Csak vándorút az életem

Igehirdetés 2001. augusztus 12.

Csak vándorút az életem

 

Lekció: 2Móz 40,16-35
Textus: 2Móz 40,36-38

“Valahányszor fölszállt a felhő a hajlékról, útnak indultak Izrael fiai egész vándorlásuk alatt. Ha nem szállt fel a felhő, nem indultak el ők se, amíg föl nem szállt, mert nappal az Úr felhője volt a hajlékon, éjjel pedig tűz volt rajta. Izrael egész háza látta ezt vándorlása egész idején.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy úgy rendezted be emberi életünket, hogy nemcsak munkálkodásra van benne idő. Köszönjük a hetedik napot, amely íme ismét eljött, és amit hittel hisszük, azért adtál, hogy egész szívünkkel feléd fordulhassunk. Szeretnénk ma valóban közeledni hozzád, aki örök világosság és teremtő szeretet vagy! Megrettenünk, ha mi, véges és mulandó lények terád gondolunk, aki örök és végleges létezés, mindent betöltő, kimondhatatlan valóság vagy. Ma is szavaddal teremtesz, az új ember szíve saját kezed műve. Használd fel az emberi beszédet, a hirdetett igét, hogy elgondolkozhassunk, megtorpanjunk, és vezetésed szerinti, igaz úton induljunk tovább. Tudod, hogy védjük rögeszméinket, vélt igazunkat – zökkents ki most a megszokott sínekről, adj fényeddel átjárt, erővel, szeretettel és józansággal áldott vasárnapot, aminek erejével másképpen telnek majd a hétköznapok. Segíts minket megváltó Krisztusunkért! Ámen.

 

Igehirdetés

Aki figyelemmel követi az európai országok törvényhozását, azt veheti észre, hogy egyre több és több jogot rendelnek a magánemberhez. Amit régebben szabályoztak, megmondták, hogy jó vagy rossz, azt most átadják az egyén hatókörébe – döntse el maga, mi a helyes és mi nem. Ez a tendencia arra utal, hogy a közgondolkodás, amit a törvényhozás követni szokott, ebbe az irányba mozdul: még több jogot és felelősséget az egyénnek, mint valaha.

A legfőbb érték láthatólag az egyes ember boldogsága, vágyainak beteljesedése, miközben életünket megmaradásában veszélyeztetik félelmetes erők: túlnépesedés, globális felmelegedés, az emberi élet alapvető biológiai rendjének megbontása – és még egy sor rossz jel. Egymásnak feszül a két ügy: egyik oldalon az egyes ember, akinek “egyetlen élete” van – a másik oldalon pedig az emberiség, ami egyre inkább tudatában van, hogy nem lehetünk meg sem egymás nélkül, sem pedig egymás kárára.

Úgy hiszem, nem az a baj, hogy az egyén élete és boldogulása van a középpontban, hanem inkább az, hogy nem elég színvonalasan van a középpontban. Emberek elhiszik, hogy boldogulni annyi, mint szerezni és fogyasztani, ambiciózusabb ember ehhez még hatalmat is szívesen gyakorol. Csakhogy ezek mind “kívül” vannak, márpedig az ember boldogulása nem abban van, hogy mit aggat magára, milyen a viselete, a háza, a közlekedési eszköze, hanem sokkal inkább abban, hogy a szív elrejtett emberében mivé fejlődik, ki lesz belőle. Nem birtokolni, hanem lenni – mondja tömören egy 20. sz.-i gondolkodó (E. Fromm) – és igaza van.

A magunk hite alapján mi azt is hozzátesszük, hogy az ember földi vándorútja születésétől végig Isten megismeréséről szól, ez egyetlen lényegi tartalma. Ehhez képest minden másodlagos. Ezért jó odafigyelnünk a bibliai történetre, amelyben egy egész nép vándorol a rabszolgaságtól a “megígért föld”, az Isten-közelség – az otthonosság irányába. Ezek útjának jól megkülönböztethető állomásai: távol Istentől, vándorlás a pusztában, s végül megérkezés és otthonra lelés – őnála. Ki-ki nyugodtan elgondolkozhat, saját maga hol is tart ezek közül. Távol Istentől, vándorlás a pusztában, és – otthonra találás őbenne.

