Egy történelmi tragédia értelméről

Igehirdetés 2004. március 21.

Egy történelmi tragédia értelméről

 

Lekció:Luk 20,9-19
Textus: Luk 20,17

“Az a kő, amelyet az építők megvetettek, lett a sarokkő. Aki erre a kőre esik, összezúzódik, akire pedig ez a kő ráesik, szétmorzsolja azt.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, szívünk szerint keresünk téged, aki láthatatlan és örökkévaló úr vagy. Vágyunk arra, hogy megértsünk valamit igazságodból és megpillantsunk valamit műveidből, holott a szemünk előtt van minden, ami tőled származik. Te alkottad a földet és a csillagokat, az egész mindenséget, és a te műved az élet csodája is, amely az új tavasszal megint megpezsdül körülöttünk. Köszönjük, hogy megérhettük ezt az időszakot és bocsásd meg, hogy annyi zúgolódás és elégedetlenség volt bennünk az elmúlt tél idején is. Köszönjük, hogy újra világos van reggel, amikor felkelünk, és megszólaltak a madarak, köszönjük a szél fújását, az áldott, tiszta levegőt. Köszönjük, hogy Szentlelked fuvalma áttisztíthatja bensőnk legmélyebb és legrejtettebb zugát is. Kérjük is tőled, hogy adjál nekünk megtisztulást, segíts minket ráeszmélni arra, mihez ragaszkodjunk és mitől váljunk meg szívfájdalom nélkül, hogy életünk méltó legyen a Krisztus nevéhez, akiről keresztyénnek neveztetünk. Ő érte kérünk, hallgass meg minket és adj élő igét mindnyájunk épülésére! Ámen.

 

Igehirdetés

Ma egy történelmi tragédiáról gondolkozzunk együtt, amely kétezer éve kezdődött és ma is tart. A szőlőművesekről szóló bibliai példázat képekben beszéli el ezt a tragédiát, hallottuk az előbbiekben. Szó van ebben egy emberről, aki szőlőt ültetett, aztán hallunk a szőlőművesekről, akik egészen furcsán és méltatlanul bánnak el ennek az embernek a szolgáival, sőt a szeretett fiával is – aminek az lesz a vége, hogy eljön a szőlő ura, elveszti a munkásokat és másoknak adja a szőlőt. Tudjuk, hogy a választott nép akkori elöljáróiról mondta Jézus ezt a példázatot, de üzenete túl megy az ő sorsukon, és valójában minden bérlőről, minden munkásról szól, aki csak méltatlanná válik megbízójához, holott szép szőlőt kapott művelésre. Vegyük most sorra a példázat üzeneteit: először magáról a gazdáról, aztán a bérlőkről, végül pedig a bekövetkezett törésről és a tragédia értelméről.

A példázatbeli gazda maga Isten, aki szőlőt telepít. Megkapó kép, hisz azt sugallja, hogy a szépen telepített szőlő, amiben mi, emberek tevékenykedhetünk, nem gazdátlan. Nem a semmiből állt elő, véletlenek furcsa összjátéka során, hanem – telepítették. Valaki szeretetből akarta, hogy legyen. Ha erre gondolunk, mindjárt látjuk, mennyire nem csupán ítéletes, mennyire nem csupán negatív üzenettel bír e példázat. Úgy beszél Istenről, mint akinek az a gondja, hogy minél értékesebb dolgot hozzon létre! A szőlő telepítése távlati gondolkodásra vall, hisz évek, sőt néha évtizedek múlva lesz valami igazán értékes a telepített szőlőből, s erről sokan elfelejtkeznek. Hányan gondolkodnak úgy, mintha a földi élet csak siralomvölgy lenne, amiben egyik szenvedés jön a másikra, egyik csalódás követi a másikat, mert ők éppen abban élnek. A gazda eredeti célja pedig egyáltalán nem ez, hanem az ünnepi öröm! Azért ültet szőlőt, mert értéket akar teremteni. Gyümölcsöt, ami táplál, és bort, ami örömöt ad – szőlőt ezekért ültet valaki. Jó lenne újra ezzel a szemmel nézni akár csak a tavasz, nyár, ősz, tél váltakozását is, hogy minden évszak tőle van: mindnek megvan a szerepe abban, hogy valami szép és értékes jöjjön létre.

