Családi boldogság

2001. április 29.
dr. P. Tóth Béla

Családi boldogság

Lekció: Zsoltárok 128: 1-6
Textus: Zsoltárok 128: 5-6

“Áldjon meg téged a Sionról az Úr, hogy láthasd Jeruzsálem jólétét egész életeden át, és megláthasd unokáidat.”

Imádkozzunk!

Örökkévaló Isten, mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked az új tavasz ajándékát, az élet újrakezdődő mozgását, éledését. Köszönjük a gyülekezet lelki családját, ahol erőt meríthetünk és megtisztulhatunk igéd által. A régiek elmennek és újak állnak a helyükre, így van ez jól akaratod szerint. Megköszönjük az ifjak életét, bontakozó hitüket, ennek a mai napnak, a konfirmációnak örömét. Segíts minket, hogy élhessünk hálás lélekkel mindazzal az ajándékkal, amit igédben adsz nekünk. Engedd, hogy szívünk áhítata most feléd forduljon, hogy egészen neked szenteljük ezt a mai napot. Add Urunk, hogy tanulhassuk örök igazságaidat. Érints meg minket, formálj és erősíts bennünket a mi Urunk, Jézus Krisztus követésében! Ámen.

Igehirdetés

Ünnepi örömben gyülekeztünk össze a mai vasárnapon, amikor a különböző családok egyetlen nagy, lelki családdá lesznek Isten népeként, s együtt örülünk annak, hogy a gyermekek, akik közül legtöbben éppen ebben a templomban részesültek a szent keresztségben, most már mint ifjak, a felnőtt kor határán Isten színe előtt vallást tehetnek mindarról, amit ismeretben, tudásban, hitbeli gyarapodásban szereztek közöttünk. Ezen a vasárnapon éppen a család boldogságáról, mint Istentől adott ajándékról szól közöttünk az ige. Alig van aktuálisabb téma, hiszen a legtöbb emberi megoldatlanság és lelki éretlenség éppen a családban való feszültségekben jelenik meg. Éppen ott okoz boldogtalanságot, sebeket, ahol a legtöbb ajándékot adhatná egyik ember a másiknak, ahol a legközelebb vagyunk egymáshoz, ahol a leginkább egymásért kellene élnünk.

Egy ember földi életének kiteljesedése kevés dologban mérhető olyan bizonyosan, mint azon, hogy övéivel, szerettei körében, családjában milyen békességben és szeretetben él. Képes-e a családi boldogságra, el tudja-e kérni Istentől, el tudja-e fogadni tőle, mert hogy ez az ő ajándéka, ez nem kérdéses. A zsoltáros is ebből indul ki, amikor azt mondja “Boldog mindenki , aki féli az Urat.” Valóban ez az a lelki-szellemi alapzat, amire a békés emberi lelkület, és a pozitív, egymást segítő, támogató családi közösség épülhet, hogy legyenek emberek, akik “félik az Urat”.
Különös szó ez a Szentírásban. Azt jelenti: aki a helyén van Isten színe előtt, nincs szökésben előle. Nem háttal él, közömbösen vagy éppen távolodóban tőle, ahogy egy másik zsoltár kifejezi ezt: “Messze földről kiáltja lelkem felségedet!” Ez a távolság, hogy messzi szakadtunk életünk alapjától, forrásától – amivel szemben az Isten-félelem ráhangolódást, lelki közelséget jelent. Nem rettegést és remegő szívet – bár vannak állapotok, amikor az emberre igenis ráfér, hogy megdöbbenjen azon, hová jutott, mit tett és mit mulasztott. Olykor jó dolog, ha megretten az ember a saját állapotán.

