Elérkezett hozzátok Isten országa

2006. február 5.

Elérkezett hozzátok Isten országa

 

Lekció: Máté 12,22-30
Textus: Máté 12,28

“Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük, hogy eljöhettünk házadba, hogy itt együtt megszenteljük a hetedik napot. Hadd szálljon hozzád az imádság, fel egészen a mennyek magasságába, ahol angyali seregek és boldog, tiszta lelkek téged dicsérnek és közelségednek örvendeznek. Te hallasz minden imádságot, ha nem is teljesítesz be minden kívánságot, mert jobban tudod, mire van szükségünk. Szeretnénk hallani hangodat, az örök szeretet és a teremtő gondolat hangjait. A zsoltárossal így imádkozunk: Add értenünk felséges hatalmadat. Megnyitjuk előtted lelkünket, jöjj és lakozz bennünk s egyszerűvé formálj, belső lelkiképpen. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor emberek egymással megütköznek és vitáznak, rendszerint az a kérdés, hogy kinek van igaza. Gyakran megfigyelhető, hogy viták idején egy bizonyos ponttól a beszélőket már nem az érdekli, mi az igazság, vagy valóság, amit vitattak, hanem az, hogy kinek van igaza. És a cél innét kezdve már rendszerint nem az igazsághoz eljutás, hanem egymás legázolása. Így volt ez sajnos, mióta a világ világ, amióta az Isten közelségét odahagyva az Éden-kerten kívül élünk, s így van ez ma is. Ezért érdemes odafigyelni az evangéliumra és mai történetünkre, mert ebben, bár Jézus nagyon is megütközik a farizeusokkal, egy igazi vita tanúi vagyunk. Neki azonban mégsem az a legfontosabb, hogy bebizonyítsa, nem az ellenfeleinek van igaza, hanem az, hogy kimondja, számukra is, másoknak is: Elérkezett hozzátok Isten országa!

Furcsa ez a fordulat, mert nagyon is fűtött, feszült a pillanat. Nem kevesebbel vádolják Jézust, mint hogy az ördöggel cimborál s így gyógyít – ha pedig ez bebizonyosodik, halál vár rá. Folyik az öldöklő vita, kinek van igaza. És Jézus egyszer csak kilép e szembenállásból: nem tartja lényegesnek a veszélyes pillanatban, hogy bizonyítsa, igaza van és ellenfeleinek nincs, ahogyan azt emberek általában tenni szokták – szoktuk, ha védjük magunkat – hanem az fontos neki, hogy emlékeztessen: lehet Isten királyi uralma alatt élni! Az egész vitából kiemelkedik e mondat, valósággal megnyit a hallgatóság előtt egy új ajtót – s azon fény árad be a földi világba.

Elérkezett hozzátok Isten országa – ez azt jelenti, nem csak vitázni lehet, hanem magunkat az örök jóságnak alárendelni is. Nem csak céljaink és érdekeink után szaladni lehet, hanem keresni Isten országát is, éspedig először, mindennél fontosabb helyen – hogy aztán minden egyebek “megadassanak”. Legyen Jézusnak ez az új irányba induló mozdulata, amivel fordít a beszélgetés menetén és a dolgok állásán – mintává. Tanítson arra, hogy bármi történik is az életben, örömteli vagy fájdalmas esemény, nem az fontos önmagában, hanem, hogy az miként “köthet vissza” minket Isten uralmához! Miként munkálhatja bennünk az elveszett, gyermeki bizalmat Teremtőnk iránt, vezethet vissza eltávolodott és boldogtalan embereket az atyai jóságához, miként segíthet megérteni, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van! (Róm 8,28)

Mert a földi életben sok “nagy ügy” van, s ezek tényleg fontosak is: hivatás, munka, családi boldogság, barátok, alkotás, helyünk a többiek közt és még sok egyéb, de a “legnagyobb ügy” mindezek fölött mégis Isten országa. Jöjjön el a te országod! – kétezer éve nincs még egy ima, amit annyi nyelvre lefordítottak a földön, mint az Úr imáját! Egy ember életútján s tetteiben sok fontos vonást felfedezhetünk és megállapításokat is tehetünk azokról, de a legfontosabb mégis az mindenkivel kapcsolatban, hogy mennyire élt Isten közelében s hogyan gondolhatunk rá majd akkor, amikor már elment az örökkévalóságba. Jézusnak ez az “ügy” volt fontos – ezt hagyta ránk, s a farizeusokkal keserű megütközés pillanataiban is ide irányítja a figyelmet: Isten királyi uralmára.

