Csak vándorút az életem

Igehirdetés 2001 augusztus 12.

Csak vándorút az életem

 

Lekció: 2Móz 40,16-35
Textus: 2Móz 40,36-38

“Valahányszor fölszállt a felhő a hajlékról, útnak indultak Izrael fiai egész vándorlásuk alatt. Ha nem szállt fel a felhő, nem indultak el ők se, amíg föl nem szállt, mert nappal az Úr felhője volt a hajlékon, éjjel pedig tűz volt rajta. Izrael egész háza látta ezt vándorlása egész idején.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy úgy rendezted be emberi életünket, hogy nemcsak munkálkodásra van benne idő. Köszönjük a hetedik napot, amely íme ismét eljött, és amit hittel hisszük, azért adtál, hogy egész szívünkkel feléd fordulhassunk. Bocsásd meg, amikor ez a nap nem így telik, szeretnénk ma valóban közeledni hozzád, aki örök világosság és teremtő szeretet vagy. Megrettenünk, ha csak rágondolunk is, hatalmadra és szentségedre, mert mi magunk mindnyájan véges, mulandó lények vagyunk, te pedig örök és végleges létezés, mindent betöltő kimondhatatlan valóság vagy. Köszönjük, Urunk, hogy te ma is szavaddal teremtesz, az új ember szíve saját kezed műve. Kérünk, használd fel az emberi szavakat, a hirdetett igét, hogy általa igazán elgondolkozhassunk, megtorpanjunk, és vezetésed szerinti igaz úton induljunk el. Ismered gőgünket, tudod, hogy mennyire védjük a rögeszméinket, vélt igazunkat. Kérünk, zökkents ki minket gondolataink megszokásainak sínéiről, adj nekünk igazi, a te fényeddel átjárt, erővel, szeretettel és józansággal megáldott vasárnapot, amit valóban szentséges közeledben tölthetünk és aminek erejével majd másképpen telnek a hétköznapok. Ebben segíts minket kegyelmedből, megváltó Krisztusunkért kérünk! Ámen.

 

Igehirdetés

Aki figyelemmel követi az európai országok törvényhozását, azt veheti észre, hogy egyre több és több jogot rendelnek a magánemberhez. Amit régebben szabályoztak, megmondták, hogy jó vagy rossz, azt most átadják az egyén hatókörébe – döntse el maga, mi a helyes és mi nem. Ez a tendencia arra utal, hogy a közgondolkodás, amit a törvényhozás követni szokott, ebbe az irányba mozdul: még több jogot és felelősséget az egyénnek, mint valaha. A legfőbb érték láthatólag az egyes ember boldogsága, vágyainak beteljesedése, miközben életünket szinte megmaradásában veszélyeztetik félelmetes erők: túlnépesedés, globális felmelegedés, az emberi élet alapvető biológiai-élettani rendjének megbontása és még egy sor jel. Egymásnak feszül a két ügy: egyik oldalon az egyes ember, aki egy szál magában van, neki “egyetlen élete” van – a másik oldalon pedig a nagy világközösség, ami egyre inkább tudatában van, hogy nem lehetünk meg sem egymás nélkül, sem pedig egymás kárára.

 

Úgy hiszem, nem az a baj, hogy az egyén élete és boldogulása van a középpontban, hanem inkább az, hogy nem elég színvonalasan van ez a középpontban. Emberek elhiszik, hogy boldogulni tényleg annyi, mint szerezni és fogyasztani, ambiciózusabb ember ehhez még hatalmat is szívesen gyakorol. Csakhogy ezek mind kívül vannak, márpedig az ember boldogulása nem abban van, hogy mit aggat magára, milyen a viselete, a háza, a közlekedési eszköze, hanem sokkal inkább abban, hogy belül, a szív elrejtett emberében mivé fejlődik, ki lesz belőle. Nem birtokolni, hanem lenni – mondja egy 20. sz.-i gondolkodó (E. Fromm) – és igaza van.

 

Mi a magunk hite alapján azt is hozzátesszük, hogy az ember földi vándorútja születésétől kezdve végig Isten megismeréséről szól, ez az egyetlen lényegi tartalma. Ehhez képest minden másodlagos. Ezért jó odafigyelnünk most a bibliai történetre, amelyben egy nép vándorol a rabszolgaságtól a megígért föld, az Isten-közelség és az otthonosság irányába. Ezek útjának állomásai: távol Istentől, aztán vándorlás a pusztában, s végül megérkezés és otthonra lelés nála. Most ki-ki nyugodtan elgondolkozhat egy pillanatig afelől, ő maga hol is tart ezek közül. Távol Istentől, vándorlás a pusztában, és otthonra-lelés benne és általa.