Ám az “Isten-félelem” nem ezt jelenti. Rilkének van egy szép verse, amiben úgy mondja el kapcsolatát Istennel, ahogyan az inas mesterét figyeli. Arról szól ez a vers, hogy olyan közel van Istenhez, mint a kis legényke, aki a szomszéd szobában pihenő mesterét éjszaka is figyeli, hátha egyszer egy pohár vizet kér tőle. Ez a csendes ott-lét, a “keze ügyében lenni”, rendelkezésére állni, figyelni, hallgatni – ez az Isten-félelem igazi tartalma! A készenlét, amiből egészen bizonyosan jó dolgok fakadnak emberi kapcsolatokban is. Ahol ez a csöndes odahallgatás hiányzik, ott nem csoda, ha megkeményedik a szív az embertárs iránt, és már csak az önzés és a magunk nagy igazsága marad. Tanuljuk hát most, amikor a hitben növendékeink itt vannak közöttünk, tanuljuk mindnyájan, kicsinyek, nagyok, felnőttek és idősek ezt a készenlétet, ezt az odahallgató figyelést, mert boldog mindenki, aki “féli az Urat”!

“Kezed munkája után élsz” – folytatja a zsoltáros. Ez már a külső megjelenése annak, amikor az ember a helyes alapra építve külső életét is Istennek szentelten tudja élni. Jó dolog, ha külső cselekedeteink nem a levegőben lógva, hanem a megfelelő alapzatra épülve valósulnak meg. Ha van kapcsolat a cselekedet és a szív Istenre figyelése között. A munka tisztességéről van itt szó, amit a felnőttek jól ismernek: hogy nem is olyan könnyű egy-egy ködös, őszi reggelen elindulni a munkába, mikor az ember olyan fásult; vagy a forró nyári hőségben helytállni, mikor legszívesebben inkább egy nyaralóhelyen lenne. És nem csak kényszerűségből lehet tenni, hanem ahogy a zsoltár is mondja: Isten ajándéka, hogy tehetem. Nem vagyok kórházban, nem bénultam meg, nem ülök tolókocsiban, kezem-lábam egészséges, dolgozhatom, tehetem a dolgomat a családomért: “kezem munkája után élhetek”. Ezzel a hálás szeretettel végezzük-e munkánkat? Kedves ifjú testvéreim, szeretnénk benneteket arra biztatni, s szeretnénk tőlünk telhetően példát is adni nektek – bocsássátok meg ha nem mindig sikerül, de a szándékunk ez – hogy munkánkat, a megélhetésünkért is végzett munkánkat is Istennek való szolgálatként végezzük. “Kezed munkája után élsz” – akár az íróasztalnál, akár a gyárban, akár a mezőn munkálkodva, iskolában, hivatalban. Ha így végezzük, akkor elmondhatjuk róla, amit az apostol biztatása mond: “Atyámfiai, erősen álljatok mozdíthatatlanul, buzgólkodván mindenkor az Úrnak dolgában tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!” Nem hiábavaló a munka, ha Istentől való hivatásként és hálás szívvel végezzük, aminek igazi jutalma összesen annyi, hogy végezhetjük – s kenyér kerül a család asztalára, ruha, cipő van elegendő, még valamit félre is tudunk tenni. Mindez az ő ajándéka, akkor is, ha a magunk szorgalmából van, mert ő adja hozzá az erőt, tőle kaptuk az egészséget, de leginkább az ő ajándéka az élő hit, hogy ezt a munkát ő bízta ránk. Milyen más így végezni napi kötelezettségeinket!

