Dicsérem az Urat, amíg élek

Igehirdetés 2010. június 6.

Dicsérem az Urat, amíg élek

 

Lekció: Zsolt 146, 1-10

Textus: Zsolt 146,1-2

„Dicsérjétek az Urat! Dicsérd, lelkem, az Urat! Dicsérem az Urat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, szeretnénk mi is olyan élő hittel szólni imádságunkban, ahogyan a zsoltárostól halljuk, de megvalljuk, nagyon gyakran mi is csak emberekben reménykedünk. Pedig valóban te alkottad az eget, ami a fejünk fölött van és a földet, ami a lábunk alatt, meg a tengert és mindeneket. Te igazságot szolgáltatsz az elnyomottnak, kenyeret adsz az éhezőnek és kiszabadítod a foglyokat is a maga idejében. Kérjük, hogy nyisd ki vak szemeinket, egyenesítsd fel gerincünket, támogasd az árvát és az özvegyet gyógyító igéd és megszentelő Lelked által. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy ismerős a múltkorában különös köszönéssel lepett meg, amikor ezt mondta: Dicsérd az Urat! Meghökkentett ez a bibliai ihletettségű jó kívánság, amit egyébként mai igehirdetésünk alapjául is választottam a Zsoltárok könyvéből, ahol ezt sokszor megtaláljuk. Valóban, aligha van egyszerűbb jó kívánság ennél a pár szónál, hiszen aki már dicséri az Urat, aki eljutott eddig az állapotig, az boldog ember. Nem biztos, hogy egyébként mindene megvan az illetőnek, nem biztos, hogy az élete bővölködő, vagy akár csak minden tekintetben hiánytalan is volna, esetleg éppenséggel neki is volna oka elégedetlenségre vagy egyes dolgokban akár panaszra is, de ha valaki már dicséri az Urat, ha valaki eljutott lélekben idáig, annak az élete alapjában véve rendben van.

Miért mondhatjuk ezt ilyen egyértelműen? Azért, mert aki valóban dicséri az Urat, annak tele van a szíve pozitívummal. Háborgó lélekkel, kesergések között, meghasonlottan nem lehet dicsérni Istent. Az embernek először el kell jutnia lélekben a negatívumok, a harag, a düh, a hiányok, az elégedetlenségek, meg a panaszok világából egy másik, egy jobb állapotra, meg kell a szív teljen pozitívummal, örömmel és hálával, és amikor oda eljutunk, akkor már magától értetődő a dicséretmondás.

Mindenek előtt ki kell azonban mondani, hogy Istennek semmi szüksége a mi dicséretünkre. Ostoba valláskritikusok, belülről egyébként nagyon boldogtalan emberek érveltek a 18. és a 19. században a maguk korlátolt istentelensége alapján azzal, hogy hát milyen Isten az, aki szomjazik a dicséretre. Nos, az élő Isten egyáltalán nem szomjazik a mi dicséretünkre, neki a mi dicséretünkre egyáltalán semmi szüksége nincsen. Nem kéri ő tőlünk a dicséretet, erről szó sincs, még csak nem is várja el. Nekünk, emberek jó, nekünk hasznos és lelki értelemben már valójában meggyógyult állapot, amikor már tudjuk dicsérni az Urat. Minket tölt el belső békével, amikor talán éppen aggódnánk a saját sorsunk vagy egy szerettünk dolgai felől, de túljutunk azon, hogy egyedül a lehetséges bajok bekövetkeztével foglalkozzunk, és az életünk középpontjába Isten jóságának szemlélése, az abban való hálás gyönyörködés kerül.