Ne kerülje el figyelmünket, hogy a bibliai történet nem egy magányos zarándokról szól, hanem olyasmiről, amiben nagyon is fontos szerepe van az összetartozásnak. A középponti jelszó nem az, hogy csináljon mindenki, amit éppen akar, senki ne szóljon bele, semmi köze hozzá, ki hogyan boldogul. Emberek éppenséggel arra szövetkeznek, hogy segítsék egymást, jelenlétükkel enyhítsék egymásnak a pusztai kitettségét, veszélyeit – vagyis nagyon is jelen vannak egymás számára! Nem azon vannak, hogy elszigeteljék magukat, jó távol legyenek a többiektől, lehetőleg köszönni se kelljen senkinek – hányszor vágyik ilyesmire az ember – hanem, hogy hordozzák egymást, éljenek egymásért!

Gondolkozzunk most erről a többletről, amiben a vándorló Isten népe ma is taníthat minket: az összetartozás nagy témájáról. Észrevehetjük, hogy itt egy kijelentést kapott népről van szó, nem általában egy embercsoportról. Olyanokról, akiknek szívét, de legalább a vezetőjük szívét – és hallgattak a vezetőikre – megérintette az Örökkévaló üdvözítő akarata, s ők ennek jegyében keltek útra. Kijelentést kapott nép voltak – valami többet tudtak!

A világi tudás többnyire elválasztja az embereket. A tudós és  az egyszerű polgár nem nagyon tud mit kezdeni egymással, sokszor még kifejezéseik, a nyelvük is más, alig értik egymás beszédét. A középkori “Comedia de l’arte” jellegzetes figurája volt a dottore, a tudós – aki minduntalan idegen szavakat kevert a beszédjébe. A többiek tisztelték, meg mosolyogtak is rajta: sajátos figura volt tudákos modorával. Olyan “sokat tudott”, hogy kiszakadt a többiek közül – ő maga mindenesetre azt gondolta, sokat tud…

A világi tudás sokszor ilyen: elválaszt embereket – ám a mennyei tudás, Isten megismerése  összeköt. Minél többet tud valaki őróla, annál fontosabb számára a másik! Aki kijelentést kapott, csak egy kicsit is bepillantott Isten szeretetének csodás világába, az olyan világossághoz jut, hogy lehetetlen, hogy folytatásként hátat fordítson a többieknek, jobban és jobban elszigetelje magát. Az Istennek engedetlenség elválasztja már Ádámot és Évát: vádolni kezdik egymást, amint teremtő Uruktól elszakadnak, létük alapját megtagadják. Az ő ismerete azonban összekapcsol embereket: “Nézzétek, hogy szeretik egymást…!” – mondták az első keresztyénekről.

Szép jelei vannak a Szentírásban, hogy az Isten-ismeret összekapcsol. Emlékezhetünk Filepre és az etióp főemberre, akik talán .más nyelvet beszéltek, vagy Péterre és Kornéliuszra, akik bizonyosan, hisz Péter, az írástudatlan halászember hogyan tudott volna latinul – mégis pompásan megértették egymást! Napi tapasztalatom, hogy akik egyetlen lépéssel közeledtek Isten szeretetéhez, azok a felekezeti határok felett is fölismerik és szeretik egymást, nem pedig lőnek, robbantanak, amint a napihírekben minduntalan halljuk, éspedig “vallási” ürügyekkel… Mintha embereket egyáltalán szembeállíthatna Isten-ismeret: a fanatizmusnak egyáltalán semmi köze sincs őhozzá!

Arról van szó, hogy egyik fél sem ismeri az Urat, ha egymásra lőnek és robbantanak! Az Isten-ismeret nem hátráltató és kiszorító erőket mozgósít, hanem éppen arra tanít, hogyan kereshetjük egymás javát. Mindnyájunknak akad ebben szégyenkezni valónk, nemcsak a világ forró pontjain élőknek. Milyen messzire tudunk egymástól szakadni, állítólag hívő emberek!

