Egy nép és egy sereg

Igehirdetés 2015. augusztus 9.

Egy nép és egy sereg

Lekció: 2Móz 12,21-51

Textus: 2Móz 14,22

„Izrael fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, és a víz jobbról és balról falként állt.”

Imádkozzunk!

Urunk, te szabadító Isten vagy, aki egészen reménytelen helyzetből is tudsz kiutat. Mi pedig sokat megteszünk azért, hogy szükség is legyen erre, valahányszor félvállról vesszük életünk dolgait, kérlelhetetlenül önzők és hamisak vagyunk, mint bárki más, aki nem tartozik népedhez, s más hitványságokat is elkövetünk. Adj bűnbánatot és szent komolyságot ezekben a percekben, hogy egyetlen szem se eshessen a földre a te igéd áldott életmagvaiból. Lelkedet hívjuk segítségül, aki a Krisztus Lelke is – adj nekünk valódi, lelki növekedést! Ámen.

 

Igehirdetés

Ez az első igehirdetésem, amely szóban nem hangzott el, de itt éppen úgy hozzáférhető, mint az eddigiek, melyek nyugalomba vonulásom előtt a szentendrei református templomban voltak hallhatók, és a 2000. évtől kezdve e honlapon olvashatók. Ha Isten akarja és élek, születnek még ilyen írott igehirdetések – hogy mennyi és milyen gyakorisággal, bízzuk a kegyelem Urára. Az ő segítségét kérem, adja meg azt a jót, hogy el nem hagyva magamat, szolgálhassak ilyen módon erőim szerint azoknak, akiknek arra szükségük van.

 

Aki komolyan el akar mélyedni mai igénk üzenetében, annak jó szívvel tanácsolom, ne is olvassa tovább e sorokat, míg ki nem kereste a Bibliából a fent megjelölt lekciót, 2Mózes 12,21-51-et. Az ott elolvashatók ugyanis ezerszer többet érnek a magyarázatnál, mely szükségképpen mindig töredékes és emberi. Igaz, hogy a magyarázat közelebb hozhatja a fontos üzeneteket, mintegy a kezünkbe adva, mai életünkre vonatkoztatva azokat, de a szent szövegben való közvetlen elmélyedést és annak magunkra alkalmazását a legjobb magyarázat sem pótolja.

 

Tehát az egyiptomi kivonulás megrendítő pillanataiban vagyunk, Kr. előtt 1200 táján. Egy megalázott rabszolga nép úgy dönt, nem marad többé Egyiptomban, hanem hallgatva Istenének szavára, amit lelki vezetői közvetítenek számára, a kockázatos pusztai életet választja az ugyan gyötrelmes, de mégis csak húsos fazekakat jelentő szolgasággal szemben.

 

Ez a történés már önmagában is központi mozzanat, hiszen a lelki fejlődés, az emberi előmenetel egyetemes humán igény, s itt ennek őstípusát látjuk. Megbiztat minket az Exodus, ez a Kivonulás, mert azt mondja, nem kell az embernek mindig ott maradnia, ahol éppen van. Léphet tovább, letehet bilincseket, mehet előre és feljebb még akkor is, ha időlegesen az pusztai vándorlással jár. Hippokratész mondja, hogy az ember számára a megszokott rossz is jobb lehet, mint a változás, amely igazságot az alkoholisták elvonási tünetei fényesen igazolnak. Hosszabb távon azonban mi az izzadás, remegés, rosszullét, még a halálfélelem is ahhoz képest, ha valaki egyszer tényleg és véglegesen le tudja tenni azt a nyomorult poharat? Kovács Ági, olimpiai és sokszoros világbajnok úszónk mondta ezeket a pompás szavakat: “Bárki megnyerheti kitartással a maga bajnokságát.” Igen, nem feltétlenül a sportbeli világbajnokságot, de a maga bajnokságát, azaz élete igazán döntő bajnokságát. Mi hívő emberek üdvösség-harcnak nevezzük, ami biztosan áll egy nagy, hitbeli harcból (1Tim 6,12), amit senki emberfia el nem kerülhet, és áll sok-sok további apró győzelemből, amit a mindennapok gyakorlati, erkölcsi döntésivel kell megnyerni, amikből az életünk aztán tényleg olyanná épül, hogy már méltó ahhoz a hitbeli döntéshez.

 

Ám térjünk vissza az Exodus népéhez, akik tényleg kivonultak előző életükből – éspedig éppen népi mivoltukban, mint egy nagy, összetartozó lelki család. Aki vette magának a fáradtságot, és az előbb elolvasta a lekcióként kijelölt bibliai szövegrészt, abban néhány kérdés valószínűleg fölmerült. Először is az, hogy mi tartotta össze ezeket a zsidókat, mitől lettek olyanok, hogy a „nép” archetípusára azóta is nehéz náluk alkalmasabb jelöltet találni? Miben állt, mit jelentett ott és akkor ehhez a néphez tartozni?