Mert hát erről van szó. Középpont-változásról. Eddig arra figyeltem, ami baj, ami bizonytalansággal tölt el, ami talán hiányzik, vagy éppen fenyegetőnek tűnik, de most megváltozik a középpont, és elkezdek arra figyelni, hogy milyen jó az Úr. Egy német filozófus azt mondta, hogy nem elég a kritika, mert a kritikus kritikájára is szükség van. Igen, az ember hajlik arra, hogy mindent és mindenkit megítéljen, és ebben aztán sokan jól elhelyezkednek és jól is érzik magukat. Mintha a mi dolguk volna ítélni eleveneket és holtakat. Nem könnyű kilépnünk ebből, hogy mások életének a negatívumaival foglalkozunk, mint ahogy abból sem, amikor a saját életünk negatívumai borítják el a gondolkodásunkat. Mind a kettőre ugyanaz az orvosság – odafordulni az élő Istenhez. Középpont-változás.

De mielőtt ebben elmélyülnénk, ami valóban a lényegek lényege, azt is el kell ismerjük, hogy néha nem könnyű eljutni az embernek a dicsőítésig. Bizony, lehetnek olyan külső és belső okok, amik nagyon megnehezítik ezt a középpont-változást, ami pedig olyan nagyon szükséges volna a lélek gyógyulásához. Gondoljunk az immár többszörösen is árvíz sújtotta emberekre sokfelé az országban, akiknek mindenük odaveszett és talán sírva beszélnek arról, hogy éjféltájban, sötétben kellett menekülniük a házukból egy szál magukra kapott ruhában. Vagy gondoljunk azokra a magyar emberekre, szám szerint három és félmillióra, akik nem hagyták el a szülőföldjüket kilencven évvel ezelőtt, de egyik napról a másikra megvetett emberekké váltak egy új országban, ami addig talán nem is létezett, és vádakat és megszégyenítéseket és kollektív bűnösségért való vagyonvesztést, vagy életveszélyeket is el kellett szenvedniük, vagy pedig el kellett menekülni a szülőföldjükről, ha emberhez méltó életet akartak élni. És gondoljunk azokra, akiket nem a történelem, hanem a saját személyes történetük eseményei sebeztek meg, mert talán elvesztettek valakit, akit nagyon szerettek, akivel egybenőtt az életük – és most ott van az otthonukban egy üres szék az asztal mellett, ahol pedig valaki azelőtt mindig ott szokott ülni, és most nagyon hiányzik.

Igen, vannak az emberi életnek olyan eseményei, amik alapjaiban megváltoztatják a körülményeket, és ezeknek a körülményeknek az igazi súlyát senki más nem érti, csak az, aki elszenvedi azokat.

A belső, szívbéli akadályok azonban, ha lehet, még jobban megnehezíthetik azt, hogy valaki dicsérje az Urat. Nagyon is megesik, hogy a mi saját szívünkben van az igazi akadály, nem pedig a külső körülményekben. Ilyen az, amikor valamit megragadunk az élet dolgai közül, mert nagyon vágytunk rá és azt hittük, attól leszünk boldogok, ha az a miénk lesz. Aztán az a dolog is megragad minket, és azon vesszük észre magunkat, hogy már nem akar szabadon engedni. Lehet ez egy vágy, lehet egy terv, egy ambíció, de lehet sok minden más is, tulajdonképpen bármi, ami elveszi a szabadságunkat. Még félelem és rosszkedv is lehet. A szenvedélyekről pedig köztudott, hogy az üres szívű emberen vesznek erőt. Üresség, unatkozás, a lobogó Lélek-láng hiánya – és már be is költözik az ember életébe valami, amitől nem egykönnyen lehet szabadulni. A szorongások rohamszerű megjelenése is legtöbbször annak a jele, hogy valakinek üres maradt a szíve, nincs cél és nincsen hit, és aztán elözönlik a lelket a lehúzó erők, amik ellen – ha egyszer beengedtük őket, utólag már nagyon védtelennek érezhetjük magunkat.

