Igehirdetések

Egy elmaradt megtérés története

Igehirdetés 2008. február 10.

Egy elmaradt megtérés története

 

Lekció: Mát 14,1-12
Csel 20,20-21

„Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként; bizonyságot tettem zsidóknak is meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről, és a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitről.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, megvalljuk, hogy tévetegen járjuk földi utunkat, ha nem a te vezetésed szerint járunk. Nem vesszük észre kincseidet, amikkel naponta megajándékozol, és elmegyünk a rászorulók mellett, akiken segíthetnénk. Rosszul értjük egymást és süket a fülünk a te igéd iránt. Kedvenc gondolatainkat forgatjuk magunkban és nem tudunk határt szabni érzéseinknek, amik aztán félre is vezetnek bennünket. Könyörülj rajtunk, és adj nekünk megtisztuló szívet és olyan értelmet, amit Szentlelked átjár és felemel ennek a világnak dolgaitól tehozzád. Várjuk most az érintést, amit igéd, az örök szeretet adhat lelkünknek. Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket. Jézus nevében kérünk erre. Ámen.

 

Igehirdetés

A Heródes történetének nyugodtan adhatnánk azt a címet, hogy „Egy megtérés elmaradásának története”. Ebben a történetben, ahogy hallottuk, jóvátehetetlen dolgok történnek, házasságtörés és gyilkosságok, amik alapjában semmi másra vissza nem vezethetők, mint arra, hogy valaki nem akart megtérni. Ez a Heródes Kr.u. 4-től 39-ig uralkodott Galilea és Pérea felett, mert „negyedes fejedelem volt”, csak az ország egy negyed része volt az övé. Már az apjától sem látott túl jó dolgok, mert az volt a nevezetes betlehemi gyermekgyilkos, de ő maga sem gondolt túl sokat a Tízparancsolattal, amit jól ismert gyermekkorától. Nem számított neki a más ember házassága, sőt, ahogy hallottuk, még az élete sem. Ment előre a kívánságai és az érzelmei szerint, némelykor a helyzetek és főleg a presztízs parancsolta kívánalmak mentén, de lelkiismeret-furdalás nélkül megölette a saját testvérét, Fülöpöt, mert így tudta elvenni tőle a feleségét, akit megkívánt magának.

Most éppen abban találjuk, hogy rémeket lát. Kísértetnek nézi Jézust, amikor hall felőle, mert eszébe jut János, akit szintén ő öletett meg, és rossz lelkiismerete miatt most azt hiszi, hogy az támadt fel a halálból. Saját maga is beszélt valamikor Keresztelő Jánossal, akiről Jézus azt mondta, hogy az asszonytól születettek közt a legnagyobb ember, hallotta is a János igehirdetését, komolyan vehette volna, megtérhetett volna, de nem tette. Megmaradt a bűnben és abban is halt meg.

Talán jól tesszük, ha először a rémeket látó Heródesből indulunk ki. Tudjuk, hogy lehet az ilyesmi ideggyengeség, öröklött terheltség és sok más, orvosi körbe tartozó dolog, de a Heródes esetében nem az volt, hanem egyértelműen lelkiismeret-furdalás. Egy eltagadott bűn, egy át nem világított, el nem takarított sötét folt, ami évek múlva jelenik meg. Tudjuk a Bibliából, hogy néha nem csak a saját vétkei terhét hordozza az ember, hanem harmad-negyedíziglen a szülei és a nagyszülei vétkeit is. A nagypapa volt alkoholista s az unokája lesz lelkileg terhelt, a dédnagyapa kártyázta el a család minden vagyonát és a gyermekei éltek súlyos nélkülözésben, hogy aztán esetleg a dédunokái szenvedjenek majd konkrét, fizikai hiánybetegségben – s lehetne sorolni a dolgokat, a fizikai következményeken túl a lelkieket nem is említve. De itt nem a generációs vétkek soráról van szó. Egy ember megkapja az élettől, hogy beszélhet Keresztelő Jánossal; s Jézusnak, a világ Megváltójának kortársa lehet – mégis úgy hal meg, hogy nem tér meg. Kapott az élettől több évtizedet arra, hogy elgondolkodjon azon, miért is él ő, jó irányba megy-e az élete, de ő élt bele a világba ösztönösen, önmagával való szembenézés nélkül. És az ilyen emberről a Biblia azt mondja, hogy nem lehet rajta segíteni. Az ember számára mindig ott van a megtérés lehetősége, de akinek ez nem kell, az valóban reménytelen eset.