Isten népének szégyene a békétlen család, marakodó munkahely – ha ott csak egyetlen hívő keresztyén, Krisztus-követő is van! Ha minket is sodor már magával az emberi gondolkodásnak ez az áramlata, ami nem akar tudni másról, mint hogy minden magánügy, senkinek semmi köze hozzá, mit gondolok és akarok, hogyan élek. Akik földi életük útját Isten megismerésének tekintik, azok számára fontos az összetartozás. Tudnak együtt indulni és együtt megállni, tudnak együtt kiáltani imádságban Istenhez, ha eljön a megpróbáltatás ideje, és tudják együtt hordozni az elesőket, gyámolításra szorulókat, vigaszt keresőket, a megöregedetteket, betegeket, a lelkileg megrokkantakat, a megkeseredett szívűeket. Itt tartunk-e testvérek, ilyen-e a saját gyülekezetünk?

Ne kerülje el figyelmünket az sem, amit a vándorló közösség szimbolikus középpontjában, a szent sátorban látunk: áldozati oltár, ami a hálaadás helye; gyertyatartó, ami Isten világosságának a tanításban meg az igehirdetésben a jelenlétére utal; és igen, mosdómedence, a megtisztulást lehetővé tevő rézüst! Az utóbbiról eszünkbe juthat, hogy Istenhez ma is csak megtisztuló szívvel lehet közeledni.

Csodálkozunk, hogy hallgat az Úr, mikor mi magunk természetesnek vesszük, hogy nem beszélünk igazat, indulataink eltorzítják a valóságot, természetesnek vesszük az erőszakot, amivel a gyengébbek felé fordulunk, magától értetődő az önzés, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, nem szorul magyarázatra a szerzési vágy… Természetes, hogy mindenki többet akar keresni és kevesebbet dolgozni, legszívesebben munka nélkül, szerencsejáték-nyeremények által lenne gazdag mindenki. Azzal mérjük magunkat és másokat is, hogy mi tapad hozzánk a megszerezhető dolgokból.

Mennyi mosódni valónk van, testvérek! A kijelentés sátrában ott a medence: ha valaki tényleg az Úrhoz közeledne, hát mossa meg magát! A nyári meleg idején milyen jó érzés a fáradt, izzadt embernek megmosdani tiszta vízben… Ne féljünk a lelki megmosódástól sem: szükségünk van rá, és bizony, még nagyobb gyönyörűség! Maga Isten mossa meg azokat, akik ezt tőle – kérik.

Milyen gyöngéd, tanító szívvel mondta Jézus Péternek: “Semmi közöm hozzád, ha meg nem moslak téged…”  (Ján 13,8) Jézusunk bűntörlő, valóban teljes áldozata után megannyi megkeresztelt, a megtisztulás jelével már megjelölt embernek legyen emlékeztető üzenetté: van mosdómedence, van megtisztulás Isten sátorában! Közeledjetek Istenhez, s közeledni fog hozzátok! Nem azért jött az Embernek Fia, hogy elveszítsen, hanem hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett…! (Jak 4,8  Luk 19,10)

Végül még egy fontos kép. Éjszaka tűzoszlop, nappal felhőoszlop – vagyis irány és vezetettség. Nagy szavak, szinte nem tudunk velük mit kezdeni. De emlékezzünk csak arra, ami mindnyájunkhoz közel van: a gondokra. Miért szenvedünk olyan sokat tőlük? Mert azok idején először mindig a részletkérdéseket akarjuk megoldani, s elfelejtkezünk életünk valóban fontos ügyéről: Isten országáról. A tűzoszlop juttassa eszünkbe, hogy még az éjszakai pihenésnél is van fontosabb: ha az elindul! Akkor föl kell kelni és indulni.

Isten országa ügyében kell tudni önfegyelmet gyakorolni. A fő irány legyen a célban: Istenre figyelünk, ő vezet – ehhez képest pedig minden, de minden másodlagos. Ha ez így áll, akkor Isten gyermekei nem “gondban vannak”, hanem viszonyulnak a gondhoz – ahogy azt mostanában kedvenc szerzőm, Eckhart mester fogalmazza.

Viszonyulnak a gondhoz, nem pedig gondban vannak. Míg nélküle az elborít, egészen betölti lelkünket, addig a tűzoszlopra, Urunk jelenvalóságára figyelve megtapasztaljuk, hogy lesz manna, ha éhesek vagyunk, ivóvíz a sziklából, és még a mérges kígyók idején is van menekvés – ha a “halál fullánkjával rettentsen”

Ne vesszünk hát el az élet részletkérdéseiben. A sorrend ez: “Keressétek először Istennek országát, és minden egyéb megadatik nektek.” (Mát 6,33)  Ha nem így keressük Isten országát, uralkodnak el rajtuk a gondok, borítanak el a kételyek – s természetes is, hogy így van. Ma is előttünk halad azonban a tűzoszlop: feltámadott Jézusunk! Ahol ő megy előttünk, a tenger hullámain is járhat az ember, ahogy Péternek megadatott.