 

Mikor erről az alapvető életkérdésről gondolkodunk, ne kerülje el figyelmünket az sem, hogy ez a bibliai történet nem egy magányos zarándokútról szól, hanem olyasmiről, amiben fontos szerepe van az összetartozásnak. Nem az a középponti ügy és jelszó, hogy csináljon mindenki, amit éppen akar, senki ne szóljon bele, semmi köze hozzá, ki-ki hogyan boldogul. Egy másik jelszó érvényes; az emberek éppenséggel arra szövetkeznek, hogy segítsék egymást, jelenlétükkel enyhítsék egymás számára a pusztaság kitettségét, veszélyeit, vagyis nagyon is jelen vannak egymás számára. Nem azon vannak, hogy elszigeteljék magukat a többiektől, hogy jó távol legyenek az emberektől, lehetőleg köszönni se kelljen senkinek – hányszor vágyik az ember ilyesmire – hanem azon vannak, hogy hordozzák egymást, éljenek egymásért.
Gondolkozzunk most együtt erről a többletről, amiről a vándorló Isten népe ma is taníthat minket: az összetartozás ügyének nagy témájáról. Talán észrevehetjük, hogy itt egy kijelentést kapott népről van szó, nem úgy általában egy embercsoportról. Olyan emberekről, akiknek a szívét, legalább a vezetőjük szívét – és ők hallgattak a vezetőikre – megérintette az örökkévaló Isten igazsága, üdvözítő akarata, és ezek az emberek ennek a jegyében keltek útra. Kijelentést kapott nép voltak, valami többet tudtak.
A világi tudás többnyire elválasztja az embereket. A tudós meg az egyszerű polgár nem nagyon tud mit kezdeni egymással, sokszor még kifejezéseik, a nyelvük is más, alig értik egymás beszédét. A középkori “Comedia de l’arte” jellegzetes figurája volt a “Dottore”, a tudós ember, aki minduntalan idegen szavakat kevert a beszédjébe. A többiek tisztelték is, meg mosolyogtak is rajta: sajátos figura volt a maga tudományával. Olyan “sokat tudott”, hogy kiszakadt a többiek közül, vagy ő mindenesetre azt gondolta, hogy sokat tud. A világi tudás sokszor elválaszt embereket egymástól, de “Isten tudása”, az ő megismerése, a mennyei tudás összeköti az embereket. Minél többet tud valaki Istenről, annál fontosabb számára a másik ember. Aki kijelentést kapott, csak egy kicsit is bepillantott Isten szeretetének világába, az ott akkora világosságot, töltést kap, hogy lehetetlen, hogy folytatásként azon lenne, hogy hátat fordítson a többieknek, még jobban és jobban elszigetelje magát. Az Isten-ismeret összekapcsol, ahogyan az Istennek való engedetlenség elválasztja már Ádámot és Évát is egymástól: azonnal vádolni kezdik egymást, amint teremtő Uruktól elszakadnak, létük alapját megtagadják.
Az Isten-ismeret összekapcsol. Milyen szép jelei vannak a Szentírásban: emlékezhetünk Filepre és a szerecsen komornyikra, úgy lehet egészen más nyelvet beszéltek: vagy Péterre és Kornéliuszra, akik bizonyosan más nyelveket beszéltek, hiszen Péter, az írástudatlan halászember hogyan tudott volna latin nyelven – és megértették egymást! Saját napi tapasztalatom, hogy azok, akik valóban közeledtek csak egyetlen lépéssel is Isten szeretetéhez, azok a felekezeti határok felett is fölismerik és szeretik egymást, nem pedig lőnek, robbantanak, mint ahogy a mai hírekben minduntalan ilyesmiről hallunk, éspedig vallási ürügyekkel. Mintha embereket szembeállíthatna az Isten-ismeret!

 