Történetünk egy beszélgetés története, mely több szempontból is érinti e témát: először is ott, amikor az emberek meghökkenve kérdezik, csak nem ez a Dávid Fia? Ez a méltóságjelző a nemzeti büszkeség kifejezője volt a római megszállás idején: ha eljön “Dávid fia”, az abból fog állni, hogy Izrael újra nagy és erős ország lesz, nem pedig egy  jelentéktelen római provincia. Dávid fia kiűzi erőssé és büszkévé teszi a nemzetét, mint valamikor a nagy király is tette, lesz újra függetlenség s a saját országunkban mi leszünk az urak, nem más – ezt jelentette e megnevezés. De Jézus számára fontosabb volt Isten országa, pedig ez egy elfogadható igény minden nemzet részéről. Tudjuk, hogy még félezer évig illúzió volt a római birodalom öleléséből kibontakozni mindazoknak, akik uralma alatt éltek. De Jézus nem vitázik ezzel az illúzióval – hanem meggyógyít egy vak és néma megszállottat.

Illúziók kergetése helyett gyógyulás – így lehet összefoglalni Isten országa jelenlétét e mozzanatban. Hányszor pontosan erre volna szükség: leszámolni a meggazdagodás, a megfiatalodás, a karriercsinálás és a többi illúzióval, és meggyógyulni vakságból és némaságból – vagy kinek milyen testi-lelki betegsége van, abból! A Jézus közelében, az ő érintésére ez lehetséges: illúziók helyett gyógyulás. S jól tudjuk, nem csak pozitív illúziók vannak: majd híres és hatalmas leszek, vagy ezt meg azt el fogom érni, hanem sötét és negatív illúziók is – mainapság éppen ezekből tenyészik több az emberi lelkekben. Hogy majd leszámolok veled, csak egyszer legyen rá lehetőségem. Hogy  te rosszat akarsz nekem, miattad van csődben az életem – és mind, a többi negatív illúzió, amivel teli az emberi lelkek. Illúziók kergetése, vagy negatív illúziók elől menekülés helyett gyógyulás: ezt jelenti “Isten országa” e történetben.

Aztán megint egy másik téma, ami ugyanezt más oldalról láttatja: meghasonlás helyett Szentlélek! Ha egy ország meghasonlik önmagával, elveszett – ezt nem kell sokat magyarázni. Mégis hány családban harcolnak egymással az ott élők, hány emberi lélek hordoz évtizedes küzdelmeket önmaga ellen – rész a rész ellen. A lélekgyógyászok szerint az egyik legveszélyesebb lelki megromlás az, amikor lehasít valaki egy darabot a valóságból, s úgy veszi, az nincs. Létrehoz magának egy kényelmes és igazolható világot, amiben fekete posztóval letakar egy részt, mintha az nem is lenne ott. Nem ismeri el a valóságot egészen, csak annyit, ami őt igazolja. “Meghasonlott” a valóságnak azzal a részével, az nem kell neki, az nincs is. Csakhogy tudjuk, ezek a “letakart dolgok” egy idő után elkezdenek erjedni, élni és mozogni, még akkor is, ha saját lényünk egyik részéről van szó – s akkor egyszer ott az ütközet. Ha egy ország meghasonlik önmagával, elveszett. Meghasonlás helyett létegység – ez Isten országa jelenléte, ha összeáll valakiben. “Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!” (2Kor 5,17) Miért ne állhatna össze bennem is? Miért ne találhatná meg életem minden tendenciája a maga helyét? Az ő Lelkének jelenléte kell, hogy a meghasonlás, önmarcangolás helyén valami szép, kerek egész jöjjön létre, amiben minden a helyén, jól működik, mint egy egészséges testben.

Énünk nem tudja meggyógyítani önmagát, nem tud fölülemelkedni “hasításain”, és a dolgok letakarásán – ezért van szükségünk az ő Lelkére! “Ha Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” Meghasonlás helyett Szentlélek – ahol ez történik, ott “eljött” Isten országa!

Végül pedig: tékozlás helyett gyűjtés. Egy másik helyen még azt is hozzá teszi, hogy gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben, ami arra utal, hogy itt nem földi dolgok összehordásáról van szó, ez a gyűjtés lelki dolog. Egy olyan belső növekedésről van szó, ahol nem szórjuk szét a megtalált kincseinket, a felismeréseket, amikben egyszer részünk volt, hanem beépítjük azokat a lényünkbe. Aki nincs velem, az ellenem van, aki velem nem gyűjt, az tékozol. Ezek a jézusi szavak azt mondják ki, hogy az ő személye ebben a belső növekedésben megkerülhetetlen. Nem lehet helyettesíteni valami mással, nem lehet azt mondani, hogy ő csak jelkép, mi vagyunk a fontosak, mert igenis ő a fontos. Aki vele nincs, az ellene van.