Az evangélista azonban nem csak Heródesről beszél, hanem azt is megmutatja nekünk, hogy az igazság útján járni nem mindig jár élet-előnyökkel. Heródes kivégeztette Keresztelő Jánost és most a rémlátomásait Jézusra vetíti, amivel azt mondja el nekünk a szentíró, hogy a Jézus élete is veszélyben forgott már a kezdetektől fogva. János és Jézus élete azt példázza, hogy az igazság útján járni nem mindig kifizetődő, nem mindig kényelmes, sőt, nem is mindig előnyös. Gazdagság, kényelem, háborítatlan jólét nem követik feltétlenül Isten embereit. Azok a boldogok, vagy mondjuk úgy, azok élnek igazán áldott életet, akik tudnak háborúságot szenvedni az igazságért.

És ezt a mélységes bibliai igazságot most fordítsuk a magunk életének szintjére. Mi nem mérhetjük magunkat Jézushoz, de még Keresztelő Jánoshoz sem, ez azonban ránk is érvényes, hogy az igazság útján járni nem mindig jelent élet-előnyöket, gazdagságot, kényelmet és háborítatlanságot. És ha ezt az igazságot tovább gondoljuk, akkor elérkezünk egy ponton egészen oda, hogy igen, minket, mai embereket is éppen a szenvedés ébreszthet fel, vagy pedig semmi, és igenis az emberi megrázkódtatások és küzdelmek érlelhetnek a leginkább. Akinek jól megy a sora, mint Heródesnek, mert nem volt semmi gondja, az nagy veszélyben van, mert nincs, ami felébressze.

A bajokkal küzdő embert nem kell ugyan irigyelnünk, de ha a bajok közt sem ébredünk rá, mi az igazán fontos az életben, akkor nincs, aki segítsen rajtunk. A belülről elsivárosodott, megszólíthatatlan szívű ember van a legnagyobb veszélyben, mert azt hiszi, minél többet vásárolhat a bevásárló központokban, annál boldogabb lesz majd. Holott pont a fordítottja igaz: minél kevesebbel beéri valaki, annál könnyebb lehet a szíve. És minél több mindent faraghattak le valakiről az őt ért szenvedések – igényeket, akár elvárásokat és követeléseket is – annál derűsebb a szíve. Ahogy Goethe mondja:

 

“Ha merő fény bent a szívünk,

Nap nélkül is megleszünk;

Amit megtagad az élet,

Szívünk nyújtja azt nekünk.”

 

Heródesről nem azt halljuk, hogy „merő fény” lett volna bent a szíve. Aki testvérét megöleti, hogy feleségét elvegye tőle, s az egészet azzal tetőzi, hogy Keresztelő Jánost is kivégezteti – annak ugyan mi legyen a lelkében, ha nem agyrémek? Kevés dolog ér annyit, sőt nem is igen van többet érő a világon, mint éppen a jó lelkiismeret!

Mégis vissza kell térnünk oda, hogy Heródes esetében nem a bűnökkel volt igazán baj, bár azok sem voltak akármilyenek, hanem a megtérés elmaradásával. Véteni minden ember vét, bűneink is vannak bőven, ha gyilkosok éppenséggel nem is vagyunk. De aki, mint bűnös ember nem is akar megfordulni, elutasítja önmaga megjobbításának még a szándékát is, az ilyen nevet visz majd magával az örökkévalóságba, mint Heródes vitt: gyilkos. A meg nem térő ember nem csak az új életet utasítja el, hanem azt is, aki az új életet adja, Istent. Az ő kegyelmét, melyről a zsoltáros ezt mondja: „Jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről-nemzedékre való az ő hűsége” (Zsolt. 100,5), Jeremiásnál pedig ezt halljuk: “Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” (Sir 3,23)

Az elmúlt hetekben újraolvastam Goethe Faust-ját, éspedig Mahler VIII. szimfóniája miatt, aminek csodálatos előadását hallgathattuk a Művészetek Palotájában.  A drámában, ami a zenemű alapjául szolgál, a reggel felkelő nap hozta emberi érzésekről ezt olvassuk:

 

„Frissen lüktet az élet érverése,
S az éteri hajnalpírt köszönti újra;
Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,
Üdén pihegsz a lábamhoz simulva;
Megkörnyékez derűd s mozdítja bennem
Az elszánást, hogy szakadatlanul a
Lét legfelsőbb fokára törekedjem.”

 

Reggel nem csak azt lehet érezni, hogy sötét van és hideg, vagy köd, s kell kezdeni megint a napi robotot, hanem azt is, hogy a föld „üdén piheg a lábunkhoz simulva.” Aztán: “megkörnyékez derűje!” És igen, még akár azt is el lehetne mondani minden reggel, amikor csak felébredünk s letesszük lábunkat a földre, hogy „Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se!” Aki ilyen végtelenül jóságos, hűséges földet érez a lába alatt, mely ráadásul még derűs is, az nem csoda, hogy a maga részéről cserébe szakadatlanul “a lét legfelsőbb fokára törekszik!”

