Boldog újévet – de hogyan?

Igehirdetés 2010. január 1.

Boldog új évet – de hogyan?

Lekció: Lk. 5,17-26

Textus: Lk. 5,20

„Ő pedig látva hitüket, így szólt: „Ember, megbocsáttattak a te bűneid.”

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy az esztendő első útja templomodba hozhatott minket. Áldunk téged lelki családunkért, a gyülekezetért, és azért, hogy te magad vagy az anyaszentegyház feje. Szeretnénk tőled most erőt és útmutatást kérni, amire nagy szükségünk van, mert ismeretlen előttünk az út, amit be kell járnunk. Óvj meg minket önhittségtől éppen úgy, mint a fölösleges félelmektől. Hadd legyen a te igéd a sötétben szövétnekünk, és vezess minket Lelked tüzével, ahogyan a pusztai vándorlókkal is tetted, amíg elvezetted őket az ígéret földjére. Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket most, és ennek az esztendőnek minden imájában. Ámen.

Igehirdetés

Újév reggelén mindnyájan azt mondjuk egymásnak: Boldog újévet! De talán igaza van annak az újságírónak, aki a minap egy írásában azt írta, bár ő is mindig ezt szokta mondani újévkor mindenkinek, hogy „boldog újévet” – de a maga részéről nem biztos abban, hogy valóban tudja is, mi az, hogy boldog, és mi az, hogy új. Azt is hozzáette azonban ugyanez a valaki, hogy reméli, az előttünk álló esztendő valóban boldog is lesz, meg új is lesz. Én is ezt kívánom most mindenkinek – legyen úgy boldog a most következő esztendő, hogy valóban új lesz, és legyen tényleg új – abban az értelemben is, hogy valóban boldogabb lesz, mint az előző volt.

De hát valóban, mi az, hogy boldog és mi az, hogy új? Mielőtt az esztendő első napján megtöltenénk ezeket a fogalmakat olyan tartalommal, amit az igében találunk, egy apró életképpel próbálom érzékeltetni, mennyire mást és mást értünk már azon is, hogy valaki boldog vagy sem. A minap feleségem nyújtófát vásárolt a piacon, és az eladó megkérdezte tőle, hogy a rövidebb vagy a hosszabb fajtából akar venni. Ott állt egy atyafi, aki mindjárt belekotyogott a vásárlásba, és azt mondta: “Az attól függ, hogy a papa mikor szokott este hazajönni a kocsmából, mert ha korán, akkor a rövid sodrófa is megteszi.”  Feleségem azonban úgy gondolta, neki inkább a hosszabb nyújtófára van szüksége, mire az atyafi diadalmasan felkiáltott:  “Szóval a papa későn szokott hazajárni a kocsmából!” –  Lám, az embereknek olykor  magától értetődő elképzeléseik vannak arra nézve, szerintük miben is áll a boldogság.

Most azonban mégse ezekből a “magától értetődő” dolgokból induljunk ki, mert akkor elég színes volna a kép, amivel meg kellene birkóznunk. Szabjuk inkább magunkat ahhoz, és még a jókívánságunkat is, hogy mit nevez az ige boldogságnak – mert nagyon is gazdag tartalmat kínál hozzá csak a mai olvasmányunk is a béna ember meggyógyulásáról. Nem találok jobb megfogalmazást az előbb hallott bibliai történet lényegének összefoglalásához, mint hogy legyen a most következő év úgy boldog, és úgy új, hogy a hit éve lesz. Ami jó ebben a történetben a szemünk előtt kibomlik, az ugyanis itt mind hitből van. Jézus hitből beszél Isten országáról, a négy jó barát hitből cipeli a bénát magával, hitből találják ki a lehetetlent és eresztik le a mennyezeten át a szobába, vállalva a tolakodás elutasításának kockázatát is – de hát egy ember gyógyulásáról van szó! Jézus hitből kapcsolja össze az ember lelki és fizikai állapotát, és hitből mondja, te is kezdhetsz egészen újat, nincsenek többé a bűneid. Itt minden hitből van! Legyen tehát 2010 a „hit éve” mind azoknak, akik ilyen jó dolgokat szeretnénk látni magunk körül, mint ami a béna meggyógyításában előttünk áll. Mert akkor boldog is, meg új is lesz majd a most következő évünk, efelől biztosak lehetünk.

