Elérhető-e a legfőbb jó?

Igehirdetés 2017. május 7.

Elérhető-e a legfőbb jó?

 

Textus: Csel 7,59

„Amikor megkövezték Istvánt, így imádkozott: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!”

 

Igehirdetés

Aktuális emberi állapotunk rendszerint meghatározza, mire törekszünk: betegnek a gyógyulás, éhes embernek az étel a legkívánatosabb. Aki kitűz magának valami elérendőt, annak minden lépés üdvös, ami csak közelebb visz céljához. Van-e azonban olyasmi, ami feltételek nélkül, mindenkinek és mindenkor jó? Igen, Isten. Ő az, aki méltó a névre – a Legfőbb Jó. Mi emberek nem mindig vagyunk jók, hiszen tudjuk; legfőbb jónak pedig éppenséggel nem mondhatjuk magunkat. A világ, mely egyébként már önmagában is megfejthetetlen csoda, néha dédelget és ajándékoz, máskor pedig veszélyes vagy éppen pusztító. Meglehetősen pontos a definíció, miszerint a világ – „forgandó”. A dolgok és lehetséges létezők forrása, mindenek „fő szerző oka” és Teremtője azonban nem is lehet más, mint maga a pozitívum: Isten lényege az, hogy jó.

 

Éspedig abban jó leginkább, hogy ő valóban van. Mulandó emberi létezésünk olyan, mint „futó árny a mezőn” (Zsolt 144,4  Jób 14,1-2), nincsen benne állandóság. Szakadatlan változás az életünk – állapotok követik egymást oly sokféle módon és kiszámíthatatlanul, hogy csupán néhány mozzanata az, mely valóban mindenkit feltétel nélkül érint: születés, élet és halál. Lényegében ezek teszik sorsunk nagy vonulását, s annak általunk is még megpillantható, örök keretét.

 

A születés mindjárt kezdetként misztérium, hiszen kezdődik egy ismeretlen út, örömökkel és szenvedésekkel. Május első vasárnapján fejet hajtunk az édesanyák előtt, akik áldozatot hoztak, hogy mi itt lehessünk. Nagy és fontos áldozatot, aminek értéke mondhatatlan. Ha még élnek s itt vannak közöttünk, megköszönjük jóságukat – ha pedig már elmentek, szeretettel pillantunk utánuk, és imában mondott köszönetünk ott, az örökkévalóságban ragyogja körül őket.

 

A születés nem csak biológiai mozzanat, hanem olyasmi, ami mindenkor utal Istenre. Megrendítő egy történés: holt anyagból eleven, lélegző kis lény lett; egy sors, egy út – mely megfoghatatlan, titokzatos és egyetlen. A kisgyermek megpillantása akkor is megmozgatja szívünket, ha nem a sajátunk – hát még akkor, ha az. Lehet ráncos, vörös, és ordíthat – hiszen íme, a semmi helyén most már egy emberi személy van, egy lélek, aki egész útján mindig szomjazik, kutat majd valami után; s nem tudható, megtalálja-e, és hogyan – a jót. Csak azt tudjuk róla, hogy ő maga is az örökkévaló szeretetből jön közénk, s rá is lesz utalva mindenkor, egész valójával, akár tud erről, akár nem. Útja Isten nélkül hiábavaló bolyongás marad, ami a semmiből jön, és a semmibe érkezik – elkeserítő gondolat!

 

Míg azonban a mi életünk „folyik”, mint a víz – Istené változatlanul és állandóan van. Nem úgy, mint a tárgyak, a világ egy darabjaként, hanem valóságosan és véglegesen – benne ugyanis nincsen keletkezés, sem elmúlás. Őt nem érinti hit és tagadás, de tudás és tudatlanság sem. Örök forrás, mindenek alapja – ám még a nevét sem tudjuk rendesen kimondani. Ma a tudományos nyelvezetben „szinguláris pontnak” titulálják azt, ameddig a gondolat még el tud hatolni; aminek definíció szerint nincs térbeli kiterjedése, mégis mindent, de mindent magába foglal (ilyesmi, állítják, 13,7 milliárd éve létezett utoljára) – ám Pitagorasz aritmológiai eredetű megnevezése, az „Egy” megítélésem szerint elegánsabb. Egyezzünk meg abban, hogy a létezés forrásáról mi emberek leghelyesebben csak dadogni tudunk. Igehirdetésben is csak végtelenül megfontoltan és ritkán szabadna utalnunk rá, hiszen tudjuk, hogy a parancsolat is óv üres emlegetésétől! (2Móz 20,7)