S ezek után, hogy az igazi lelki szellemi fundamentumról, az Istenbe vetett bizodalomról beszél, majd pedig a mindennapokhoz tartozó megkerülhetetlen feladatainkról, jut el oda, hogy a földi élet kiteljesedésének szép koronáját, a családi boldogságot is megfogalmazza: “Feleséged olyan házadban, mint a termő szőlőtő, gyermekeid asztalod körül olyanok, mint az olajfacsemeték.” Gyönyörűséges kép! Van-e a gyümölcsök közül még egy, ami annyi örömet jelentene a keretek művelőinek, mint éppen a szőlő? Gyümölcse szívet-lelket gyönyörködtet: hitves és hitvestárs kapcsolata ennek képében jelenik meg itt. Gyermekek az asztal körül – akár a csupa lehetőséget jelentő olajfacsemeték! A régi keleten étel, gyógyszer, lámpásba való és sok minden más lett az olajból. Amikor valaki csemetéit ültette, a család jövendő gazdasági bázisát gyarapította. Milyen jó, hogy vannak gyermekeink, s Istennek legyen hála, egyre inkább meg is születhetnek. Egyre több a hívő ember, aki nem csak arra tekint, milyen márkát tud vásárolni, hány négyzetmétert és négyszögölt tudhat a magáénak – megszülethetnek a gyermekek is, és szülessenek is! Van-e nagyobb gazdagság a testvér-élménynél, hogy az ember már gyermekkorában tanulhat szeretetben alkalmazkodni, olykor harcolni is mindazért, amire szüksége van: a maga érvényesítéséért – mi ebből elfogadható, amit a közösség is jóváhagy, s mi az, amit jó letenni és nem magunkkal vinni a felnőttkorba. Milyen áldás, ha szeretetben, mint olajfacsemeték nőhetnek föl az új nemzedékek!
És az unokák, őket meglátni: ennél nagyobb ajándék már igazán nem is lehet. Mert amíg az ember csak szülő, addig a gondok minden nap jelen vannak, mikor pedig már gyermekeink gyermekei születnek, már boldog és megbékélt mosollyal tekinthetünk azokra – nem éltünk hiába! Íme, Isten áldása valósággá válik, “Sokasodjatok és szaporodjatok, és megáldotta őket”, ezt a Biblia első lapján olvassuk. “Meglátod gyermekeid gyermekeit”. Óvni és védeni kell a családi összetartozást, mert hatalmas erők dolgoznak ellene. Züllesztik, teszik elégedetlenné az ember lelkét. Alig van ma szellemi termék, ami ne kérdőjelezné meg, és oly kevés a hely, ahol erősítést, buzdítást, támogatást kap az ember! “Áldjon meg téged a Sionról az Úr, hogy láthasd Jeruzsálem jólétét egész élteden át, s megláthasd unokáid is!” – ezt az áldást mondja a zsoltár az érkező zarándoknak.

Mai ünnepi istentiszteletünkön mindnyájunkat ezzel gazdagít Isten igéje: Boldog, aki féli az Urat, azaz hallgat rá, figyeli és érzékeli üzeneteit, komolyan veszi indításait. Ezt a csöndes befelé figyelést jelenti az istenfélelem. Adja meg Urunk, hogy így tudjunk élni – hiszen bezárul az ember szíve, mindig újra ki kell azt nyitnunk! Erre való a vasárnap s az ünnep, hogy újra megnyíljon az ember szíve. Kezünk munkája után élünk, ez is az ő ajándéka. Ó, bárcsak tapasztalnánk, hogy jó dolog tőle vett hivatásként végezni kötelességeinket – milyen más gyümölcse terem így a munkának!

Végül az összetartozás – a hitves, gyermek, unoka, leginkább az ő áldásának jelei. Óvjuk és védjük gyermekeinket, amíg elérik a felnőttkort, mikor már a maguk gazdái tudnak lenni. Gondoskodjunk róluk a továbbiakban is értük mondott imádságokban, nekik mondott jó szóban, hogy lelki növekedésük meg ne álljon, hanem az istengyermekségig eljusson, hiszen erről szól az egész Szentírás is: Aki bennem hisz, az én parancsolataimat megtartja. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, imádkozunk a konfirmáló fiatalokért, hogy lélekben tovább növekedjenek, téged egész szereteteddel megismerjenek, és hozzád közel legyenek, amikor életük fontos döntéseit meghozzák. Megköszönjük a szülők szeretetét, amivel nevelték gyermekeiket, megköszönjük az ifjak életét és egészségét, s azt, hogy íme, készülhetnek a felnőtt életre. Segítsd őket, hogy szent komolysággal az igaz úton járhassanak, el ne sodorja őket a tanításnak akármi szele. Légy vigaszuk szomorúságukban, erejük a kísértésben, világosságuk a világ és az élet sötétségében. Erősítsd meg őket áldó szereteteddel, s mindnyájukra töltsd ki Szentlelked erejét! Ámen.