Szokás mostanában az éveket elnevezni: család éve, gyermekek éve, fogyatékosok éve. Tavaly volt a Biblia Éve sok keresztyén számára, nekünk, reformátusoknak pedig jelenleg éppen Kálvin Év van, nagy reformátorunk születése emlékére. A január elsejére jutott újszövetségi bibliai olvasmányunk arra bíztat minket, hogy nyilvánítsuk bátran házi használatra magunknak a „hit évévé” 2010-et, mert megéri annak a jegyében élnünk. Hiszen mit is jelent a hit, ahogyan előttünk áll ebben a történetben?

Jelenti először is azt, hogy jót akarni. Nem legyinteni a világra, hogy úgysem fog itt semmi változni, a betegek úgyis betegek maradnak, az alkoholisták meg úgy is alkoholisták, a sikkasztók pedig örökre sikkasztók maradnak. Ők ott négyen a bibliai történetben összesen egy megbénult szerencsétlen embert láttak maguk előtt, és akkoriban még kevesebb remény volt orvosi tekintetben ilyet látva azt gondolni, hogy még felépülhet, mint ma. Persze, a világot önmagában szemlélve nem sok reményünk van arra, hogy magától változzon. Nem is a világból merítjük mi a hitünket ehhez, hanem annál sokkal magasabb helyről. Ezek négyen is így gondolkodtak: mi ugyan nem tudjuk őt meggyógyítani, de van valaki, aki nálunk jobb és igazabb, tisztább és szentebb, aki tényleg lélekben közel él Istenhez, itt tanít a szomszéd városban éppen, ő biztosan jót akar majd ennek a mi szerencsétlen béna barátunknak is. Aki bennünket pedig megalkotott, örök Atyánk, ő is a javunkat akarja. Már a teremtés is ennek a szándékának a jele, pusztán csak az, hogy vagyunk. Nem lehet, hogy szenvedésre lennénk teremtve, valaki örömre és boldogságra szánt minket, amikor még nem is voltunk. Hát, ha ez mind így van, akkor nem lehet, hogy ne akarjunk jót mi is egymásnak. Ha valaki pedig a barátunk, akkor annak még inkább. Nem feladni, nem legyinteni, hanem szüntelen törekedni és jót akarni. Abból a hitből jót akarni, hogy az Örökkévaló is ezt akarja. És akár hogyan összetört volna már a világ, a mi világunk is, és sok ember élete is, mégis csak erre az álláspontra helyezkedni, hogy mi hitből mégis csak jót akarunk. És nem csak akarjuk, hanem tesszük is. Mert a pokol tornáca is jóakarattal van kikövezve, ahogy mondani szokás. Elméletileg mindenki nagyon jó szándékú – de mikor emeltünk utoljára négyen egy szerencsétlen embertársunkat a saját karunkon? Mikor tettünk utoljára szívből valamit valakiért? Belülről mindenki csupa jóságnak ítéli saját magát, csak éppen a családban, meg éppen a többi ember iránt nem vagyunk olyanok, amilyennek gondoljuk magunkat. A hit ma annyit jelent, mint elszégyellni magunkat Urunk jósága előtt, és abból a mérhetetlen jóságból csak egy kicsit legalább tükrözni a konkrét cselekedeteinkben. Úgy is mondhatjuk, hogy beengedni Isten jóságát ebbe a világba a saját szívünkön és a saját tetteinken át.