Arról van szó, hogy egyik fél sem ismeri az Urat, ha lőnek és robbantanak. Az Isten-ismeret nem hátráltatni, kiszorítani akaró erőket mozgósít bennünk, hanem éppen arra tanít, hogyan kereshetjük egymás javát. Úgy hiszem mindnyájunknak van ebben szégyenkezni valónk, nemcsak a világ forró pontjain élőknek. Milyen messzire tudunk egymástól szakadni, állítólagos hívő emberek! Isten népének szégyene a békétlen család, munkahely, ha ott csak egyetlen hívő keresztyén, Krisztus-követő is van. Ha minket is sodor magával az emberi gondolkodásnak ez az áramlata, ami nem akar tudni másról, mint hogy minden magánügy, és senkinek semmi köze hozzá, hogy mit gondolok, akarok, hogyan élek, hogyan boldogulok. Akik földi életük útját Isten megismerésének tekintik, azok számára fontos az összetartozás. Tudnak együtt indulni és együtt megállni, tudnak együtt kiáltani imádságban Istenhez, amikor eljön a megpróbáltatás ideje, és tudják együtt hordozni az elesőket, gyámolításra szorulókat, vigaszt keresőket, a megöregedetteket, betegeket, a lelkileg megrokkantakat, a megkeseredett szívűeket. Itt tartunk-e testvérek, ilyen-e a gyülekezetünk?
Ne kerülje el figyelmünket az sem, amit a vándorló közösség szimbolikus középpontjában, a szent sátorban látunk: áldozati oltár, ami a hálaadás helye; gyertyatartó, ami Isten világosságának a tanításban meg az igehirdetésben a jelenlétére utal; és igen, mosdómedence, a megtisztulást lehetővé tevő rézüst! Erről az utóbbiról, a mosdómedencéről az juthat eszünkbe, hogy Istenhez ma is csak megtisztuló szívvel lehet közeledni. Csodálkozunk, hogy hallgat az Úr, mikor mi magunk természetesnek vesszük, hogy nem beszélünk igazat, indulataink eltorzítják a valóságot ajkunkon, természetesnek vesszük az erőszakot, amivel a nálunk gyengébbek felé fordulunk, magától értetődő az önzés, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, nem szorul magyarázatra a szerzési vágy. Természetes, hogy mindenki többet akar keresni és kevesebbet dolgozni, legszívesebben munka nélkül, nyeremények által lenne gazdag. Azzal mérjük magunkat és másokat is, hogy mi tapad hozzánk a megszerezhető dolgokból. Mennyi mosdani valónk van, testvérek! A kijelentés sátrában ott a medence, ha valaki tényleg az Úrhoz közeledne, hát mossa csak meg magát bátran! A nyári meleg idején milyen jó érzés egy fáradt, izzadt embernek megmosdani tiszta vízben. Ne féljünk a lelki megmosódástól sem, szükségünk van rá és még nagyobb gyönyörűség! Maga Isten mossa meg azokat, akik ezt tőle kérik.
Milyen tanító szívvel mondta Jézus Péternek: “Semmi közöm hozzád, ha meg nem moslak téged.”  (Ján 13,8) Jézusunk bűntörlő, valóban “teljes” áldozata után megannyi megkeresztelt, a megtisztulás jelével megjelölt embernek legyen emlékeztető üzenetté: van “mosdómedence”, van megtisztulás Isten sátorában! Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Nem azért jött az Embernek Fia, hogy elveszítsen, hanem hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.

 

Végül még egy fontos kép: éjszaka tűzoszlop, nappal felhőoszlop, vagyis irány és vezetettség. Nagy szavak, szinte nem tudunk mit kezdeni velük, de gondoljunk csak arra, ami mindnyájunkhoz közel van: a gondokra. Miért szenvedünk olyan sokat tőlük? Mert a gondok idején először mindig a részletkérdéseket akarjuk megoldani, és elfelejtkezünk életünk valóban fontos ügyéről: Isten királyi uralmáról, “országáról”. A tűzoszlop emlékeztessen most bennünket is, hogy még az éjszakai pihenésnél is lehet fontosabb, hogy elindult a tűzoszlop. Akkor tehát fel kell kelni és indulni! Önfegyelmet is kell tudni gyakorolni Isten országa ügyében. A fő irány legyen célban, hogy Istenre figyelünk, ő vezet minket, és ehhez képest minden, de minden másodlagos. Ha ez tényleg így van, akkor Isten gyermekei nem “gondban” vannak, hanem viszonyulnak a gondhoz – ahogy azt mostanában kedvenc szerzőm, Eckhart mester megfogalmazza. Viszonyulnak a gondhoz, nem “gondban” vannak. Míg ő nélküle elborít a gond, betölti lelkünket, addig a tűzoszlopra figyelve megtapasztaljuk, hogy lesz manna, ha éhesek vagyunk, ivóvíz a sziklából, és még a mérges kígyók idején is van menekvés, még akkor is, ha a “halál fullánkjával rettentsen”.