 

Éppen ezért örülök, amikor egy kép vagy hasonlat méltónak tűnik arra, hogy valahogy megnevezze a Feljebbvalót: ilyen számomra az egyházatyák által Arisztotelésznél föllelt Summum bonum, azaz a Legfőbb Jó fogalma. Természetesen Danténál fedeztem fel magamnak újra (remélem, olvasóim nem unják még), aki káprázatos műveltségével a magas középkor leginkább up to date gondolkodója volt: már 1300 táján említi a Divina Comedia-ban – a menny lakói közt – Acquinói Tamást (1225-1274), és annak mesterét, Albertus Magnus-t is, akiknek a Summum bonum-ról igen csak sok mondandójuk akadt. (Dante „tájékozottsága” itt persze nem topográfiailag, hanem filozófiai kitekintés dolgában értendő.) Ezt írja a költő a legfőbb jó ügyében:

 

„…Sugalmas óhajtásom ellen,

Mely a Fő Jónak vont szeretni fényét,

amelynél nincs, ki föntebb célra leljen,

 

mely láncot leltél, mely bilincsnek kényét,

melyek szívedből a följebb jutásnak

ilyen egészen elvette reményét?

 

És mily reménynek, és milyen varázsnak

láttad jegyét más homlokára írva,

hogy oly könnyen légy követője másnak?”

 

(Isteni színjáték, Purgatorium 21. ének, 23-27. ford: Babits M.)

 

E mély értelmű mondatok alapján először is azt kell kérdezzük, lehet-e, hogy némelyek egyszerűen kimaradnak a „Fő Jó” tudásából, és soha nem is gondolnak rá? S ha így volna, kárhoztathatók-e egyáltalán? Alig hiszem, hogy erről lehetne szó – mert ember annyi, mint tájékozódás. „Mi van arra? És azon túl?” – már a gyerek is ezt kérdezi. Szellemi téren pedig fiatal felnőttként szembesülünk a kínnal, a nagy vívódások idején: honnan jöttem, mi lesz velem – miért vagyok itt egyáltalán? Magunkat tételezzük-e, mi emberek, mint egyetlen reálisan létezőt – vagy pedig fogjuk a dolgot keresőre, de úgy becsületesen és igazán?

 

Tegyük hozzá, maga a keresés, ha tényleges és valódi – már a hit alapállása, éspedig Ágoston szellemében: „Nem kereshetnélek Uram, ha te meg nem találtál volna!”  Aki ugyanis szíve szerint kutatja, hol és miben áll a legfőbb jó, akár az utolsó pillanatban, s egyetlen sóhaj erejéig is – az már nem elveszett ember. (Luk 23,43) Ha valaki a tengerek közepén egy lakatlan szigeten, valahol egy barlang mélyén, életében egyetlen egyszer elgondolta az igazságot, s aztán meghalt – már nem élt hiába. (Hamvas B.) A tagadó viszont, s ezt már mi tesszük hozzá, aki biztonsággal „tudja”, amit gondol, negatív vélekedését összetévesztve az örök igazsággal, olyan valaki, akin nem is lehet segíteni – az a bizonyos reménytelen eset. A bűnben való megátalkodottságot még a földi bíróságok is súlyosbító körülményként értékelik – a Fő Jót tagadni pedig valóban főbűn. Ma ugyan divatos elvetni minden hierarchiát, rangsort, sőt egyáltalán magát a rendet is – de a sötét világkorszakhoz, amiben élünk, pontosan ez is illik. A rangját minden és mindenki magával hozza.