De a hit, noha valóban nincs más alapja, mint Isten jósága, ennél tovább megy egészen köznapi irányokba. Ennek a négy embernek ugyanazt kellett akarnia, gyakorlatilag pontosan egyszerre kellett lépniük, amikor vitték a beteget, és nem lehetett egymással vitatkozniuk, hogy most melyik sarkon merre forduljanak, mert akkor leesett volna a kezük közül az a magatehetetlen ember a földre. Nyugodtan megfogalmazhatjuk a hit dolgát tehát ebben a konkrétumban: egymással összeférni. Mindnyájunkban van valamennyi összeférhetetlenség. Az egyik ember nagyon okosnak tartja magát, a másik ténylegesen és valóban nagyon sértődékeny, a harmadik azt mondja, csak ott van békesség, ahol emberek nincsenek, és ezért teljesen elfordul másoktól és bezárkózik. Egyik sem a hit magatartása. A hit magatartása az, hogy egymással összeférni. Itt négy ember ugyanazt akarja és nem okoskodik közülük senki, nem sértődik meg senki a másikra, és nem hagyja ott a többieket egyik sem közülük. Elég figyelemre méltó dolog. Ilyesmi valóban csak egy magasabb cél érdekében tud létrejönni, csak úgy magától nem. Ez a magasabb szempont itt az a hit, hogy Jézus meg tudja gyógyítani a beteg barátjukat, és ők alárendelnek ennek a magasabb szempontnak mindent. Ezért nem ejtik le útközben a szerencsétlent. Milyen jó lenne 2010-et valami nálunk magasabb szempontnak alárendelve élni! Talán éppen ugyanannak, amit ezektől a négyektől látunk, hogy Jézus tud gyógyítani beteg életeket. Szomorúakat is, félénkeket is, megtört szívűeket is. Hinni azt jelenti, hogy ennek a magasabb szempontnak alárendelni minden egyebet. Mert ahol erre emberek képesek, ott elkezdenek egymással összeférni. Akár négyen is. Pedig Jézus már két ember egymással való összeféréséhez is nagyon nagy ígéretet fűz. Ha ketten közületek egy akaraton lesznek az én nevemben, kérjenek, amit csak akarnak, az én Mennyei Atyám megadja nekik. Ezt a dolgot hívő emberek számtalanszor tapasztalják is, hogy pontosan így van. Csak éppen az ő nevében kell egy akaraton lenni, és még a hegyek is engednek a szándékunknak. Hinni tehát annyi, mint Isten jóságát beengedni a világba, vagyis jót akarni, és hinni ezen kívül még annyi, hogy egymással összeférni.

De nem lehet megkerülnünk azt a szemmel látható bibliai üzenetet sem, amint ezek négyen ott kibontják a mennyezetet. Erről azt kell mondjuk, mert nem nagyon tudunk mást mondani, hogy legalábbis szokatlan. De attól, hogy szokatlan, még cseppet sem haszontalan. Szokatlan, vagy ha úgy tetszik, járatlan út. Mint a Jeruzsálemből Gázába vezető út volt Filep előtt, de a Lélek indítására mégis arra kellett mennie – és az etióp kincstárnok megtért és megkeresztelkedett, és elindult a keresztyén misszió Etiópiában is. Mert valaki tudott és mert járatlan úton menni. Ezek négyen itt, a megbénult ember barátai sem a szokványos utat járják. Ehhez aztán valóban hit kell. Mert vannak megszokott és bevett utak, megszokott és bevett igazságok, megszokott és bevett módszerek, de néha nagyon is szükség van a hit bátorságára, hogy letérjünk ezekről a megszokott utakról. Néha az egész keresztyénségünk már-már annyi, hogy minden legyen szépen rendben, ne legyen semmi szokatlan vagy különös. Hát a mennyezet kibontása és onnan egy beteg ember hordágyon való lebocsátása nem éppen a bevett dolgok teteje. Nem csak merész, hanem valójában botránkoztató is, egy olyan út, amin nem szokás járni. Tisztességes ember ilyet nem tesz, szinte ezt mondanánk, pedig vannak helyzetek, mikor a tisztesség éppen a tisztesség meghaladásából áll. Jézus esetében egészen a szombat legszentebb törvényének meghaladásából is állt a tisztesség, amikor valakinek éppen szombaton volt gyógyulni valója a közelében. Mert nem minden szabályt kell a végsőkig megtartani, ha az a szabálymegtartás az emberséget és az irgalmat veszélyezteti. Itt is ezt látjuk. Potyog a vakolat, ha volt egyáltalán, mindenesetre széthúzzák a mennyezeti deszkázatot, és nem kicsit, hanem nagyon is, mert ott egy magatehetetlen embert le kell valahogy ereszteni.