Belső akadály lehet az is, hogy valamit hamisan építettünk fel magunkban. Ennek nagyon sok változata van, de a lényeg mindig ugyanaz – hogy távol vagyunk Istentől. Nem engedjük, hogy ő legyen az életünk középpontja, fényes, vezérlő csillaga. Azon a középső helyen valami más van. És ha az alapok egyszer rosszak, akkor a ház sem lehet biztonságos. Mindig meg kell támasztani valahol, mindig újabb és újabb állványzatra és alátámasztásokra van szükség, mint annak az embernek, aki hazudott valamit, és a hazugságát csak újabb és újabb hazugságokkal tudja igazolni. Nincs ember, akinek a lényébe ne épültek volna bele kisebb-nagyobb hamis építmények, ezért a lényünknek mindig újra oda kell igazítania magát az élő Istenhez. Ez a csöndes, belső tisztulás, az életünk irányultságának állandóan zajló korrekciója elengedhetetlen ahhoz, hogy eljussunk a dicsőítés öröméig.

Mert hát az emberi élet legfontosabb kérdéséről van szó. Arról, hogy megtaláljuk-e azt az életet, amit érdemes élni, vagy pedig nem. A zsoltár szava szépen eligazít bennünket ebben a keresésben. Először egy általános igazság formájában hangzik a biztatás: Dicsérjétek az Urat! Olyan ez, mintha valaki lefektetné az alapokat – és valóban, Isten nélkül nagyon bajos és kilátástalan az ember élete. Az alap tényleg az, hogy mi magunk nem lehetünk a saját életünk alapjai is egyszerre. Nem mi, hanem te, Uram. „Nem nekünk, Uram, nem nekünk engedd, hanem adj nevednek dicsőséget!” – mondja egy másik zsoltár. Vannak a létezésünknek olyan alapjai, amiket nem lehet semmi mással kiváltani. Ezek közül legfontosabb, hogy a valóság mélyén nem a semmi és nem a véletlen található, hanem az élő Isten. Aki pedig ezt az általános igazságot felismerte, van és kell is legyen tovább.

Ez a „tovább” a személyes lelki építkezés. Az ember saját maga felel azért, hogy mit épít fel magában, kivé is válik az évek és az évtizedek során. Ezért aztán senki mást nem okolhatunk, csak és kizárólag magunkat. Ezért vált át a zsoltár is egészen személyes hangra: Dicsérd, lelkem, az Urat! Mi más ez, mint az embernek önmaga biztatása. És erre a saját magunk biztatására nagyon is szükség van, ne tekintsük ezt valami lelki furcsaságnak. Éppen ezekben a belső párbeszédekben megy leginkább előre az emberi élet. Ahogyan nem mindegy, hogy mit mondunk egymásnak, mi emberek, mert nagyon is hat a szavunk a másik ember lelkére, hát az sem mindegy, hogy mit mondogatunk saját magunknak. Ez a belső beszéd magunkkal, a lelkünkkel nagyon hiányzik sok ember életéből, pedig ott kellene legyen. Sokszor azért vagyunk például gyengék, mert nem beszéltük meg magunkkal, hogy ebben, vagy abban a dologban egyáltalán nem szabad gyengéknek lennünk. És mivel nem egyeztünk meg a lelkünkkel elég komolyan, nem vitattuk meg ott belül a dolgot, ezért a külső helyzetek aztán elsodornak, hiszen készületlenül érnek bennünket, és ahelyett, hogy épülnénk, inkább romosodik az élet. Ne féljünk hát attól, hogy tudatára ébredjünk, nagyon is fontos, mit mondunk magunknak. A zsoltáros ezt mondja: Dicsérd, lelkem, az Urat!

