Eleve elrendelés

Igehirdetés 2011. szeptember 25.

Eleve elrendelés

Lekció: Gal. 1,11-24
Textus: Gal. 1,15-16

„De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kijelentse Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.”

Imádkozzunk!

Istenünk, végéremehetetlen a te tudásod és bölcsességed, amivel megalkottad a mindenséget s benne minket, embereket, akiket felhasználsz örök terved megvalósításában. Ámulunk a számtalan világon a hatalmas, távoli terekben, de éppen úgy ámulunk a parányi lények apró, mégis tökéletes világán is. Mi emberek, akik sem nagyok, sem kicsik nem vagyunk igazán, elvesztettük a fonalat, elszakadva tőled és nem találjuk az igaz utat nélküled. Köszönjük a szent órát, ahol most vallást tehetünk méltatlanságainkról, és kérhetjük bocsánatodat és feloldozásodat. Segíts minket őszintén megállni előtted, hogy megtelhessünk Szentlelkeddel,
fölfogjuk igédet, s általa Urunk Jézus méltóbb követői lehessünk, mint eddig. Ámen.

Igehirdetés

Egyik külföldi utam alkalmával más országbeli kollégákkal beszélgettünk egy konferencián, egyebek közt egy könyvről, melynek ez volt az ígéretes címe: Kicsoda Isten? A könyv szerzője, akit mindnyájan személyesen ismertünk, éppen nem volt közöttünk, ezért aztán valaki azt mondta a könyvről, lehet, hogy azt nem tudjuk meg belőle, kicsoda Isten, de azt egészen pontosan meg fogjuk tudni, kicsoda is a barátunk, aki a könyvet írta. Mosolyogtunk a szellemes mondáson, amiben annyi igazság mindenképpen volt, hogy mindnyájunkra rávall, személyesen sokat elmond, milyen az Istenünk. Egy kicsit mindig rólunk is szól, mi a hitünk tartalma. Azt mondhatnánk, minden embernek van egy személyes teológiája, csak őrá jellemző Isten-ismerete, aminek „sorait” az ember mintegy az élete eseményeivel írja meg, azokat az eseményeket megértve vagy félreértve, azokból okulva vagy nem okulva, amik vele megtörténtek – ugyanakkor pedig olyan eseményeket, viszonyokat is gerjesztve maga körül, tehát formálva saját jövőjét, ami majd megtörténik vele, s amik az ő hitbeli állapotára leginkább jellemzőek és megfelelnek.

Ilyen szemmel olvasva a Galatákhoz írt levelet csodálkozunk, hogy egy olyan csupa tett és aktivitás ember, mint Pál apostol, aki egymaga többet tett az evangéliumért, mint a többiek együttvéve (1Kor 15,10), és aki joggal el lehetne telve a maga nagyszerűségétől, mégis azt mondja magáról, hogy „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok”, sőt: az egész életutam kizárólag annak köszönhető, hogy valaki engem anyám méhétől fogva kiválasztott. Mi ritkán látunk ilyen messzire, és nem is szoktuk magunkat ilyen léptékű megfogalmazásokra ragadtatni, hogy mi vajon mire vagyunk a születésünk óta kiválasztva – de azért mindenkit foglalkoztat a dolog, ha másként nem, hát legalább elvi kérdésként, amikor az eleve elrendelésről, latin szóval a predestinációról szoktunk egymás között beszélgetni. Valójában ez a kérdés nagyon is közeli, a személyes hitünket és életünket a legközvetlenebbül érinti, szenteljük tehát figyelmünket most ennek a témának.