Megvallom, testvérek, hogy nekem ez a történet gyermekkorom óta az egyik legkedvesebb bibliai történetem. Talán megfigyeltük, hogy a gyerekek szeretik a „szokatlan használatot”. Ezért csúsznak le a lépcső korlátján, ezért szeretnek párnákkal dobálózni, a jégen csúszkálni és a sárba lehetőleg beletaposni. A felnőttek nem tesznek ilyesmiket. De éppen azért, mert nem tesznek, a felnőttek sokszor unalmasak és nagyon gyakran üresek, sőt szívtelenek is. Mert megölték már magukban a gyereket. A gyerek még kreatív és bátor, a felnőttek beszabályozottak és némelykor gyávák. Mérések mutatják, hogy a hat éves gyerek még nagyon kreatív, aztán az iskolában ezt fokozatosan és sikeresen kinevelik belőle, úgyhogy mire nyolcadikos lesz, már szinte semmi nem marad belőle. Fantáziátlan, újat kezdeményezni nem akaró ember lesz belőle, ha az átlagos utat járja. A négyek története arra utal, hogy a hit némelykor igenis járatlan utakon való elindulást jelent. Új gondolatokat, bátor felvetéseket, meghökkentő szempontokat, nem csak beilleszkedést és megfelelést. Mindnyájunkra észrevétlenül és nagyon is erősen hat például a korszellem. Anélkül, hogy most részletekbe mennénk, miben is áll ez, kérdezzük meg magunktól, mennyiben van merszünk legalább némelykor függetleníteni magunkat tőle. Egyáltalán, észrevesszük-e, mikor van szükség, éspedig pontosan hitbeli okokból a mennyezet megbontására? Mert néha nem kevesebbet jelent a hit, mint ilyen botránkoztató úton járni.

Ezek után már csak az marad, hogy azt is meghalljuk, a beteg meggyógyult és Isten dicsőítve hazament. Meggyógyult és dicsőítette Istent – ez a két dolog egy és ugyanaz, mondja ki ezzel az evangélium. A beteg lelkű ember nem tudja Istent dicsőíteni, el van foglalva saját magával. Csak az egészséges lélek tud dicsőíteni. Mert tulajdonképpen ez az egészség, és aki a hit útján jár, az ide érkezik. Boldog új évet – de hogyan? Ez volt a kérdésünk. Úgy, hogy a hit éve lesz számunkra a most következő esztendő, mert mi tudatosan azzá avatjuk. Igénk arra bíztatott ma minket, érdemes. Legyen hát ez a hit jószándék, vagyis Isten jóságának beengedése ide. Legyen egymással összeférés, mert az a hit legékesebb pecsétje. És legyen a hit bátorság is, új utak járáshoz, új gondolatok gondolásához. Mert akkor gyógyulás és dicsőítés is fakad majd belőle. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy te nem csak tudsz, de akarsz is gyógyítani. Vedd el hitetlenségünket, a gondolatot is, hogy mi már mindenkorra sebesültek, betegek és lélekben bénák kell, hogy maradjunk. Adj nekünk testvéreket, akik hozzád visznek és hadd legyünk ilyen emberek, társak a hitben mi magunk is mások számára. Tekints ránk, gyógyítsd magányosságunkat, szomorúságunkat, és mindazt a bajt, amit magunkkal hordozunk. Tekints országunkra, és add meg nekünk, hogy a most következő esztendő új is, boldog is lehessen a sok próbatétel után. Adjál nekünk jókedvet a sok keserűségre, és bőséget nem csak anyagiakban, hanem lelkiekben is. Taníts minket rád figyelni és tenni is, amire te már elvezettél minket útmutatásoddal. Ámen.