Az igazi vétek tehát a házasságtörésen és gyilkosságon túl az, hogy valaki nem veszi észre Isten hűségét és végtelen kegyelemét oly alapvető dolgokban, mint a föld, amit a lábunk alá ad, vagy nap, amit megint felhozott miránk –  s nem tér meg! Pál elborzadva kérdezi a Római levélben, hogy miként menekül meg az ember, ha megveti Isten elnézésének és türelmének gazdagságát, nem véve tudomásul, hogy Isten jósága megtérésre kellene indítsa! (Róm 2,4)

Mert az emberi egzisztencia igazi alapja nem a döntés és a szabadság, amivé szűkítették a kérdést a filozófusok, és sokszor még moralizáló teológusok is, hanem Isten hűsége és a kegyelem, ami talapzatot ad az ember létezésének, hogy egyáltalán álljon valamin, ne pedig a levegőben lógjon. Aki pedig még ezek tudatában is bizonytalanul érzi magát, annak más nem tanácsolható, mint hogy amint ráér, van erre egy kis ideje, térjen vissza ehhez az alapzathoz, helyezkedjen rá, vackolódjon el rajta és oda építse az élete házát, ne pedig máshova! Aki ezt nem teszi, válogathat Heródes rémlátomásai, a felesége sötét indulatai, vagy annak lánya egészen bamba, tudatlan sodródása között. S még akad pár változat, de egyről sem mondható el, hogy „merő fény” volna bent a szív, az bizonyos…

Érdekes dolog, hogy mióta a tudomány vizsgálja a világot, a valóság tartalmáról és szerkezetéről kizárólag anyagi tudásunk van, s nem azt tanuljuk az iskolában, hogy “derűs” a föld a lábunk alatt – hiszen ugye, milyen butaság lenne ma ilyesmit mondani! Fel kell sorolni, milyen fémekből és kőzetekből állnak a csillagok és miből áll a föld; a világűrről is csak azt halljuk, hogy csillagközi por, meg meteorok és bolygók vannak benne, aztán rengeteg gyilkos röntgen-sugárzás – de általában üres és semmire nem jó. Az előbb említett költő azonban másként vélekedik, ezt mondja:

 

„….ilyen szellem-eledellel van tele a szűzi éter,

Sosem múló Szeretettel, mely

az üdvösségre érlel.” (Faust II. 5.)

 

Hát ezen megint csak érdemes elgondolkodni. A világról nem csak azt gondolhatjuk, hogy üres vagy veszélyes, hanem azt is, hogy telis-tele van „szellem-eledellel”, vagyis –talán kevésbé költői kifejezéssel élve – lelki táplálékkal, ami kivétel nélkül mindenkinek hozzáférhető. Ehet belőle bárki annyit, amennyit csak akar. Ez a lelki táplálék pedig, ami a világot mindenestől betölti, a sosem múló szeretet, „mely az üdvösségre érlel”. Mert azt valóban látjuk, hogy üdvre csak ott érik meg az emberszív, ahol az örök szeretet, vagyis Isten szeretete a mindennapos táplálék Harapjunk belőle mi is magunknak jó nagyokat, táplálkozzunk vele! Járjon át minket, határozza meg szavainkat, döntéseinket, még az érzéseinket is. És akkor nem kell majd féltenünk magunkat sem a rémlátomásos úttól, ami a Heródesé, sem a keserűség és a szüntelen bosszúállás heródiási lelkületétől, sem pedig a tömegember módján sodródó, felelősség-nélküli Salómé cinkossága útjától. Megyünk majd, nem a kalandorok útján, mint ezek hárman, mindig keresve az újabb és újabb célt, keresve az újabb kalandot, hanem a zarándokok csöndes céltudatával, mint akik tudják, hova fognak majd megérkezni. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy olyan földet adsz a lábunk alá, amelyből a te szelíd derűd sugárzik, és olyan napot a fejünk fölé, amely a te személyválogatás nélküli jóságodra emlékezetet. Megvalljuk, nem vagyunk igazán érettek az üdvre, hiszen életünk szenvedéseit és megpróbáltatásait nem tudjuk mindig úgy felfogni, hogy megértsük belőlük tanításaidat, amikkel javunkat akarod. Áldunk kegyelemért, minden reggel megújuló hűségedért, hogy lehetőségre lehetőséget halmozol és valóban azt akarod, hogy mindnyájan a legmagasabb fokra jussunk el a létezésben. Köszönjük szent akaratod hirdettetését, a megtérés és új kezdet áldott lehetőségét, amivel megszólítasz és megerősítesz. Segíts gyermeki bizodalomra, tanítványi figyelésre és lelki éberségre, hogy ne romboljuk egymás életét, hanem inkább építsük. Te mondtad igédben, hogy a tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít – segíts a szeretet útján járni családunkban, közösségünkben, mindenhol. Gyógyítsad betegeinket, vigasztald a keserű szívűeket, s adj mindnyájunknak tőled való, éltető hitet! Ámen.