Azt ígérte, ahol “….ketten közületek egy akaraton vannak az én nevemben minden dolog felől, kérjenek, amit akarnak, mennyei Atyám megadja nekik!” (Mát 18,19) Milyen más így vándorolni a pusztában! Mert hogy az ember földi élete pusztai vándorlás, ehhez kétség nem fér. Akkor is az, ha autópályákon száguldunk, lakásunk gépekkel és automatákkal van tele, ha a világ végére egy másodperc alatt üzenetet tudunk küldeni. “Csak vándorút az életem” – mert embernek lenni annyi, mint sivatagban vándorolni, ezen nincs mit szépíteni. De ne felejtsük, mi abban különbözünk minden “sivatagi vándortól”, hogy tudjuk: van hazánk, otthonunk, s egyszer megérkezünk – számunkra helyet készített Megváltó Urunk! (Ján 14,3)

Így legyen hát fontossá a mondat: “Ha nem szállt föl a felhő, nem indultak el ők sem…” Pedig mondhatták volna: menjünk, menjünk – ezzel is közelebb vagyunk a megígért földhöz, ne vesztegeljünk fölöslegesen! Ó, mennyi türelmetlenséggel rontjuk Istenünk szép terveit, amikor csak mi osztjuk be időnket, útitervünket – mert az ember mindig okosabb, többre tartja a maga bölcsességét annál, amit Isten ad neki.

Ha nem szállt föl a felhő, nem indultak el – tudtak nem cselekedni! Milyen fontos tudomány az aktív időkben! Tudni csöndben maradni, mikor kikívánkozik az emberből a szó, a bántás és ítélet. Milyen jó annak, aki tud nem beszélni, ha az a szó nem Istentől lenne! Tudni nem intézkedni, pedig az oly kézenfekvő lenne, azonnal, hirtelen, gyorsan. Nem dönteni, mikor az nem Isten Szentlelkétől lelkedzett, csak fontosságunk hangsúlyozása…

Mennyi fontoskodó teszi a világot nehezen elviselhetővé – s magunk is közöttük vagyunk olykor. Tudni nem megsértődni, amikor csak hiúsági dolgok forognak kockán. Tessék megfigyelni, az emberek között a legnehezebben éppen a hiúságon esett karcolások gyógyulnak – pedig hol vannak ezek Isten országa ügyéhez?

Akik Istentől hívást, kijelentést kaptak, azok nem távolodnak egymástól: nekik egyre fontosabb az összetartozás. A gyülekezet, az anyaszentegyház, a nemzet – a világ közössége is. A gyülekezet sátorában ott a mosdómedence megtisztulásra, amire mindig, mindnyájunknak szükség van. Ha Mózes és Áron fiainak szükséges volt, nekünk nem kevésbé az.

Végül a legfontosabb: Isten vezetése, a felhőre és tűzoszlopra vonatkozó tudásunk. Őrizzük ezt, figyeljünk őrá: s mások lesznek a mindennapjaink. Gondjaink nem fognak elborítani, tudunk hozzájuk “viszonyulni” – éppen elég lesz minden napnak a maga baja… (Mát 6,34) Hogy idáig jussunk összetartozásban, megtisztulásban, és vezetettségében is – ebben segítsen meg minket Isten! Ámen.

 

Fohász

“Csak vándorút az életem, míg majd hazámba érkezem,

Szent Jeruzsálem városába.

Mit fönn az Isten készített, szövetség vérre épített,

Hol ajkam majd csak őt imádja:

Csak vándorút az életem,

Míg majd hazám elérhetem.

 

Árván megyek az életen át, nem ismer itt a vak világ,

Ott várnak rám a hű testvérek.

Ott vár az égi szent sereg,

Ujjongva szolgálok neked,

És örökké csak érted égek:

Ó, Megváltóm jövel, siess,

Szívem csak tégedet keres.”  Ámen.

(410.dics. 1-2. v.)