Ha bibliai oldalról közelítünk a kérdéshez, először azt kell meghatároznunk, “mi nem” az eleve elrendelés. Egyértelműen nem azonos a sors-hittel, hogy mindenkinek előre le van futva az élete, és akármit csinál, az úgyis csak olyan lesz, ahogy előre meg volt írva számára. Ezt fatalizmusnak, fátum-hitnek nevezzük, de a Szentírás nem olyan Istenről beszél, aki marionett-bábukat alkotott volna ember címszó alatt. Méltóbb volt teremtőnkhöz a tágas szabadság, hogy ő egyszerre adott nekünk egy utat, amin érdemes járnunk, s ugyanakkor adott hozzá teljes szabadságot is, hogy ha akarunk, az útról bármikor letérhetünk. Ez a kettős-egy ajándék persze már olyasmi, ami nem fér a fejünkbe, mert részünkről szeretjük a világ dolgait egyszerű és ellentmondás nélküli, rövid állításokban megfogalmazni, például így: vagy van eleve elrendelés, és akkor az ember nem szabad, vagy pedig szabad az ember, akkor meg nincs eleve elrendelés. Pedig ez a két dolog csak a mi lezüllött, köznapivá és profánná lett gondolkodásunk számára „nem fér össze”, ám egy magasabb lelki szinten élve, Isten ajándékozó szeretetében gyönyörködve már összetartoznak és hibátlanul kiegészítik egymást.

Így aztán kimondhatjuk: Isten eleve elrendelő szeretete olyan messzi van a fatalizmustól, tehát attól, hogy minden lefutott és az ember tehetetlen bábú, mint Makó Jeruzsálemtől. Az eleve elrendelés gondolata kizárólag azért nem fér a fejünkbe, mert alacsony lelki szinten élünk és sokszor még alacsonyabb szinten gondolkodunk. Isten örök, ajándékozó szeretetébe szépen megvan egymás mellett a két dolog, hogy fel is kínál nekünk egy utat, amit személyesen nekünk szán, amit érdemes volna élnünk – de ad hozzá, éspedig megint csak a maga nagy gazdagságából és bőségéből szabadságot is, hogy kiderüljön, mit kezdünk majd magunkkal, mit hozunk ki adottságainkból, egyszóval mire használjuk lehetőségeinket. A negyven esztendős, hiábavalónak tűnő pusztai vándorlást is ennek jegyében értelmezi a prófétai történetírás: Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e parancsolatait vagy nem? (5Móz 8,2) Istenünk tágas, nagy ajándékozó szívében elfér a nekünk szánt út, s egyszersmind a hozzá mellékelt teljes és hiánytalan szabadság.

Ezért hát, aki csak fel akarja fogni és meg akarja érteni az eleve elrendelést, annak legyen első dolga, hogy imádkozik szíve s értelme tágulásáért, nagyobbodásáért, mert Istentől elszakadt, magát önállósított életünk nem alkalmas ennek a dolognak megragadására. Valaki szépen mondta, hogy felnőtt emberként az értelmünk megkeresztelésére is szükség van – nevezhetjük ezt alázatnak is, mindenesetre annak elismerése mintegy alapszintként, hogy nem mi vagyunk az Isten. Aki legalább idáig eljutott, s már elismerte a maga emberi helyét a világ fölött, de Isten alatt, az nincsen messzi már olyan titkok felfogásától sem, mint a predestináció. Ebben a dologban egyébként maga Kálvin János, tisztelt és bölcs tanítónk is túlszaladt egy határon. Eredetileg jogász ember lévén pontos, hiánytalan és ellentmondást nem tartalmazó megfogalmazásokra törekedett, így került be aztán – egyébként könyvtárnyi latin nyelven írt életművébe – az a másfél sor, amit évszázadok után is a szemére vetnek, éspedig joggal. “…Isten némelyeket eleve kárhozatra, másokat pedig eleve üdvösségre rendelt”. Tisztelve őt, mint nagy tanítónkat, ebben az egyetlen dologban el kell ismerjük, éspedig pontosan az ő Biblia iránti végtelen nagy tisztelete jegyében, hogy ebben a gondolatában kivételesen túlszaladt egy határon, ami a Szentírás egészéből nem igazolható. A magam részéről nem hiszek olyan Istenben, aki eleve azért alkotott volna bárkit is, hogy azt eltapossa, kárhozatra vesse – és erre utaló mondatot a Szentírásban sem találok.