Jó lenne így gondolkodni a jó és napfényes időkről, s a nehéz, megpróbáló időkről, vagyis a boldogító és a “nem szeretem napok” váltakozásáról is – amit senki emberfia el nem kerülhet. Nem gazdátlan a világ, még akkor sem, ha a gazda esetleg hosszú időre idegenbe távozott, miután elültette szőlőjét. Hány embert megtéveszt a köztes idő, amikor az ő jelenléte nem kézzel fogható, a szavát is legfeljebb csak szolgái közvetítik hozzánk, próféták és apostolok az évszázadok mélyéről, ő maga azonban messze van. Ilyenkor vizsgázik az ember, ezekben a köztes időkben, hol is áll lelkileg. Amikor úgy tűnik, Isten messzi ment. Az un. modern világban sokan abban vannak, hogy Isten nincsen is, az ember állat, és a halál teljes megsemmisülés – így gondolkodik a mai ember. Mégsem neki kell magyarázkodnia, hogy nem korszerű és eléggé modern ember…

A szőlőművesek példázata tegyen mindenekelőtt hálássá, hogy mi tudunk a gazdáról. Azt is tudjuk, hogy elég nagy úr ahhoz, hogy szépen telepített szőlőjét teljesen ránk, emberekre bízza – egy időre. Odaadja, hogy műveljük, s így mi is részt vegyünk a gyümölcsök létrehozásában. A választott nép régen is, ma is abban a megtiszteltetésben részesül, hogy külön szerepe, megbízatása van az értékek létrehozásában. Nem véletlenül mondja Ézsaiás próféta, hogy a “Seregek Urának szőlője Izrael háza, és gyönyörű ültetvénye Juda férfiai.” (Ézs 5,7) Isten az ő népétől többet vár, mint másoktól: tőükl gyümölcsöt kér. Ők nem élhetnek öncélúan, önmagukért, nekik szent feladatuk van: meg kell adni a gyümölcsüket a maga idejében.

Milyen módon veszünk részt ebben az értékteremtő munkában? Ott vagyunk-e egyáltalán azok közt, akik a nap hevében kapálnak, kötöznek, viselik a kert terheit – vagy csak nézőközönség vagyunk, akik szeretnek tapsolni, ha van mások által produkció, és kifogásolnak és méltatlankodnak, ha nincsen…? A kert gazdája mindenesetre felfogadott némelyeket – és helyes eldönteni, hogy mi ezek közé tartozunk-e valóban, vagy sem.  Isten népéről, a látható egyházról van itt szó, akik abban különböznek a többiektől, hogy tudnak a megbízójukról. Tisztában vannak azzal, hogy a kert nem gazdátlan, hogy azt valaki nagy szeretettel és messzire tervezve ültette, telepítette. Ha pedig ez így van, akkor mi sem élhetünk önmagunkért, magunknak kapálva és magunknak szedegetve!

De lássuk most már a gazda után a bérlőket is. Ezek az emberek kaptak megélhetést, többet, mint mások. Megszabadultak a szegénységtől, a nyomortól, a piacon való “hivalkodástól”, üres álldogálástól – attól, hogy majd csak lesz valami. Kaptak egy feladatot, emberi biztonságot, vagyis privilegizált helyzetbe kerültek. Lett kenyerük szegénység helyett és lett életüknek tartalma üresség helyett. Igaz, hogy bérbe kaptak mindent, a tulajdonjog nem szállt rájuk, de mivel a gazda messzi ment, elkezdtek tulajdonosként viselkedni. Figyeljük meg, hogy az evangélium milyen pontosan ismeri az emberi természetet, amikor ezt leírja. Amint az ember privilégiumokhoz jut, lesz valamije, lesz belőle valaki – azonnal telhetetlenné válik. Már nem elég, hogy van pénze, nagyon sok pénzt akar. Már nem elég, hogy vannak társai, azokat egészen a maga elképzelése szerinti módon akarja tökéletesnek látni. Már nem elég, hogy van munkája, fel van háborodva, hogy abban fáradtságosan helyt kell állnia és néha akadnak frusztráló sikertelenségek.

Az életben főleg ott jelennek meg a telhetetlenség jelei, ahol a bérlők elfelejtkeznek arról, hogy ők csak bérlők, a gazdáról pedig azt hiszik, hogy olyan messzi ment, hogy már soha vissza sem jön. Amikor az ember már nem emlékszik arra, hogy mindent bérbe kapott: a testét, az egészségét, a tehetségét, a fizikai erejét, a lehetőségeit – és megjelenik az elpimaszodás. A bérlő kezd tulajdonosként viselkedni. Ami persze jogtalan elbirtoklás, s ebből is látni éppen eleget. Emberek “elbirtokolják” egymás lehetőségeit, hiszen szabad versenyben élünk. Elbirtokolják egymás hitvesét, mert a szerelem jogán mindent szabad. Elbirtokolják egymás csendjét, mert az én zeném mindenkinek kell, hogy tessék. Indiszkrét módon behatolnak egymás életének belső titkaiba, azokat egymás háta mögött megvitatják és ellenőrizetlen híreket örömmel terjesztenek. Igen, van elég elbirtoklás, idegen területekre behatolás – amikor más tulajdonára emberek egyszerűen ráteszik a kezünket.

Ilyesmit csak az tart megengedhetőnek, aki szerint Isten nincs, vagy olyan messzi van, hogy nem kell vele törődni. Akinek van élő Istene, az rögtön elszégyelli magát, ha ilyesmit tesz. Eszébe jut, hogy ő nem is tulajdonos, csak bérlő, s minden egyes tőke gyümölcsével el kell majd egykor számoljon a gazda előtt, hova tette, mit csinált vele..!