Ami pedig erre következik, talán még ennél is sokkal fontosabb. Ez már így hangzik: „Dicsérem az Urat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek.” Ebben a mondatban nem kevesebb fogalmazódik meg, mint hogy Isten fontosabb és nagyobb az életnél. Annál az életnél, amiből pedig mindnyájunknak csak egyetlen egy van, amely életet olyan nagyon szeretünk, és amiről fájó szívvel vesszük tudomásul, hogy véges a napjaink száma. Jöhetnek azonban jó napok, és jöhetnek próbatételes napok is, én a magam részéről, mondja a zsoltáros, mindig és mindenkor dicsérni szeretném őt. Mert ő fontosabb az életemnél is. Fontosabb minden szeretett tárgynál, amit valaha is a lelkembe fogadtam. Fontosabb a saját testemnél, fontosabb a saját lelkemnél, és fontosabb minden lehetséges vágyam beteljesülésénél. Igen, ez a hitvallás az, amire ha eljut az ember, akkor egyszer s mindenkorra meggyógyult a szíve.

Azért volt érdemes embernek megszületnünk, hogy ide egyszer eljuthassunk. Mert akkor áll helyre a rend, az elvesztett, örök rend, ha ő újra mindennél fontosabb. Amíg valami más, vagy valaki más van ott, azon a helyen, ami őt illeti, addig nincs békesség a szívnek. Hát így és ezért érdemes eljutnunk oda, hogy „amíg csak élek, amíg csak leszek, dicsérem az Urat és zsoltárt zengek őneki”. Kevesen tudják, hogy Jézus utolsó szavai a kereszten „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” – valójában a 22. Zsoltár első sora, de ennek a zsoltárnak a vége már arról szól, hogy mindenhol dicsérik az Urat, akik keresik őt (Zsolt 22,27), a föld szélső határáig megtérnek hozzá és leborul előtte valamennyi nép. (Zsolt 22,28) Beszélnek az Úrról a jövendő nemzedéknek, s hirdetik, hogy mind igaz, amit ő tesz. (Zsolt 22,32) Ezt a zsoltárt kezdte imádkozni a kereszten Megváltónk! Íme, a szenvedés közepette is lehet zsoltárt zengeni az Úrnak – ami úgy indul, hogy Uram, talán már te is elhagytál – ám úgy végződik, hogy a tied a királyi hatalom s uralkodsz a népeken! (Zsolt 22,29)

Segítsen bennünket így látni életünk bajait, magyar népünk megpróbáltatásait és minden szenvedését! Akkor új reményt fog találni a szívünk, s magunk is hozzákezdünk valami új és jobb építéséhez. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, nincs előtted rejtve semmi ezen a világon, sem a világ mélységei, sem az emberi szív titkai. Te tudod jól, mi akadályozza bennünk az önfeledt hódolást, a dicséretmondás örömét. Van éppen elég okunk szomorkodni a világ állása felett, és most őszinte szívvel különösen is elébed hozzunk magyar nemzeti bánatunkat. Te tudod, áldásunkra lesz-e valaha a nagy keserűség, amiről ezekben a napokban emlékezünk. Kérünk, fordítsd javunkra azt, amit mások egykor ellenünkre és kárunkra tettek úgy, hogy adj nekünk tisztuló nemzeti önismeretet, indulatoktól mentes igazságosságot, és jó igyekezeteinkben való megerősödést. Csendesíts el minden gyűlölködést, adj méltányosságot és jó szándékot az ellenségeskedések helyett, és segítsd meg azokat, akikre különösen is nagy felelősséget tettél a népek és nemzetek ügyeinek intézésében. Könyörgünk az árvízben otthonukat elvesztett és nagyon elkeseredett emberekért, és mind azokért akik a mentésben és a védekezésben ezekben az órákban is erejük felül kell helytálljanak. Imádkozunk hozzád egy emlékező családért, ahol most egy éve kellett megváljanak attól, aki ötvenhét esztendőn át volt hűséges hitves, és akiben az édesapa és a nagyapa ment el szerettei köréből. Erősítsd őket, vigasztaló Szentlélek, és állj melléjük és mindnyájunk mellé most, és halálunk óráján.

Segíts meg mindnyájunkat, hogy eljussunk a világ és önmagunk bálványozásától tehozzád, aki egyedül vagy méltó imádatra, hogy téged dicsérjünk egész szívünkkel mindaddig, amíg csak itt élünk ezen a földön. Ámen.