 

Akadnak sokan, akik föladják a legfőbb jó keresését. A költő szerint megbilincseli őket valami, ami aztán a följebb jutásnak még a reményét is elveszi. Ez a mindenkit feltétlenül érintő dolgok közül a második tényező, az élet hatása: a remények és varázsok világa. Az ember láncokat lel, sőt „bilincsek kényét”, melyekből nem tud, és nem is igazán akar szabadulni. Élni akar, de azt nagyon. Elszántan és tekintettelenül – s nem veszi észre, hogy miközben meg akarja nyerni, úgy veszti el életét leginkább. (Luk 9,24  Ján 12,25) Nem jár ő feltétlenül és különösebben vétkesen, csak reménytelen vágyai igézetében, mert Krisztust nem ismeri. Megelégszik jelentéktelenségekkel, a kis örömök világával – mert az istenemberség nagy igényét, amire született, feladta. Ezért vágy is marad az élete. Innen bizony tényleg nehéz fölfelé mozdulni, mert aki ebben van, az éppen a „Fő Jó fényét” nem becsüli kellőképpen: nem hiszi azt, nem figyel rá – „másnak” lett követője, amint Beatrice emlékezteti erre Dantét.

 

Végül a harmadik, ami mindnyájunkat érint a nagy sorsvalóságok közül, az a halál. Ember el nem kerülheti. Elfelejtkezhet ugyan róla, tagadhatja is valameddig, s mint oly sokan teszik, nem törődnek vele – de egyszer csak ott van. Ismerős, rokon, neves közéleti személyiség, bárki, aki élt, itt volt és íme – elment. Felfoghatatlan! Minél közelebbi volt, annál inkább az. Ha van gyógyulás a veszteségből, az hosszú és gyötrelmes.

 

De mégis vannak, akik nem adják fel törekvésüket a legfőbb jóra, s ez éppen itt, az elkerülhetetlen mulandóság közelében tűnik ki róluk a leginkább. István diakónus nem akart meghalni, őt arra ítélték. Hitében azonban szilárd maradt, s útját az maradéktalanul meg is határozta. Lám, vannak hűségesek, akik végigküzdik a csatát, s a döntő pillanatban sem inognak meg: kövekkel már agyonvert állapotban is lehet úgy fohászkodni, amint István tette.

 

Miért fontos nekünk ez a mondat? Mert azt adja a kezünkbe, ahogyan a jólét, béke és az egészség napjaiban is mindenkor, percenként imádkoznunk kellene. „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” – ami azt jelenti, hogy nem én, Uram, hanem te! Holott, ha valahol, itt nagyon is hangos lehetne az „én”. Vérzik a fejem, elborít a fájdalom…! Nincs már egyetlen ép porcikám, a szememet is kiütötték…! – És István mégis ezt mondja: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!”

 

Szégyenkezünk, és joggal: hiszen ilyet csak az tud kérni e helyzetben, aki mindig, minden percben is pontosan erre vágyott – s mi nem ilyenek vagyunk. Az örök közvetlenség helyreállítása az, amit a Legfőbb Jó velünk akar; részünkről pedig maga az erre törekvés is azt jelenti már, hogy elértük. Az ember születése, élete és halála révén magának többet nem szerezhet – de kevesebbel beérnie is kár.

 

„Szinguláris pont”? Az „Egy”? Az élő, jóságos Úr, aki akarta, hogy itt vendégeskedjünk, és végtelen nagy bölcsességéből és fensőbb tudásából olyan utat készített, ami szépségével semmihez sem fogható! Vajon beleszédültem-e már távlataiba? Vegyem a szívemre, hogy nekem ennyi a dolgom: szeretni a Fő Jónak fényét. Mondhatnánk akár úgy is, hogy szemlélni a hierarchiákat – a valóságosokat – minden mást pedig hagyni őrá, aki üdvünkről gondoskodni tud, és öröktől fogva akar is. Így legyen! Ámen.

Imádság

Homályos és zűrzavaros világunkból hozzád kiáltunk, aki mindig voltál, és mindig leszel, élő Isten! Te azért fogtál a teremtéshez, mert ott is üdvünket akartad: ne engedd, hogy eljátsszuk, amit egyenként ránk bíztál. Segíts, hogy teljes fényében, megsokszorozva adjuk majd vissza a kincset neked, amikor földi utunk véget ér! Ámen.