Milyen jó, amikor nem tragédiáknak és visszafordíthatatlan veszteségeknek kell ráébreszteni minket arra, hogy csak bérlők vagyunk, s a bérleti idő, még saját testünk “bérletének” ideje is, lejár egyszer. Milyen jó, amikor valaki úgy tud fülelni Isten szavára, mint a kis inas Rilke versében, a szomszéd szobában alvó mestere óhajaira:

 

“Szomszédom, Isten, hogyha néhanap
éjjel kemény kopogtatással zavarlak –
azért van ez, mert lélegezni hallak,
s tudom, szobádban csak te vagy magad.
S ha valamit kívánsz, nincs senki ott,
hogy italt érjen kereső kezed:
figyelek mindig. Adj egy kis jelet.
Közel vagyok.”

                                                                 (Rilke: Az áhítat könyve, részelt, ford: Nemes Nagy Ágnes)

 

Ezt a közelséget, ezt a “mindig figyelést” érdemes tanulnunk. “Figyelek mindig. Adj egy kis jelet. Közel vagyok.” Igen, közel vagyunk hozzá! Milyen más olyankor az élet, amikor a kis jelet, amit ő ad, valaki tényleg észreveszi, meghallja és a szívébe írja. Akkor nem lesz elbirtoklás, nem lesz agresszivitás és nem lesznek gyilkos indulatok, mint a példázatban, és mint az életben is oly sokszor. Lesz a gyermek alázata mestere iránt, kérésnek egyetlen szóra örömmel teljesítése, ahogy az a kisinashoz illik!

Végül arról, hogy milyen az, amikor eljön a gazda és véget vet a sok méltatlan cselekedetnek, amikor a szolgák megverése és meggyalázása után már a szeretett Fiú megölésében is részessé válik az ember. A történelemben ez mind megtörtént, és noha a szeretett Fiút is megölték, és nem csak a zsidók, mint azt tévesen emlegetni szokás, hanem a pogányok is, hiszen Pilátus adta őt keresztre és római katonák végezték ki, nem csak a zsidók követelték halálát – tehát mindkét nemzetség vétkes ebben; akkor tetszett a történelem Urának, hogy “amely követ az építők megvetettek, az legyen a sarokkő!” Félredobták, ez nem lesz jó semmire – amikor pedig odajutott az építés, az lett a zárókő, a legfontosabb az egész épületben. Ma is ő a világ legfontosabb építőköve. Ahol ő hiányzik, ott a ház összedől. Lesz épület helyett összedőlő ház, terror és etnikai tisztogatás. Lesz nemzeti megújulás helyett milliárdok eltüntetése, modernizálás címén állatok és növények kipusztítása, és lesz még sok más borzalom – mert ha ez a kő nem támaszt más köveket, ráesik az emberre, vagy az ember esik rá…

Egy dolgunk van, hogy tanuljunk a sok zúzódásból és összemorzsoltatásból – akkor megmenekülhetünk.

A gazda jót akar, ez biztos, különben nem telepített volna gyönyörűséges szőlőskertet. Meg ne tévesszen, ha éppen “messzi ment” – a tulajdonos akkor sem mi vagyunk. El kell számolnunk bérlők módjára mindennel, amit csak ránk bízott, amihez hozzáférünk az életben! Döbbenjünk rá telhetetlenségünkre, az elbirtoklásokra, a kegyetlenségre és a gyilkos indulatokra, amik jellemeznek mindenkit, aki távol hiszi őt! S ha sok minden elromlott is volna már, s ha megtörténtek olyasmik is, amikért nagyon kár, ne feledjük: a kő, amit az építők megvetettek, sarokkővé lett! Bárcsak lehetne azzá újra, számunkra is! Biztos, erős, pótolhatatlan sarokkővé. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk, olyan szép kertben helyeztél el bennünket, mint ez a föld és ennek sok értéke és megszámlálhatatlan csodája. Köszönjük az új tavaszt, és köszönjük, hogy azok közé számíthatjuk magunkat, akiket feladattal is megbíztál. Ránk hagytad e szép kert gondozását, amíg újra eljössz, hogy közel légy, mi pedig számot adjunk arról, amit távollétedben cselekedtünk. Nem büszkélkedhetünk sok gyümölccsel, de bőven van bánkódni valóink. Bocsásd meg telhetetlenségünket, hogy mindig túllépjük a magunk körét s olyasmire tesszük kezünket, ami nem is a miénk. Segíts hűségesnek lenni azon, amit te bíztál ránk, és szabadíts meg mindattól, amit jogtalanul elbirtokoltunk és magunkénak hiszünk. Vigasztald a gyászoló testvéreket, akik emlékező szívvel keresik a megbékélését. Imádkozunk erőért és hitért az előttünk álló hét feladataiban Segíts gyermeki alázatra, hogy a tőled való jelzések eljussanak hozzánk, és éltető igévé váljanak. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen