Igehirdetés 2009. július 5.

De ti kik vagytok?

 

Lekció: Csel 19,8-20

Textus: Csel 19,18-20

„A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket. Azok közül sokan, akik a varázslást űzték, összehordták a könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Mikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték. Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hozzád jövünk és előtted hajtjuk meg fejünket, akitől minden jó, sőt akitől minden próbatétel is származik. Az elmúlt héten is volt mit ennünk és mivel ruházkodnunk; köszönjük a hajlékot, amit fejünk fölé adtál, és szeretteinket, aki közösségében oltalmat találhattunk. Megvalljuk, elsodortak életünk eseményei és kevés volt a pillanat, amikor bensőséges közelségben lehettünk teveled. Adsz most nekünk egy egész órát, amit erre készítettél el – táplálj igéd lelki kenyerével úgy, hogy élhessünk abból a feladatok és a tennivalók idején. Szeretnénk igazán találkozni teveled – add ezt meg a szív szerint keresőknek! Ámen.

 

Igehirdetés

Két kép jelent meg az előbb a szemünk előtt. Az egyikben azt láthattuk, amint emberek fejvesztetten, meztelenül és megsebesítve rohannak ki egy házból. Beteg lelkű emberekből “ördögöt akartak űzni” – de az nem sikerült nekik. A dühöngő, akit meg akartak gyógyítani a Jézus nevével rájuk rohant, leteperte őket a földre, erőt vett rajtuk, és végül annak örülhettek, hogy életüket megmenthették. A másik kép egészen eltérő hangulatú. A Cselekedetek könyvében háromszor is előfordul, hogy a szentíró boldogan felkiált, ezúttal éppen Efézusban: „…az Úr ereje által az ige pedig hatalmasan terjedt és megerősödött.”

Ellentétes töltésű képek – holott ugyanabban a történetben fordulnak elő. Az egyik konfliktus és csúfos kudarc, a másikban viszont boldog és örvendező a felkiáltás: de jó, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogyan alakulnak… Miért van konfliktus az egyik helyen, és örvendező, boldog felkiáltás a másikon?

A választ a történetben találjuk. Emberek látták, hogy a Pál testéről való kendők, ha elviszik azokat betegekhez, enyhülést vagy gyógyulást is hoznak. Pál fejkendője lehetett az, amit a napsütés ellen magára terített, s a nagy melegben letörölte verítékét. A jótékony igyekezet, hogy legalább az apostol ruhadarabját vigyük el egy régóta beteghez a gyülekezet körében, ahova ő maga most nem tud eljutni, az ő szeretett lényének személyes jelenlétét hivatott pótolni – s tudjuk, ilyesmi néha valóban sokat jelent egy beteg lelki könnyebbedésének, közvetetten akár fizikai gyógyulásának szempontjából is. Rengetegen jöttek a környékről Pálhoz, mindenki beszélni akart vele, mindenki tanítást kért tőle. Nem neki kellett abban a két efézusi évben körbejárnia s téríteni, mert olyan lett ott a híre, hogy tódultak hozzá az emberek.

Ezt irigyelték meg tőle vándor ördögűzők, s kezdték el az általa emlegetett csodálatos nevet, a Jézusét immár ráolvasás formájában használni. Az ő nevében akarták „kényszeríteni” a gonosz lelkeket a távozásra – a történetben pedig halljuk, ez nem sikerült nekik. Azért nem, mert ők valójában nem voltak Jézusnál. Nem voltak megtért emberek, nem éltek őbenne – csak a gyógyító erőkre tartottak volna számot, amik kiáradását mindenki tapasztalta a keresztyének életében.

Ezt hívjuk mágiának: megváltoztatni a világot szellemi erők segítségével. Hatni, cselekedni, gyógyítónak vagy építőnek lenni rajtunk túli erők segítségével – anélkül, hogy a magunk életét megjobbítanánk. Amit Jézusnál látunk, ennek pontosan az ellentéte: nem fogott hozzá a kánai menyegzőben még saját anyja kérésére sem, hogy segítsen, pedig nagy baj volt, elfogyott a bor – amíg azt nem Atyjának engedelmeskedve tehette. Előbb szükséges a lélek Istennel való egysége – csak azután következhet a cselekvés! Jézus ezt a sorrendet hozta – s ez pontosan ellenkezője annak, ami a “mágia.”

Efézus ősidőktől a keleti kultúra egyik kapuja volt Európa felé. Itt mindig bőségesen akadtak mágusok, akik a “hatékony” varázsigéket könyvekbe foglalták, s pénzért árusították… Annyira így volt, hogy az ókori világban egyenesen “efézusi irat” volt a gyűjtőneve a mágikus szertartásokat és varázsigéket tartalmazó könyvtekercseknek!

Mi történik hát a dühöngő őrült kezei közül meztelenül és megsebesítve menekülés, meg a boldog, hálaadó felkiáltás között..? A lelki megújulás. Az, hogy embereknek nem csupán Isten ajándékaira van immár szükségük, hogy tegyen csodát és gyógyítson, meg adjon gazdagságot és lelki békét – hanem magára az Úrra: az ő jelenlétére és uralmára! Pál igehirdetése Isten országáról, királyi uralmáról szólt Efézusban is (Csel 19,8) – nem pedig sikeres élet és gyarapodás, csodák és meggazdagodás ígéretéről. Ami nagy különbség. Ha emberek eljutnak onnan, hogy az Úr ajándékaira sóvárognak egészen odáig, hogy már őt magát keresik – ott valóban lelki megújulás, megtérés történt!

Mert ez a megtérés lényege: először életre, boldogságra vágyni, vakon sóvárogni és néha még követelni is, ami nekünk jár – innen indul mindenki. Aztán belül történik valami fontos, s emberek eljutnak oda, hogy már nem csak ajándékokra tartanak számot, hanem magára az Ajándékozóra. Pontosan azért születtünk, hogy valamikor eljussunk Istenhez! Ahhoz, aki jelenlétét a csodálatos isteni szikra, a lélek formájában el is helyezte bennünk, de mi ennek a csodának fellelése helyett mindig csak a világban kutakodunk, kívül keressük a titkot… Ott űzzük a csodát, holott az kezdetektől fogva bennünk, tulajdon lényünkben lakik. Rátalálni erre a lélek-szikrára saját magunkban – ez a lelki megújulás, az Istenhez odafordulás kezdete!

Ma ezért azzal nézzünk szembe: csak ajándékok foglalkoztatnak, amiket az ég adhat, vagy már az, akit “az egek egei be nem fogadhatnak” – az Ajándékozó? Efézusban kegyes emberek élték a maguk vallási életét, szívesen hallottak az Úrról, aki mindeneket teremtett, Jézusról, aki kijelentette, milyen is ez az Úr, még a Szentlélek, a jelenlévő Isten felől is érdeklődtek – de mellette szívesen forgatták a varázsigéket tartalmazó könyvtekercseiket is. Azt halljuk azonban, hogy Szkéva fiainak tragikus kudarca fölébresztette őket. Elbeszélték és megvallották a maguk ilyesfajta mesterkedéseit, végül nyilvánosan elégették a mágiák tudományáról szóló tekercseiket. A „Jézus és a mágia” dologból egyedül Jézus lett számukra, pontosan úgy, mint a reformáció idején, amikor megszülettek a nagy jeligék: Sola Scriptura, sola gratia, sola fide – vagyis egyedül a Szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit: végeredményben Solus Christus, egyedül Krisztus!

Vajon a mi életünkben mit takar az „és”, amit az efézusiak közül olyan sokan odatettek a Jézus neve után? Jézus és a gyarapodás, mondanánk anyagias világunkban. Jézus és a hírnév, mondanánk a média uralta évszázadban. Jézus és a kényelem – mert hát mi mást is szolgáljon a tudomány és technika egész nagy hadserege…? S akad még egyéb „és” bőven, amit mindenki maga tud csak, őnála mit takar az.

Az efézusi “könyvégetés” azonban, s ezt nagyon fontos megjegyezni, teljesen más volt, mint a történelemben egy-egy uralmi rendszer dühödt szembefordulása az ő törekvéseit nem igazoló gondolatokkal. Itt emberek nem a mások könyveit, hanem a saját tulajdonukat égetik, mégpedig olyan értékben, amiből ezer rabszolgát lehetett volna vásárolni! Ekkora önkéntes áldozat csak ott születik, ahol emberek valóban rátalálnak a bennük lakó lélek-szikrára, s annak révén magára Istenre – aki onnét kezdve mindennél fontosabbá válik számukra. Ezt kívülről senkire ráerőltetni nem lehet – aki viszont egyszer megtalálja, boldogan és hálásan kiált fel, hogy az ajándékok, meg talán a megpróbáltatások sora után, végre megtalálta azt is, akitől jók és próbatételes dolgok egyaránt származnak, mert ő maga mindennek Ajándékozója…!

A történetnek van azonban egy nagyon egyszerű, mindennapi üzenete is. Szkéva nevű zsidó főpap egyáltalán nem is létezett soha, a nevet valamelyik szemfényvesztő találta ki. Vagyis akik heten az ő „fiainak” nevezték magukat, azok mind hazudtak! Látták, hogy a zsidók vallásában egy új és világszerte hatalmasan terjedő szekta keletkezett, ezek voltak a keresztyének, jelek és csodák történnek közöttük – s azt gondolták, hogy tekintélyt és tiszteletet fog parancsolni, ha magukat egy zsidó főpap fiainak állítják be. A „Szkéva” szó egyébként latinból ered, s az jelenti, hogy égi jel, jósjel.