 

Ha ezt valóban meg akarjuk érteni, arra kell gondolnunk, a „tartozni valahová” minden emberi lény egyik legmélyebb és legalapvetőbb életélménye. Még semmit nem értünk a világból, de már meg tudjuk különböztetni szüleink hangját, arcát, illatát a többi emberétől, akikre nem mosolygunk olyan magától értetődően, mint őrájuk – mert hozzájuk tartozunk. Aztán ez kitágul a nagyobb családra, a barátokra, jó esetben a gyülekezetre, talán a nemzetünk tagjaira is – de amit az egyiptomi szabadulásnál olvasunk ebben a tekintetben, az egyszerűen elképesztő. Főleg pedig a születő hagyomány összefüggésében: a szabadulásra vonatkozó emlékvacsorát, a páskát nem eheti meg olyan, aki nem tartozik a néphez! Ha jövevény vagy bennszülött, teljesen mindegy, csak akkor részesülhet a szent emlékezetben, ha körül is metélkedik, vagyis csatlakozik a szent néphez. (A nőkről azért nincs szó ebben az összefüggésben, mert őket az eltartó férjük függvényének tekintették, és az akkori anyagi rend és jogi szokások szerint leginkább valóban azok is voltak.) Sokszor elhangzik egymás után a szövegben, hogy a szent vacsorában kívülálló egyáltalán nem részesülhet. Már azon vagyunk, hogy faji fenntartásokra, a vérségi adottság abszolutizálására gondoljunk, és sajnálatos módon akadt is mindig ilyen olvasata ennek az exkluzivitásnak, éspedig pro és kontra, ám a Biblia legjobb hagyományait segítségül hívva (Jer 9,24-26, 1Pét 2,5) megértjük: Izrael népéhez tartozás nem maga a dolog, csak jel. Egy magánál, a népi-nemzeti közösségnél még sokkal magasabb dologra utal – arra a közösségre, amit az Istenre valóban figyelők jelentenek ebben a világban. Ez pedig lelki odatartozást, szívbéli elkötelezettséget jelent Isten szövetségének megtartására, azaz egy tőle elkészített magasabb életre. Ha mai szóval közelítjük meg, erkölcsi tekintetben éppen a „tartás” van a legközelebb hozzá. Az, hogy nem adjuk alább, nem sodródunk a tömeggel, a korszellemmel, az ismerősök olykor csüggesztő életpéldájával, még a saját génjeinket és hagyományainkat sem imádjuk, hanem arra figyelünk, hogy életünk Ura és Istene (Ján 20,28) mit mond, mit tanácsol nekünk, és hol jár előttünk. (Mát 26,32) Ettől vagyunk mi annak az „egy nép és egy sereg”-nek, melyhez a Jelenések könyve szerint (Jel 7,13-17) a már üdvözült lelkek, az odaát valók is tartoznak, valóban tagjai. (392. dics. 5. vers)

 

Első kérdésünkre tehát, hogy mit jelent e nép tagjának lenni azt mondhatjuk, hogy sokkal inkább Istenhez tartozást jelent, mint bármi mást. Az Úrral szövetséges nép, mint közösség elővételezi, első zsengeként kiábrázolja az egyetemes egyházat, amiről aztán Urunk Jézus beszél tanítványainak (Mt 16,16-23, Mt 28,16-20), a megszentelt emberiséget – amiben Isten akarata szerint mindenkinek helye van. Ez a tétel önmagában puszta elvi-teológiai igazság lehetne, azonban ennél valójában sokkal több. Azt jelenti ugyanis, hogy ha én valóban Isten népéhez tartozom – ami a Kivonulás éjszakáján nagyon is élet-halál kérdés volt – akkor ehhez illő életre köteleztem el magamat, s e szerint is kell élnem. Nem engedhetek meg magamnak olyan lazaságokat, amik méltatlanná tennének e néphez tartozásomra – nobles oblige. Adjon erőt már maga a tény, hogy meg vagyok keresztelve – jelképesen odatartozom Isten népéhez! Adjon erőt, hogy az úrvacsora közösségében ő, aki megkímélte Izrael elsőszülöttjeit azon a rettenetes éjszakán Egyiptomban, mindig megújítja velem szövetségét! (Jer 31,31-34) Adjon erőt, hogy ennek a népnek tagjai, akik őhozzá tartoznak, naponta élhetnek a mennyei kenyérrel, az örök igével, ami Krisztushoz utat mutat, felemel és vigasztal. Adjon erőt, hogy éppen most sem hiába töltöm időmet, míg ezeket a sorokat olvasom, mert épülhetek és erősödhetek általa a jóban.

