Igehirdetés 2013. november 17.

Életigenlés

Lekció: Zsolt 118,3-23
Textus: Zsolt 118,17

„Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!”

Igehirdetés

Sokféle ember él a földön, s amint nincs két egyforma fűszál, a hétmilliárd ember is mind különbözik egymástól. Föl sem sorolhatjuk, mi mindenben lehet valaki más a többiekhez képest. Van azonban egy lényegi dolog, ami sokat elmond valakiről, s ebben tényleg lehet különbözni: van-e iránypontja egy ember életének, vagy nincs. Százezrek élnek mintegy lézengő módon, ahogy planktonok sodródnak az áramlattal – vagy, legyünk elnézőbbek, meghatározott és komolyan vett cél, saját maguknak megfogalmazott életrend nélkül, hevenyészetten és program nélkül, mindig az éppen adott helyzet lehetőségeinek vonzásában. Igaz, “vak tyúk is találhat szemet”, de az is igaz, hogy “semmiből nem lesz semmi” – vagyis iránypont nélkül hajózni az élet tengerén nagyjából annyi, mint nem jutni sehova.

Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát tudja, hogy ez a hatalmas könyv ezerötszáz oldalával sokféle üzenetet közvetít, valóban nincs az életnek olyan lehetősége, amit fel ne mutatna, és ki ne értékelne – egy motívum azonban végigvonul az egész Szentíráson, ez pedig az élet igenlése. Mai igénk, e csodálatos zsoltár-idézet is erről szól: “Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit.”

Mondhatná valaki, hogy az élővilág minden lénye szeret és akar élni, erről szólnak a mindennapjaink, ezt látjuk az őserdőtől kezdve a modern nagyvárosokig – a Biblia azonban nem véletlenül ellenpontozza az élet dolgát a halállal. Az tudja igazán értékelni létezését, aki egyszer életében már eljutott a fizikai megsemmisülés szélére, és megmenekült. Sokan élnek meg ilyesmit, ám aztán elfelejtik, és élnek tovább a végső szeretet iránt közömbösen, mint addig is. Ők még nem szabadultak meg úgy, ahogyan az Istenhez talált ember, akinek hangját háromezer év távolából is világosan halljuk a zsoltárból, mikor elemi erővel kiáltja: “Nem halok meg, hanem élek!” Sok ember életéből hiányzik a létezésnek ez a drága bizonyossága, olyanokéból, akiknek ugyan dobog a szíve, lélegeznek, táplálkoznak, gyermekeket nemzenek – ám legbelül nem ez a boldog bizonyosság, a megszabadult ember hálaénekének dallama hangzik, hanem kong az üresség és áttekinthetetlen a zűrzavar.

Legyen ennek a vasárnapnak központi üzenetévé, hogy keresztyénnek lenni, Isten gyermekeiként Krisztust követni mindenekfelett életigenlést jelent. Igenis, hadd szülessen meg a harmadik gyermek mindenhol, ahol van szép otthon és ahol szereti egymást férj és feleség. És ne az eutanázia legyen a nagy téma a tizenéves kor végén, amiről lehet spekulálni és vitázni hajnalig – hanem az, hogy miként lehetne fölvirágoztatni egy magát emésztő, hitetlenségbe fulladó magyar nemzetet. Isten az élet oldalán áll, ahogyan Jézus is tanított róla: ő nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene! (Mát 22,32) Nem alkotta volna meg a föld porából a számunkra hozzáférhetetlen, titkos mechanizmusok révén magát az életet, és nem születtünk volna meg mi személyesen, mindahányan, éppen abban a családban, ahova érkeztünk – ha ő előbb nem mondott volna igent az életünkre! Ezt a hatalmas bibliai igazságot, hogy Isten szeret bennünket embereket, mindnyájunkat külön-külön is – most fordítsuk ezzel a szóval a magunk nyelvére: életigenlés. Nem rezignált „mit lehet tudni”, nem is csöndes unalom vagy utálkozás, hanem kirobbanó életigenlés – ezt jelenti ma keresztyénnek lenni. „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!”

Tegyünk félre minden gyanakvást és bizonytalanságot, minden hitetlenséget, ami életünk értelmét illeti, és induljunk onnan: ha Isten szereti a mi életünket, akkor mi sem tehetünk mást, mint újra nagyon nagy szeretettel fordulunk az életünk felé. Akkor is, ha tele van bukdácsolással, ki nem érlelt, elvetélő kezdeményezésekkel, megbánni való mulasztásokkal, sőt, szégyenletes vétkekkel – mert az alap az életigenlés, ha egyszer nekünk olyan Istenünk van, akinek tetszett a föld porából életet alkotni!

A mi életünk azonban, s ez már a következő fejezet – nincsen készen. Úgy kell megtalálni, úgy kell kiformálni – vagy, hogy még kézzelfoghatóbbak legyünk, el kell jutni egészen az “értelméig.” Az élet önmagában, vagyis mint tenyészet teljességgel üres és nem is egyéb, mint az életre való sóvárgás. Minden ember rá van kényszerítve, hogy valamivé tegye az életét, mert az önmagában és önmagáért létezve csak sorvadozni tud. Eszünkbe juthatnak a műanyagból készült reklám-bábuk, amiket bizonyos üzletek előtt levegővel fújnak fel s olyankor kiegyenesednek, de jön egy kis szünet a fújtatásban – és a szerencsétlen bábuk csaknem összeroskadnak, aztán kezdődik minden elölről. Vicces látvány, de már nem annyira vicces, ha valakinek ilyen “széllel-bélelt” a belseje, ennyire üres és a rá ható erőknek kitett…

Mai zsoltárunkban megtaláljuk az ellenszerét a düledező, komolytalan és üres életnek, s az így hangzik: “Keményen megfeddett engem az Úr, de nem adott át a halálnak.” (Zsolt 118,18) Aki megismerte már a szörnyű súlyt, amikor Isten keze van rajtunk, s megengedi, hogy a bűneink a fejünkre dőljenek – az pontosan tudja, hogy szörnyűbb és rettenetesebb félelem nincs a világon. Olyankor tényleg az életünkről és halálunkról van szó. Csak éppen el szoktuk az ilyesmit felejteni, napirendre térünk felette anélkül, hogy megváltoztatnánk az életünket. Hát ebben különböznek Isten gyermekei a világ fiaitól: ők nem felejtik el, hogy megszabadultak! Azt sem felejtik el, hogy ki szabadította meg őket, s milyen ígéreteket és fogadalmakat tettek, amikor még nem volt ott a szabadulás, csak a bűn, meg az elmúlástól való félelem.

Megint evangéliumot, vagyis jó hírt kell mondanunk, itt, ahol az emberi élet mindig félkész, mindig kiformálni való mivoltáról gondolkodunk – és ez így szól: kivétel nélkül minden emberi élet alkalmas arra, hogy benne a legmagasabb isteni program is végbemenjen. Ne legyintgessen hát senki közülünk, ne is mondja azt, hogy hol vagyok én attól, hogy igazán hívő ember legyek – mert az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Legyen az első lépés az, hogy valóban életem nagy témájának nyilvánítom: meg kell találnom, meg kell neveznem és el is kell érnem életem iránypontját! Ne adjuk ennél alább, ha már ilyen gyönyörűséges ige szólongat ma bennünket: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!”

Azt mondtuk Isten ránk bízta, hogy a saját életünket kiformáljuk, vagy ha úgy tetszik, az értelmét megtaláljuk. Az értelem mindig fölöttünk van, ahhoz föl kell emelkedni. Nem elég a céljainkat elérni, mert azt nem is olyan nehéz, ha van elegendő élet-technikánk. Célokat el lehet érni, még nehéz és távoli célokat is, ha elég energikusak és elég rafináltak vagyunk, de értelmet csak magunk fölött lehet találni, mert az ott van – konkrétan fogalmazva, önmagunk fölé nőve. Ha komolyan vesszük az élet igenlését, amire mindenkit nagyon bíztatok, akkor vegyük azt is komolyan, hogy nincsen készen az életünk, hogy igazán jól igenelni tudjuk. Ahhoz gondozni kell az életet, és aki életében csak egyszer is volt gazdája valami kicsi kertnek, az tudja, hogy az élet gondozása legkevesebb fele részben abból áll, hogy kiirtjuk a felesleges és túl sok életet.

Mert nem igaz, hogy minél több élet, annál jobb. Ha így lenne, nem kellene a kertekben gyomlálni, nem kellene a szőlőket metszeni, és nem kellene a gyümölcsfák koronáját olykor ágak levágásával úgy formálni, hogy aztán elegendő napfényhez és táplálékhoz jutva szépen teremjenek. Az élet gondozása néha éppenséggel az élet korlátozását jelenti, mert a túl sok élet egyszerűen felemészti önmagát. Minden vasárnap alkalmas idő arra, hogy megtisztulásunk felől gondolkodjunk. Ma ez így hangzik: hol burjánzott el, hol lett túl sokká az élet, ami gyomlálásra, talán metszésre, vagy éppen korona-alakításra szorul, mert semmi termés nincs már abban a kertben. Mit kell ma itt hagynom, letéve Megváltónk lábai elé, hogy átadom neked, felajánlom áldozatul – mert szeretném, ha egészen tiszta lehetne a morális közérzetem.

Az életigenlés legfontosabb része azonban a végére maradt, ahogyan ez a téma maga is legtöbbször csak az élet vége felé, vagy mindenesetre a második felében szokott egyáltalán témává lenni. Amikor már tényleg nyilvánvaló, hogy mivel nem voltunk mindig ebben a testben, nem is maradunk benne örökre, fel fog bomlani egyszer. És akkor mi marad belőlünk? Nem kevesebb testvérek, mint – maga az életünk! Amiről azt gondoltuk, hogy olyan nagyon mulandó. Pont az fog megmaradni, éspedig minden egyes, méghozzá a legapróbb részletéig elmenően. Mert ami itt zajlik, és ami odaát vár ránk, az teljes és hiánytalan egységben van, még ha akarnánk, sem tudjuk szétválasztani. Visszük magunkkal az összes szavunkat, amit kimondtunk, az összes indulatunkat, amit hagytunk magunkon eluralkodni, minden létező mulasztásunkat és ezt jelenti az, hogy mi hisszük a test feltámadását. Amit mi e testben valaha cselekedtünk, az van, most és örökké van!

Igen, ebben nagyon el lehet keseredni. Mert ki volna közülünk, aki tiszta fehér ruhákat tud felmutatni, amiken semmi folt nincsen? Ha mindent viszünk magunkkal odaát-ra, akkor ugyan kicsoda állhat meg Isten előtt…? Senki, bizonyára senki. De van itt egy olyan vigasztalás, amihez képest más még csak szóba sem jöhet. Egy kőről van szó, amit a kőművesek nem tudtak használni, ledobták a földre, félre is rugdosták, ez haszontalan, nem jó semmire – aztán a döntő pillanatban kiderült, hogy az a használhatatlan kő pontosan odaillik az építmény zárókövének helyére! Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletkővé! (22. v.) Ezt a mondatot az első keresztyének Jézusra értették, akit az akkori világ hivatalos erői félrerúgtak, megvetettek, keresztre feszítettek – és mégis ő bizonyult a világ Megváltójának. A mi evangéliumunk itt abban áll, hogy mi nem csak a saját cselekedeteinket, de magát Krisztust is visszük magunkkal odaát-ra, hiszen itt van a neve jelképesen a homlokunkon, amióta meg vagyunk keresztelve. Ránk írta a nevét, ő a tulajdonos, fogja a kezünket és jön velünk a halálon át is az Atyához – annyira szeret minket!

Ugye, milyen más így gondolkozni az elmúlásunkról! „Bizton tekintem mély sírom éjjelét / Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz, / Mert a te munkád; ott is elszórt / Csontjaimat kezeid takarják” – ahogy Berzsenyitől halljuk. Igen, ha az ő szeretete velünk marad halálunk után is, akkor nincs mit félnünk. És mivel hittel hisszük, hogy odaát mi ővele leszünk, ami mindennél inkább jó – így ezen érdemes gondolkodnunk, nem pedig csak azon, hogy mit veszítünk az elmúlással, ha szeretett és dédelgetett testünket egyszer tényleg magunk mögött hagyjuk. Így hozza el Krisztus a megbékélést, immár nem csak a bűn dolgában, amit kegyelmével elfedez igazságos Atyánk előtt, nem csak a szenvedés dolgában, aminek legnagyobb mértékét ő viselte el, nem pedig mi, s erre jó emlékezni a legnehezebb órákban is – hanem a halál dolgában is, amit mindenestől legyőzött.

Így lesz az életigenlés már sokkal több, mint pusztán e földi boldogság. „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!” Ezt a hitvallást bárki elmondhatja, aki igent mond az életre, amit Krisztusban kaptunk az Atyától. Akkor nem lesz nehéz a Teremtőnk által “nyitva hagyott” életünket szépen kiformálnunk, nem lesz nehéz a kiformáláshoz szükséges gyomlálásokat és metszegetés-eket elvégezni, ha éppen arra van szükség, s így önmagunk fölé emelkedni, sőt, még azt az öröklétet is megtalálni, amit éppen őbenne, Megváltó Jézusunkban kapott a világ Istentől. Életigenlés, életgondozás, az élet igazi megtalálása – ezekben áldjon és segítsen ő minket! Ámen.

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy nem hagytad magára a világot, hanem előttünk jársz életen és halálon át, s amikor szükségünk van rá, fogod a kezünket. Köszönjük, hogy a megszabadultak közé sorolhatjuk magunkat, akiket általvittél a halálból az életre – add, hogy lehessenek ehhez méltó szavaink és cselekedeteink úgy a nap hátralévő óráiban, mint a most következő hét napjain. Imádkozunk nagy terhet hordozó testvéreinkért, köztük egy operáció előtt álló nőtestvérünkért, és imádkozunk a gyülekezetekért, ahol templom vagy szolgálatra való hely épül – segítsd meg őket igyekezetükben. Hallgasd meg kérünk azokat is, akiknek még alig van szava, amit előtted ki mernének mondani, de keresnek téged és vágynak a te megismerésedre. Tedd a hitet mindnyájunkban állhatatossá és erőssé, hogy megáldhasd azt az örök élet bizonyosságával! Ámen.

Nyomtatás