De látjuk, hogy a hazugságra épülő, vagy azzal összefonódó ügy egyszer le kellett lepleződjön – a tapasztalat szerint előbb-utóbb ez a sorsa minden hazugságnak. Jó ügy hazugságra nem épülhet: ezt látjuk a történelemben, s ezt látjuk a saját országunk sorsában is. Szkéva fiai úgy lehet, magukat is áltatták egy darabig, talán ők maguk is elhitték, amit hazudtak – van ilyenre is példa elég! Ment az üzlet sokáig, szépen megéltek ebből a dologból. Hogy másokat áltattak, ameddig csak abból pénzük származott, az biztos. Végül azonban lelepleződtek, de hogy Efézusban mi lett a későbbi sorsuk, nem tudjuk.

A hívők között azonban, ezt olvassuk – sokan voltak, akiket az ő lelepleződésük indított önvizsgálatra s életük újragondolására. Nem csak saját kudarcainkból és lelepleződéseinkből lehet tanulnunk, hanem másokéból is – Efézusban mindenesetre ez történt! Elgondolkodtató, hogy nem is akárkiről, hanem magáról a Gonoszról mondta azt Jézus, hogy „mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja.” (Ján 8,44) A Jelenések könyve pedig az üdvöt egészen bizonyosan kizáró néhány dolog között említi a hamisságot: „…De kint maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és szólja a hazugságot.” (Jel 22,15) Megújulás, lelki talpra állás ott van, ahol az igazság visszakapja becsületét!

Van végül a történetnek egy nagyon szép, jövőbe mutató üzenete is. Éppen az, amint az apostol igehirdetését komolyan vevők maguk is tiszta szívvel fordultak a jövő felé. “Szkéva fiaitól” azt kérdezte a gonosz lélek, akivel nem tudtak szembeszállni, hogy ti kik vagytok? Jézust ismerem, Pálról is hallottam – de ti kik vagytok…? Azok ott csak hallgatni tudtak a kérdésre. Emlegethették volna ugyan a foglalkozásukat, megnevezhették volna szülővárosukat vagy a szüleik, felmenőik nevét – de itt messze nem erről volt szó, ez világos. Kik vagytok örökkévaló értelemben – ez volt a kérdés igazi tartalma! S ők nem tudták – egy nagy üresség volt a szívükben, csak hallgatni tudtak. Milyen szomorú lenne, ha jelentős döntéseink idején, vagy akár egykor, földi utunk végén is, mi is csak hallgatni tudnánk, ha valaki megkérdezi – de ti, ti kik vagytok? Igen, talán lehet ilyenkor mellékes dolgokat emlegetni, hivatkozni erre meg arra, s lehet hallgatni – de a válasz arról kellene szóljon, kik vagytok örökkévaló értelemben…!

A lelki útjukon egyszer valóban tiszta lapot nyitó emberek meg tudják ezt mondani. Bűnös ember vagyok, nem jobb, mint ezer más ember a városból, ahol lakom. De tudom azt is, hogy valaki engem olyan nagyon szeretett, hogy értem is imádkozott a kereszten, hogy el ne vesszek, hanem örök életem legyen…! S én ezt az ő végtelen nagy szeretetét egyszer az életemben komolyan vettem, a továbbiakra nézve egész sorsom alapjának fogadtam. Nincs is más mentségem sok-sok bűnömre, csak az ő végtelen jósága – de az mindenre elég. Én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Ő énbennem, én pedig őbenne vagyok! (Ján 14,20) Más fontosat magamról mondani nem tudok.

Hát ez a pár egyszerű szó különböztette meg az efézusi híveket a “Szkéva fiatól” – s ez különbözteti meg ma is őket a világ fiaitól, akik ezt még nem tudják elmondani. Amikor pedig el fogják tudni, ők is boldogan hirdetik majd, milyen nagyszerű az, ha „…az Úr ereje által az ige hatalmasan terjed és erősödik.” Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, légy áldott a megszólításért, amivel ébresztgeted népedet. Vágyunk rá, hogy igazán megtaláljunk, ha még nem találkoztunk veled, és vágyunk rá, hogy visszataláljunk hozzád, ha eltértünk a keskeny útról, ami az életre visz, s amire elhívtál bennünket. Nem csak ajándékaidat sóvároghatjuk immár, hanem téged magadat, hogy eljöjj és kijelentsd titkodat. Áldunk az igéért, amit megadsz a tiéidnek szemrehányás nélkül, valóban újra és újra – az ismételt hívásért, hogy a sok „és” után végre egyedül te légy fontos a lelkünknek. Segíts az igazság útján járni, távolíts el tőlünk minden hazugságot és hamisságot. Nyisd ki előttünk is a jövőt, amint Efézusban tetted, hogy mi is boldogan hirdethessük: a te erőd által az ige hatalmasan terjed és erősödik. Add, hogy ez a mi életünknek is értelmévé váljon, fényt és világosságot vessen botorkáló lábaink elé. Őrizd a tiéid szent igyekezetét, s áldd meg szívünk odaszánását azzal, hogy elfogadod és megszenteled azt! Ámen.