 

De itt a következő nagy kérdés az olvasott igével kapcsolatban: micsoda dolog ez a kizsebelés, ahogyan itt ezüst és arany edényeket, meg ruhákat kérnek az egyiptomiaktól távozásuk estéjén, s aztán elviszik azokat magukkal?! Rablók lennének Isten népének tagjai? Szó sincs róla. Egy sok évtizedes, súlyos kizsákmányolás kerül itt jóvátételre – nevezetesen az, ahogyan őket, mint népet egyetemlegesen rabszolgaként dolgoztatták, folyamatosan megfosztva őket munkájuk jogos gyümölcsétől. A történelem Ura azonban most igazságot szolgáltat, s az erkölcsi világegyetem helyreállításra kerül – amiből mi is nagy vigasztalást meríthetünk. Megérthetjük, hogy az igazság végül mégis csak győz, ha nem is mindig akkor és úgy, mint gondoljuk, terveztük, mint a legjobbnak véltük! Isten számon tartja a rabszolgák szenvedéseit, s a maga idejében igazságot szolgáltat. Számon tartja szenvedéseinket, könnyeinket (Ézs 38,5), hallja imádságainkat és sóhajainkat. (Jel 6,9-11)

 

De ne csak arra gondoljunk, hogy ez milyen reményteljes dolog, hanem arra is, hogy ez milyen súlyosan kötelez bennünket. Ha az igazság végül úgyis győz, akkor nem tűrhetünk meg életünkben semmi hamisságot, hazudozást, álságot, igazságtalanságot! Ne legyen igaz Babits szomorú megállapítása:

„Mint a bókos szentek állnak a fülkében,
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
Ilyen szentek vagyunk mi!”   
/Babits: Psychoanalysis Christiana/

Ha valóban hisszük, hogy az igazság végül győz, akkor takarítsunk ki magunkból minden álszentséget és hamisságot. A Jelenések látomása szerint azok vannak az Úr színe előtt, azok tudnak új éneket mondani, „akik megmosták ruháikat a Bárány vérében” (Jel 7,14) – és ehhez nem hiszem, hogy túl sok további magyarázatra volna szükség.

 

Végül még egy nagy kérdés: hogyan állhat a víz kőfalként, hiszen az ellentmond a természeti törvénynek! Igen, Isten dolgai annyival magasabbak a mi gondolatainknál, mint az ég a földnél (Ézs 55,8-9), úgyhogy nála még ez sem volna lehetetlen. De a Kivonulás idején nem az volt a csoda, hogy függőlegesen állt volna a víz, hanem az, hogy amikor kellett, jobbról és balról “kőfalként védte őket” a vízár az egyiptomiak átkaroló, bekerítő hadmozdulataitól (2Móz 14,22) – mikor pedig arra volt szükség, ugyanaz a víz az Úr által rendelt szél hajtására “lovat lovasával együtt odavesztett”. (2Móz 15,1) Vegyük észre Isten szabadító szeretetének jeleit életünkben! Mennyi, de mennyi baj nem történt meg velünk, amik megtörténhettek volna, hányszor elmaradt a katasztrófa, s hányszor csodálatos módon “javunkra vált a nagy keserűség”!  (Ézs 38,17) Ha nekünk ilyen Istenről van tudomásunk, akkor méltó, hogy válaszul éltünket megjobbítsuk – ennyi! Az összes többi “dagályos beszéd”, ahogy Kodolányi mondja a Julianus barátban.

Odatartozom-e Isten népéhez? Akkor egy magasabb élet, Isten szövetséges rendjének közösségéhez tartozom. Hiszem-e, hogy az igazság végül győz? Akkor semmiképp ne tűrjek magamban ehhez méltatlan dolgokat. Megvédett-e már kőfalként szeretete életem konkrét helyzeteiben? El ne feledjem e pillanatokat, hanem  igazítsam hozzá erkölcsi döntéseimet – s akkor szabadítása velem marad a legsivárabb pusztai vándorlás idején is! Így is legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, nálad lehetetlen semmi nincsen, mozgasd meg kegyelmesen elrontott, magános, gyáva életünket. Add, hogy legyen hitünk, és hitünk által erőnk is a jóra! Segíts a megújulásban, ha az kivonulással jár, akkor is. Tudjuk, hogy népedhez tartozunk – segíts megbecsülnünk ezt a csodát. Gyógyítsad a beteget, tisztítsd meg a vétkest, és adj vigaszt a szomorkodónak, hiszen Krisztusban te vagy áldott orvosunk. Közöld Szentlelkedet velünk, és élünk! Ámen.