Sokkal inkább megragadhatjuk ezt a titkot abból a hasonlatból, hogy Isten országán kívül még az van felírva a “szoros kapu” fölé: Jöjjetek énhozzám mindnyájan! (Mt 11,28-30) – tehát az ember teljesen szabad, maga döntheti el, meg akarja-e hallani a Jézus hívását vagy sem. Amint viszont “bemegy” valaki a szoros kapun, a megtérésen át Isten országába, vagyis alárendeli magát királyi uralmának, s elindulva a “keskeny úton” (Mt 7,13-14) visszanéz, ugyanazon a kapun belül már ez a jézusi mondás felirata tekint rá: Senki sem jöhet énhozzám, csak ha az Atya vonja őt! (Jn 6,44 Jn 6,65) Aki tehát alárendelte magát Isten királyságának, az utólag (!) megérti, mikor visszanéz útjára, hogy hitbeli döntése, az ő legszemélyesebb igenje is Isten ajándéka volt. De ez kizárólag azok tudása, akik az ő főhatalma alá helyezték magukat s így, Isten által megértették életük eseményeinek mélyebb összefüggéseit is. A nem hívőnek nem lehet elmagyarázni a predestinációt, ahogy a vaknak sem, milyen szép a táj – a hívőnek viszont magától értetődő. Az eleve elrendelés tehát hitismeret, a hívő ember utólagos, személyes felismerése, nem pedig profán tétel, ami utcán át árusítható.

A szívünk ilyen értelmű „kitágulása”, hogy szabadság és eleve elrendeltség egyszerre elférnek benne, vagy, ha úgy tetszik, „az értelmünk megkeresztelése” aztán lehetővé teszi, hogy magasabb iskolába lépjünk. Pál erről beszél, amikor azt mondja, hogy ő anyja méhétől fogva arra volt kiválasztva, hogy Isten kijelentse az ő Fiát benne.
Azért mondhatjuk ezt egy magasabb lépcsőfoknak, mert a legtöbb ember el van foglalva azzal, hogy saját magát boldogítsa. Rohan mindenki eszelősen a céljai után, „boldogítja” magát, ahogy csak tudja, s ezért maradnak aztán romos családok, többször újrakezdett életek, félbehagyott hivatások és megtagadott, soha el nem végzett szolgálatok utánunk. Ha mi emberek tényleg csak arra születtünk, hogy így vagy úgy boldogok legyünk, akkor nem csoda, hogy sok utat és lehetőleg még több módszert kipróbálunk, végül pedig egymással össze nem illeszthető darabokból próbáljuk egyberakni valamilyen egésszé életünket, de magunk sem hiszünk benne, hogy ez sikerülhet. És valóban, az emberi élet egységét egyedül az teremtheti meg, ha engedjük, amint Pál is engedte, hogy Isten bennünk „kijelentse az ő Fiát”. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy minden ember azért született, hogy Isten gyermekévé legyen – ez a mi földi életünk valódi rendeltetése – s ha már tényleg azzá lettünk, akkor ennek örömét másokkal is megosszuk. Nem csak az értelmünket kell tehát „megkeresztelnünk”, hanem egész lényünket kell odatenni Isten kezébe a kéréssel: Add Uram, hogy bennem is felragyogjon a Krisztus! Eddig voltam derék, gyermekkorában megkeresztelt keresztyén, bármit is jelentsen ez, egy ideje talán már jut időm a vasárnap megszentelésére is – de most már szeretnék lelkileg magasabb szintre lépni, s talán éppen annak a jegyében, ami így olvasható az apostolnál: Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus! (Ef 5,14) Ennek a fokozatnak ugyanis már nem az a jelszava, hogy boldogságot és még több boldogságot ide nekem, de gyorsan, hanem ez: „Nem én Uram, hanem te”. Nem a magam hangját akarom már hallatni, nem a magam pénzét és a nem a magam hatalmát keresem, sőt még csak nem is a magam boldogságát hajszolom – ez a legnagyobb lépés, amit az ember lelkileg megtehet. Nem én Uram, hanem te. Ahol ezek a szavak elhangzottak s naponta elhangzanak, ott már valaki tényleg magasabb szinte lépett.

Pedig van még ennél is tovább. Azt halljuk az apostoltól, hogy „amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kijelentse Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.” Olyan szép ez a régi magyar nyelvből itt felejtett fordulat a Bibliában, hogy „nem tanácskoztam testtel és vérrel”! Azt jelenti, hogy az ember számára egyértelművé vált, hol a helye és mi a dolga. Ezt sokszor maga az élet diktálja, hiszen aki szülő, annak szülőnek kell lennie, nem hanyagolhatja el a maga „állapotbeli kötelezettségét”, aki pedig testvér, annak szolidárisnak kell lennie azzal, akinek a génjei nagyrészt olyanok, mint az övéi. Perszer, akadnak útelágazások, ahol sokszor évekre, évtizedekre eldőlnek dolgok, s ezeken a helyeken aztán valóban döntéseket kell hoznunk.

