Egy gondolatritmus tanítása

Igehirdetés 2015. november 22.

Egy gondolatritmus tanítása

Lekció: 1Tim 2,1-25
Textus: 1Tim 2,11-13
„Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenkedünk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.”

Fohászkodjunk!

Urunk, a világ gonosz, és mi magunkat sem találjuk ebben a gonosz világban. Ki segít rajtunk, ha te nem? Jöjj el, örök Lélek, gyógyító szeretet, és adj nekünk éltető, új hitet! Ámen.

Igehirdetés

Amikor a világban nagy baj van, mint most is, hirtelen bizonytalanul érzi magát mindenki: a párizsi merényletek másnapján több mint háromszor annyian olvastak igehirdetést ezen a honlapon az eddig létező legnagyobb olvasottságánál. A megrettenésben, a föld lábunk alatti megindulásában – mert ilyesmit éltünk át mindnyájan – keressük a biztos pontot, a kapaszkodót, vagy, ahogy némelyek mondani szokták a hittel kapcsolatban, a „mankót”. De amikor ez a legutóbbi szó egyáltalán kimondásra kerül, a hívő ember elszégyelli magát, és eszébe jut az ige Ézsaiástól: nem hogy mankót, de sasszárnyakat kap, aki az Úrban bízik! (Ésa 40,28-31) A felülemelkedés nagyszerű képe ez, olyan magasságokba szárnyalás ígéretével, amit megértve csak hüledezünk – hát valóban egészen másként, más szögből is láthatjuk a dolgokat, mint ahogyan azt a hírekben halljuk, meg amint a világ látja ezeket? Mentesülést vagy kivételezést biztosan nem kapunk, hitünk nem vesz ki minket a világból, de lelki előmenetelünk terén még ezek a borzalmak is javunkra fordíthatók, ha valóban megmaradunk ilyen időkben is Isten gyermekeinek és Krisztus követőinek. Hogyan történik mindez a valóságban?

Erről szól az a különös őskeresztyén hitvallás, amit Pál készen találhatott a gyülekezet hitében, s aztán beépített levelébe: „Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenkedünk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.”

Ízlelgetjük ezeket a sorokat, és rájövünk, hogy a mondás-sor fenséges tartalmán kívül formájában is üzenetet hordoz. A héber költészet szívesen alkalmazta a gondolatritmust, amikor egymás után következő mondatok fokozást vagy éppen ellentétet fejeztek ki, ráerősítve ezzel a mondanivaló végső csattanójára. „Három bűne miatt Edomnak, sőt négy miatt….három bűne miatt Ammón fiainak, sőt négy miatt…”. (Ám 1,11-13) De említhetjük a Példabeszédek könyvét is, ahol egy helyen ezt olvassuk: „Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek…”. (Péld 30,18-23) Ezek az ismert ószövetségi irodalmi formák rejlenek a háttérben, amikor négy mondatot olvasunk egymás után s a harmadik megtöri a kialakult ritmust, hogy aztán a negyedik, visszatérve hozzá, annál diadalmasabban zenghessen. De vegyük csak sorra őket.

Az első mondat így szól:„Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.” Az újszövetség központi gondolata ez, tipikus paradoxonba csomagolva, ami a köznapi értelem számára ellentmondás, de a hit szintjén pontosan értjük, miről van szó. Jézus tanításaiban így kerül megfogalmazásra: „Aki meg akarja tartani életét, elveszti azt, és aki elveszti én érettem és az evangéliumért, megtalálja azt.” (Mk 8,35) Ez ennek a páli hitvallásnak első gondolata, s nyugodtan úgy is mondhatjuk, hogy lelki értelemben a belépő. Aki nem hajlandó halába adni régi énjét, mentegetés és magyarázgatás nélkül megválva attól, hanem őrizgeti és vigyáz rá, annak nincs köze a Krisztus által hozott új élethez. A kereszten vér folyt, mégpedig az egyetlen szent és igaz vére, s ennek az áldozatnak komolyan vétele minden új élet legelső feltétele. Aki nem akar válaszként „Krisztussal együtt meghalni”, vagyis régi énjét a halálba adni, akinek nem fontos még életre-halálra az ő követése, az nem fog részesülni a tőle kapható új életben sem. Ismét hadd húzzuk alá, ez a belépő. Itt fordul komolyra a dolog, hogy valaki csak hangulatokat akar – terrortámadások idején egy kis békét, egy kis lelki megnyugvást – vagy pedig ténylegesen más ént, valódi új kezdetet, Krisztusban való új és örök életet.

Sajnos, már elég kevesen ismerik John Bunyan könyvét, a „Zarándok útját”, mert annyira naiv és tiszta írás, hogy ma legtöbben megmosolyogják. Valójában sok szép és telitalálatos igazságot mond ki, amikor is a bibliai üzenetet egy zarándok útjával, képekbe öltöztetve fogalmazza meg. Egy ember elindul Romlás Városából a hit útján a Mennyei Városba, azaz Isten országa felé, és bemenve a szoros kapun rátér a keskeny útra. Időközben átküzdi magát a Csüggedés Mocsarán, elhalad a Hiúság Vására mellett, s találkozik Jámborság, Simulékony, Csökönyös, Hívő, Pénzsóvár és Reményteljes nevű, meg egyéb érdekes figurák közt Mellékútival is, aki egy időre hozzá szegődik, de az első komolyabb próbánál visszafordul. Zarándok gondolkodik, mi volt a baj, hiszen Mellékúti olyan lelkes volt. Rájön, hogy az illető nem a szoros kapun, hanem a kőfalon átmászva jött be a keskeny útra, így nem csoda, hogy valódi megtérés nélkül, ó-emberének halába adása nélkül az első komolyabb akadálynál feladta. Jézus maga követelte: Újonnan kell születnetek! (Ján 3,7) A radikális kép a radikális új kezdetet fejezi ki – a régi énnek előbb halálra kell jutnia, hogy aztán az új megszülethessen. Amíg ez a belépő hiányzik, Mellékúti mindenki, aki valami jobbra vágyakozik – s hosszabb távon nem is túl jók a prognózisai. Jézus még azt is hozzáteszi: „Én vagyok az ajtó” (Ján 10,9 és Ján 10,1), s aki ezt megérti, annak már nem marad módja semmilyen félreértésre.

A következő, második mondat így hangzik: „Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is.” Ez az első mondat logikus folytatása, gyakorlati kibontása, ami nem szorul túl sok magyarázatra. Legfeljebb annyit tehetünk hozzá, amit mindnyájan látunk is, hogy a türelmetlenség valóban rengeteg baj okozója, s ahol csak egy parányival is több akad a türelemből a szokásosnál, ott már nagyon boldogok az emberek. Persze ez is paradoxon, hiszen azt szoktuk gondolni, aki türelmes, az aláveti magát, mikor vállalja a „kicsi” szerepét – itt pedig pont azt halljuk, hogy aki erre az alázatra képes, az uralkodik és uralkodni is fog. Amint a szelídeké örökségként a föld, nem pedig a sikeres, győztes, erőszakos harcosoké! (Mt 5,5) De ezt is csak azok értik, akik már bementek a szoros kapun és elindultak a keskeny úton, akik nem csak elvileg, hanem valóság szerint is megfordultak már lelkükben, megtértek, s Jézus követői lettek, életre-halálra.

A harmadik mondatnál megtörik a világosan indult vonalvezetés, kiesünk az eddig kialakult ritmusból: „Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket.” Mi történt ilyen hirtelen? Annyira szép, magasztos, ígérettel teli mondatok után hogyan következhet ez a brutálisan kijózanító igazság? Úgy, hogy a szabadságunkat ő mindvégig meghagyja. Még meg is tagadhatjuk őt – igaz, azzal magunkat szakítjuk el tőle. Nem neki ártunk, hanem magunknak. Hány ember jár ezen az úton! Persze, legtöbben „elvileg” maradnak keresztyének, sőt, szívesen hallgatják a „keresztyén európai hagyományok és gyökerek” jelszavát – de anélkül, hogy a kisujjukkal is érintenék azokat a nevezetes keresztyén hagyományokat. Ha mi őt megtagadjuk, amint most Európa nagyobbik része ezt teszi, akkor ő hagy minket menni a magunk útjain. A norvég-magyar labdarúgó mérkőzésen megjelentek a norvég szurkolók kezében azok a zászlók, amikből tüntetőleg kihagyták a keresztet, csak nemzeti színeik és egyetlen sáv jelent meg rajtuk. Nem hiszem, hogy véletlen lenne egy valamikor szorgalmasan és keményen dolgozó, ma a tengeri olajból mesésen meggazdagodott országban. Ám lássuk, hova jutunk a pénzünkkel. Mostanság a Jézus valódi követésének megtagadásához Európában egy önigazoló humanizmus is kapcsolódik, mögötte álságos politikai tartalmakkal és jól sejthető gazdasági számítással – ám lássuk, hova jutunk vele. Párizs elég beszédes. A himnikus páli hitvallás szép gondolatritmusa mindenesetre megtörik, amikor azt mondja – ha mi megtagadjuk, ő is megtagad minket.

Viszont a negyedik mondat váratlanul olyan magasságokba röppent minket, hogy tényleg nem kapunk levegőt. „Ha hűtlenkedünk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.” A mondatfűzés tehát visszatér az első két sor áradó, Isten kegyelmét megéneklő magasságához, sőt messze túl is szárnyalja azokat. Isten hűsége olyan mindent elsöprő módon zendül meg benne, hogy azt már semmi túl nem szárnyalhatja: ő a hűtlenkedőkhöz is hű marad! Mint a tékozló atyja, aki kiadta követelődző kisebbik fiának a vagyonból rá eső részt (Lk 15,11-12), holott a jogi helyzet szerint az apát holtig tartó haszonélvezet illette, ezért semmi sem kötelezte a vagyon megosztására. S aztán elébe szalad a rongyosan, mezítlábas koldusként hazatérő fiának. (Lk 15,20) Hát ezt jelenti, hogy ha mi hűtlenkedünk, ő hű marad.

Ennek a szárnyaló utolsó mondatnak, mely helyreállítja a mondóka gondolatritmusát, van egy belső titka. „Ő magát meg nem tagadhatja” – ez értelmezhető Istennek a saját jóságához való rendíthetetlen hűségeként, de értelmezhető, s ezt félve mondom ki, az emberi lényegben letett kincséhez való hűségeként is. Amikor Isten szeret minket, és hűséges ehhez a szeretetéhez, mert „önmagát meg nem tagadhatja” – akkor önmaga lényegét szereti bennünk, amit nekünk adott, ami nálunk van, mert ránk bízta, hogy mi azzal együtt leszünk majd igazán emberek. Persze, ennek semmi köze a nagyon is emberi önszeretethez – ez sokkal inkább a régen nem találkozott, szerető rokonok újra találkozásához fogható, akik a találkozáskor egymásnak örvendeznek. Csak annyit tegyünk még hozzá, hogy ehhez azért a tékozló fiú belátáson alapuló, önkéntes hazatérése is kell atyjához – mert a disznók vályújánál senki nem fog sarut húzni a lábára, és gyűrűt az ujjára.

Hát gondolkodjunk rajta, hol is vagyunk, hova jutottunk. Ki-ki nagyon pontosan tudja ezt maga is. Lesz, aki még nem halt meg Krisztussal együtt, s most rádöbben, hogy ennek itt az ideje. Lesz, aki szégyelli, milyen türelmetlen tud lenni, holott ő már réges-régen rendszeresen úrvacsorázó egyháztag. Akadhat, és miért ne akadna, aki hűtlensége felett szomorkodik, éspedig joggal: „Sok szép ígéretem, ó hányszor megtagadtam, / A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem!” (445. dics. 2. v.) Mindnyájunknak szól azonban, akár hol is állunk, az ő hűségéről szóló, zengő bizonyosság: „Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad!”

Ami pedig a történelmi időszakot illeti, amiben éppen most élünk, arra érvényes a Jézus szava: „Fogtok hallani háborúkról és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég.” (Mt 24,6-14) S ezeken kívül földrengések, járványok, kozmikus katasztrófák képe is felsejlik (Lk 21,25-26), ami hitem szerint azt jelenti, hogy nincs olyan történelmi borzalom, még a saját testi életünk elvesztése sem, ami jelentőségében felérne Isten országa ügyével: az a „vég”, annál valóban nincs nagyobb súlyú ügy. Íme, az evangélium értékrendje – igazítsuk hozzá szívünket! Nagy léptékben kevesen tudunk tenni bármit is, de a saját portánkon, a családunkban és emberi közösségeinkben sugározhatjuk a megváltottak, az újonnan születettek békéjét és örömét. Ne is adjuk alább, hiszen éppen erre hívattunk. Legyen jó a közelünkben lenni, akadjon mindig jó, békéltető szavunk (Mt 5,9), a gyűlölködés pedig mindenkitől távol legyen, aki magát keresztyénnek nevezi. S akkor talán jobb idők köszöntenek ránk, legalább ott, ahol magunk is élünk. A többiekért, a távolban lévőkért pedig imádkozzunk, hogy ők is találják meg a megbékélés helyét. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Adj békességet Úr Isten, a mi időnkben a földön! Mert nincsen nékünk több senki, bajvívónk és hadakozónk, hanem csat te, Úr Isten! Ámen.