Igen, ellene vannak az üres és hiábavaló igyekezetek, amikre nélküle adjuk a fejünket, ellene vannak az üres és céltalan napok, amelyeken egyetlen dolgot sem tettünk szívből valaki másért, ellene vannak a hangos ítéletek, amiket egymásról őnélküle mondunk ki a szájunkon, hiszen manapság mindenki ezt csinálja. Aki nélküle van, aki nélküle elvan, az valójában ellene van, hiszen nem él a jóval, amit ő hozott nekünk, visszautasítja azt. Visszautasítja ezzel őt magát is.

Ezért Isten országa ott van, ahol tékozlás és javak prédálása helyett gyűjtés van, éspedig a lelki épülés értelmében. Aki olvassa az igét és gondolkodik rajta, aki magára alkalmazza és a közösségben is tanulmányozza azt, az nem tékozol, hanem gyűjt. Épül szépen csöndben, belső emberében, és amikor rátörnek élete megpróbáltatásai, akkor nem vall szégyent. Nem szórta el a javait. Vele volt, nem nélküle és vele gyűjtött, ezért nem tékozolt.

Most fejeztük be Jób könyvének olvasását Kalauzunk szerint. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy Isten jobban megáldotta ennek az embernek élete végét, mint elejét. Valamikor mesésen gazdag volt, családi boldogságban élt, aztán elvesztett mindent és mindenkit, és sötét vergődés következett, harc a megértésért. Úgyannyira, hogy Jób keserűségében megátkozta a napot is, amikor született, de egyet nem tett. Nem szakadt el Istentől. Őt felesége tanácsára sem átkozta meg, hogy meghaljon és vége legyen szenvedéseinek. Végigküzdte becsülettel, amin át kellett menjen – és ezek közben megmaradt Isten gyermekének. Vitte élményeit és felismeréseit, amik a szenvedéseiből származtak; nem felejtette el őket. Nem tékozolta el, amit gyűjtött, mert Istennel gyűjtötte együtt, akivel pedig perben állt. De a perben nem tudta bizonyítani igazát Istennel szemben, és ezért “ajkára tette kezét és hallgatott” – amikor rádöbbent, hogy a szenvedést és a rosszat is Istentől kapta, nem pedig csak a jót. “Eddig csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak, ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Isten pedig jobban megáldotta élete végét, mint elejét.

Ami szinte hihetetlen, hiszen azt szoktuk gondolni, hogy az élet eleje értékes, a vége pedig nem, és itt meg a fordított sorrenddel találkozunk. Mint a kánai menyegzőben is, ahol előbb adták fel a silányabb bort, és a jó bort a végére tartogatták. Tékozlás helyett gyűjtés: ez Isten országa a mindennapokban!

Illúzió helyett gyógyulás, meghasonlás helyett Szentlélek, tékozlás helyett Jézussal gyűjtés: ezekben mutatkozott meg számunkra ma Isten országa. Boldog, aki elmondhatja a szenvedések és próbák után, hogy eddig csak hírből hallottam rólad, de most már saját szemeimmel láttalak. Az ilyen le tud tenni illúzióiról, színesekről és feketékről egyaránt, mert meggyógyul – meggyógyítja őt az Úr. Meghasonlásait nem a maga, hanem a Szentlélek ereje forrasztja szép egységbe – s egy széteső, darabokra hulló, eltékozolt élet helyett kincsekkel, okulással és felismerésekkel gazdagon, érett lélekként tér Istenhez ebből a világból. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te annyi lehetőséget kínálsz az embernek, hogy nem is tudjuk, hogyan válasszunk. Elvesztettük az eredeti rendet, amikor az ember tudta még, hol a helye és mi a dolga, s szeretetben, veled pedig alázatban élt. Megvalljuk, hogy illúziókat kergetünk – légy áldott, ha felébresztesz ezekből. Sok hadakozásunk és önmagunkkal való meghasonlásunk is arról szól, hogy elszakadtunk tőled, nincs meg bennünk a te békességed. Eltékozolt lehetőségeink is arról vallanak, hogy nem veled gyűjtünk, ezért leszünk egyre üresebbek és szétesettebbek magunk is. Köszönjük, hogy visszatérhetünk hozzád, és te szereteteddel elénk jössz az úton. Kérünk, add meg, hogy országlásod alatt élhessünk. Igaz szívvel kérjük, hogy lehessen valóság: elérkezett hozzánk a te országod! Ámen.