Akkor hoztunk jó döntést, ha visszanézve arra a fontos időre, ezt mondhatjuk: Légy áldott Uram, hogy nem másként döntöttem. Te adtad hivatásomat, te adtad a társamat, és te adtad életemnek még próbáit is. Nem is járhattam volna más úton, ez pontosan így volt jó. Megszenvedtem butaságaimat, megjártam vargabetűimet, lehetett volna sokkal jobban helytállnom, te mégis mindenhol ott voltál. Ahogy a szép példabeszéd mondja az Úr elé érkező földi vándorról, aki panaszkodik, nézd meg Uram a lábnyomaimat, jöttél mellettem sokszor, de hányszor csak egy lábnyom látszik, ott magamra hagytál! Mire az Úr így felel: nézd csak meg jobban, ahol az utadon csak egyetlen lábnyomot látsz, az ott az enyém, mert felvettelek és az ölemben vittelek… Hát ez a megértett predestináció!

Ennek jegyében az ember már „nem tanácskozik testtel és vérrel”, hanem teszi kötelességét magától értetődően, áll a helyén és végzi szolgálatát, amit élete Ura rábízott. Pál utazott keresztül és kasul a görög szigetvilágon, fel Efezusig, Thesszalonikáig és Korinthusig, aztán vissza Jeruzsálembe és végül Málta érintésével Rómába. Nekünk is adott utakat az Örökkévaló, ha talán nem is ennyire mozgalmasakat. S akkor lehetünk boldogok, ha utólag azt érezzük, azokon az utakon jártunk, amiket ő szánt nekünk.

Mik ennek a feltételei? Kitáguló szív vagy megkeresztelt értelem, kinek hogy tetszik – de mindenképpen alázat. Elérni, hogy végre elférjen a szívünkben is, értelmünkben is, ami túl van gyarló, köznapivá romlott felfogásunkon. Ez az alap, ami nélkül senki az eleve elrendelés megértésének még csak a közelébe sem juthat. Aztán engedni, hogy Isten kijelentse Fiát is mibennünk, ami olyan világos beszéd, hogy nincs mit hozzátenni. Ez már magasabb fok, ide kevesen jutnak, pedig ez a valódi keresztyénség. S végül a legfontosabb, ami már a mindennapi életünkhöz való visszatérés: nem tanácskozni testtel és vérrel, hanem tenni dolgunkat, végezni azt a szolgálatot, amivel ő bízott meg minket.

Aki ezen az úton jár, az megérti már a magányos lábnyomok titkait is, s végül elmondhatja: Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja! (272. dics. 1.v.) Vagy, ahogy a költő mondja: „Ki holtig küzdve fáradoz / az megváltást remélhet.” (Goethe: Faust II.) Tegyük hát meg, ami rajtunk áll, a többit pedig bízzuk az Eleve Elrendelőre. Ő elég gazdag ahhoz, hogy utat is adjon, amin járjunk, meg hozzá szabadságot is – ő pedig megtudhassa rólunk, mi van a szívünkben. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy jót gondoltál a teremtett világról, s a mi emberi életünket is be akarod teljesíteni, üdvéhez kívánod juttatni. Áldunk nagy jóságodért, amit Krisztusban kijelentesz minden engedelmes szívnek. Segíts alázathoz, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, minden parancsodat! Erősíts meg a helytállásban, hogy békességes tűréssel végezzük, amit ránk bíztál. Kérünk, őrizz meg a kísértések idején és adj erőt a próbatételekben is. Gyógyítsad testi betegségeinket, vigasztald szomorú szívünket. Adj gyülekezetünknek olyan elöljárókat, akik te akarsz ebben a szolgálatban látni, áldd meg a presbiterválasztás időszakát. Imádkozunk a kicsinyekért, segítsd az őket gondozókat és a tanítókat, tanárokat – őrizz és vezess mindnyájunkat! Ámen.