nem drága. Az elszabadult, istentelenné vált emberi szellem semmi mást nem tud, csak ítélkezni és megvetni mindent, amit mások tesznek, amivel emberek egyáltalán próbálkoznak. Ahol azonban valaki tényleg kegyelemből él, ott elkezdi észrevenni másokban a jót is. Fontos lesz számára az a lehetőség is, ami most még talán nem is látszik, de minden emberben ott rejtőzik, hogy lehet ő is Isten gyermeke és lehet Krisztus követője.
Végül még egy fontos vonása van Isten népének. Nem csak kiváltság hozzá tartozni, mert a legszentebb szolgálat, Isten szabadításának hirdetése a dolgunk, nem csak mind olyanok vagyunk, akiket ő a „lealacsonyodottságból”, talán a lelki lezüllöttségből hozott ki, amikor ránk tekintett – hanem ennek a népnek feltétlenül és elsőrendű módon az a feladata, hogy a hit megtestesítője és hordozója legyen. A Magnificat első fele, így is lehet mondani, első „versszaka” hálaadás Isten irgalmáért, vagyis hátranézés – a második azonban olyan jövőbe tekintés, amit még csak a hit szemei láthatnak. Pontosan úgy azonban, mint az ószövetség lapjain, itt is múlt időben beszél az ige azokról a dolgokról, amik majd bekövetkeznek, mert egészen bizonyos azok eljöttében. Ez a „prófétai perfektum” pedig nem akármire vonatkozik: hanem arra, hogy eljön majd a hatalom megtérése és eljön a birtoklás megtérése is. A szívükben felfuvalkodott hatalmasokat ledöntve látjuk, vagyis nem lesz többé önkény a világban, a megalázottakat pedig felemelve látjuk, ami bizony mainapság nagyon ritka dolog. De a hit már látja, hogy a hatalom is megtérhet. Bővölködők mennek el üres kézzel és az éhezőket javakkal látják el, vagyis a világot ma is uraló pénzhatalom és kapzsiság helyébe valami egészen más lép, de csak ott, ahol van hit.
Ez a rész a Magnificat-ban egyetlen nagy felszólítás Isten népéhez: legyen hitetek, és akkor a történelemben is nagyszerű dolgok történhetnek majd. Igen, legyen hitünk olyasmihez, amit most még nem látunk, és talán emberileg teljesen lehetetlennek is tartunk, mint amilyen a hatalom megtérése és a birtoklás megtérése – de Istennél semmi sem lehetetlen. (Lk. 1,37) Legyen hitünk abban, hogy ahol a mi emberi erőink véget érnek, ott nem ér véget Isten jósága. Legyen hitünk abban, hogy egy hamis és önző világban teremhet egy kicsiny emberi mag, egy tanítványi közösség, amely só és kovász tud lenni, és még a világ világossága is válhat belőle – Megváltó Jézusunk ugyanis így beszélt a születendő anyaszentegyházról! (Mt. 5,13-14) Legyen hitünk abban, hogy kicsi mustármagból nagy fa is nőhet. Legyen hitünk Istenben, hogy ő mindnyájunk üdvét akarja, és eljutunk mi oda, ahol a Magnificat kezdődik: „Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.”
Isten népéhez tartozni a legnagyobb kiváltság. Isten népéhez csupa olyanok tartoznak, akiket ő hozott ki a maguk lealacsonyodottságukból. Isten népéhez csupa olyanok tartoznak, akikben él a hit, hogy mindaz beteljesedik, amit Isten mond nekünk. Így legyen! Ámen.

Úrvacsora