 

Ne vesszünk el az élet részletkérdéseiben, a sorrend ez: Keressétek először Istennek országát, és minden egyéb megadatik nektek. Ha nem keressük, vagy nem először keressük Isten országát, akkor uralkodnak rajtuk a gondok, elborítanak a kételyek, és ez egészen természetes, hogy így van. Ma is előttünk megy a “tűzoszlop”, a feltámadott Jézus. Ahol ő jár előttünk, ott akár a hullámok hátán is járhat az ember, ahogy Péternek megadatott, csak figyeljünk rá. Azt ígérte, ahol csak ketten is egy akaraton vannak az ő nevében, kérjenek, amit akarnak, mennyei Atyja megadja azt. Milyen más így vándorolni a pusztában! Mert hogy az ember földi élete “pusztai vándorlás”, ehhez kétség nem fér. Akkor is az, ha autópályákon száguldunk, ha a lakásunk gépekkel és automatákkal van tele, ha a világ végére egy másodperc alatt üzenetet tudunk küldeni – “Csak vándorút az életem”, mert embernek lenni annyi, mint sivatagban vándorolni. Nincs mit szépíteni ezen. De ne felejtsük, hogy mi abban különbözünk minden más “sivatagi vándortól”, hogy tudjuk, van hazánk, otthonunk, és megérkezünk, mert helyet készített számunkra megváltó Urunk.

 

Így legyen hát fontossá ez a mondat: Ha nem szállt föl a felhő, nem indultak el ők sem. Pedig mondhatták volna: menjünk, menjünk – ezzel is közelebb vagyunk a megígért földhöz, ne vesztegeljünk fölöslegesen! Ó, mennyi türelmetlenséggel rontjuk ma is Istenünk szép terveit, amikor csak mi osztjuk be időnket, útitervünket, mert az ember mindig “okosabb”, többre tartja a maga nagy bölcsességét annál, amit Isten ad neki. “Ha nem szállt föl a felhő, nem indultak el ők sem.” Tudni nem cselekedni! Milyen fontos tudomány az aktív időkben! Tudni csöndben maradni, mikor kikívánkozik az emberből a szó, a bántás és ítélet. De jó annak, aki tud nem beszélni, ha az a szó nem Istentől lenne! Tudni nem intézkedni, amikor pedig az olyan kézenfekvő lenne, azonnal, hirtelen, gyorsan, hiúságunk, sértettségünk jegyében, nem dönteni, amikor az nem Isten Szentlelkétől lelkedzett, csak saját fontosságunk hangsúlyozása van mögötte. Mennyi fontoskodó teszi a világot nehezen elviselhetővé, mi magunk is közöttük vagyunk olykor. Tudni nem megsértődni, amikor csak hiúsági dolgok forognak kockán, semmi egyéb. Tessék megfigyelni, hogy az emberek között a legnehezebben éppen a hiúságon esett karcolások gyógyulnak, pedig hát hol vannak ezek az Isten-országa ügyéhez képest.

 

Testvérek, akik Istentől hívást, “kijelentést” kaptak, azok nem távolodnak egymástól, azoknak egyre fontosabb az összetartozás, a közösség. A gyülekezet, az anyaszentegyház, a nemzet, amihez tartozunk, és a világ közössége, amelynek tagjai vagyunk. A “gyülekezet sátorában” ott a mosdómedence, a megtisztulásra, amire mindig mindnyájunknak szüksége van. Ha Mózes és Áron fiainak szüksége volt, akkor nekünk éppen úgy. Végül a legfontosabb, Isten vezetése. A felhőre és tűzoszlopra vonatkozó tudásunk. Őrizzük, figyeljük, és mások lesznek a mindennapjaink. Gondjaink nem fognak elborítani, elég lesz “minden napnak a maga baja”. Hogy mi is idáig jussunk összetartozásban, megtisztulásban, vezetettségében – segítsen minket Isten! Ámen.

 

Imádkozzunk !

Istenünk, köszönjük az ige biztatását. Azt kérjük, hogy mi is hadd örvendezzünk a testvéri összetartozásnak, hogy nem magános keresztyének vagyunk. Köszönjük a gyülekezetet, az anyaszentegyház közösségét, segíts minket értékelni egymásban a testvért. Kérünk szívünk tisztulásáért azokkal az erőkkel is meg tudjunk küzdeni, amik erősebbek nálunk. Adjál érzékeny füleket és látó szemeket vezetésed iránt, és adjál elnéző és megbocsátó lelkületet abban, ami embertársaink gyarlóságaival kapcsolatos. Segíts minket, hogy belülről akarjunk szépek lenni. Megköszönjük segítségedet, hogy iskolánk építésének újabb szakaszát végezhettük el. Legyen áldó szereteted az ott szolgáló tanárokkal, és az ott tanuló ifjakkal. Imádkozzunk felelősen gondolkodó új nemzedékért, amely nem csak művelni, hanem őrizni is tudja a tőled kapott kertet, az élet lehetőségeit a földön. Imádkozunk városunkért, országunkért, elöljáróinkért. Legyen a te vezetésed egyre több embernek fontos nálunk és szerte a világban. Kérünk, hallgasd meg imánkat és járj előttünk a most következő hét napjain is, ahogy megígérted tiéidnek! Ámen.